Köszönöm.

Sziasztok!

Rossz szokásom, hogy nem válaszolok a kommentekre, de most nem is kezdek el mentegetőzni. Bevallom, hogy lusta vagyok rá, s ezt nagyon is röstellem. Mindenesetre tudnotok kell, hogy attól még olvasom őket és elképesztően örülök és hálás vagyok nektek, amiért megdobtok egy két szóval vagy egy hosszú szöveggel. Imádlak benneteket!

Noha nem állítom le a blogra való linkcsere kérést, de javasolnám, hogy akik kérnek, vagyis inkább kitesznek és szólnak nekem azok inkább a még működő blogom vagy éppen működni fogó blogjaim vegyék figyelembe, ugyanis ezekre már nem járok napi rendszerességgel, így eltarthat, amíg észreveszem és reagálok a cserékre.(:

Xoxo.Bri.

Gondolatok.

Sziasztok!

Talán sosem fogom megszokni, hogy minden történetemnek egyszer vége lesz és minden ilyen alkalommal le kell zárnom egy blogot. Pedig aztán volt elég oldalam ahhoz, hogy gyakorlott legyek eme sorok megírásába, rutinból kellene gépelnem ezeket a szavakat, mégsem így van. Percekig gondolkodok egy-egy mondat megfogalmazásán, s biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére sem lesz tökéletes ez a bejegyzés. Kérlek nézzétek el nekem, úgyis annyi minden kavarog a fejemben a történettől kezdve, rajtatok keresztül a továbbiakig.

Azt hiszem először is meg kellene próbálkoznom azzal, hogy kifejezzem az értetek érzett hálámat, hiszen nélkületek a történet most nem tartana itt. Persze, tudom, hogy minden író elsősorban magának ír, aztán a nyilvánosságnak, de mégis úgy gondolom, hogy ti fontos részei voltatok ennek a történetnek a megírásában, elvégre a sok bátorító, kedves komment, üzenet és minden visszajelzés csak arra buzdított, hogy írjam tovább, hogy jussak el a végéig.

Talán már százszor megköszöntem, s tripla ennyiszer meg is fogom köszönni, hogy nyomon követtétek ezt a történetem. Tényleg ti vagytok a legjobbak és talán el sem hiszitek, de minden komment, üzenet, vélemény feldobta a napjaimat. A tőletek kapott szeretet és támogatás teljesen ledöbbent a mai napig, s úgy érzem, hogy talán soha nem is leszek elég jó ahhoz, hogy kiérdemeljem, hogy mellettem legyetek. Szóval még egyszer köszönöm, szeretlek benneteket!<3

Eddigi blogos pályafutásom során ez lett a leghosszabb, s legsikeresebb történetem;

- 66 fejezettel,

- kereken 200 oldalszámmal,

- 461 kommentel - jelenleg; 06.01.,

- 171 feliratkozóval - jelenleg,

- 113.939 látogatással - jelenleg.

Hogy a továbbiakban mi lesz pontosan azt egyelőre nem tudom, vagyis vannak terveim, ötleteim, de egyelőre még nem osztanék meg semmi konkrétumot veletek, amíg a fejemben felgyülemlett ötletek egyike biztos lábakon nem fog állni. Addig is elérhettek a[z]

- emailemen; brigitta97@gmail.com

- facebook csoportban

- másik blogomon.

Szeretném még hozzá tenni, hogy a történetnek nem lesz folytatása! Úgy gondolom, hogy így volt kerek és egész ez a blog, remélem megértitek és tudlak kárpótolni majd a jövendőbeli blogokkal.

Még egyszer köszönök mindent!

Xoxo.Bri.

66. Három....kettő....egy...és vége

66.  Három....kettő....egy...és vége

"Már akkor tudtam, hogy Mila érkezésével minden megváltozott." - Zayn Malik

Még ennyi idő elteltével is tisztán emlékeztem, hogy milyen izgalommal vegyes félelemmel vártam a viszontlátás keserédes örömét legjobb barátommal és egyben szerelmemmel. Minden percet feltudtam volna idézni abból a napból, miközben igyekeztem határt szabni gondolataimnak, s érzelmeimnek egyaránt, ahogy átsuhantunk London gyönyörű, mára már ismerté vált utcáin a Direction házhoz tartva. Akaratlanul is felnevettem, mikor eszembe jutott, hogy mennyire féltem a többiek véleményétől velem kapcsolatban. Mennyire aggódtam amiatt, hogy nem fogadnak el, hogy elveszik tőlem a göndörkét és mennyire kellemesen csalódtam bennük már az első napon.

Az több okból is kellemes és felettébb fontos nap volt számomra a rengeteg ellentétes és aggasztó érzés ellenére is. Akkor találkoztam hosszú idő után ismét Harryvel, akkor találkoztam legelőször Zaynnel, aki már akkor sem volt rest megcsillogtatni előttem megjegyzéseit, melyekkel teljesen megsemmisített és zavarba hozott a többiek hatalmas örömére, akiket mára már családtagként, testvéreimként szerettem.

Akkor ígérte meg Niall, hogy ez lesz életem legizgalmasabb és csodálatosabb éve. Már akkor tudhattam volna, hogy a szőke, ír fiú egy zseni. Teljesen igaza lett.

- Biztos, hogy erre kell mennünk? – kérdeztem zavartan, mikor gondolataimból előbukdácsolva feltűnt, hogy egy teljesen más helyre vezetett a mellettem ücsörgő fiú. – Zayn? – makacskodtam, mikor barátom csak titokzatosan elmosolyodott és szó nélkül hagyta kérdéseim.

- Ne aggódj, van egy meglepetésem – magyarázta, amiből könnyedén rájöttem, hogy fölösleges lenne kérdezősködnöm. Úgy sem mondana semmit, így inkább kényelmesen hátra dőltem az ülésen, míg Zayn egyik keze a vörös, direkt kissé ráncosra szabott ruhával alig takart combomon pihent.

Megint minden olyan ismerős lett. Feldíszített utcák és kirakatok sorakoztak a hatalmas épületek alatt, fiatalok császkáltak az utcákon a hideg ellenére is. Kiélvezték az év utolsó éjszakáját, amíg az autósok türelmetlenül dudálva, mégis kedélyesen igyekeztek előrébb jutni a céljuk felé.

Zayn végül aztán befordult egy apró utcába, majd megállt az autóval, hogy megkerülve azt kisegítsen a járműből.

- Fogalmam sincs, hova hoztál – mondtam eltűnődve. Egyáltalán nem volt ismerős a környék, ahol panelek magasodtak egymáson és takarták el az égen pihenő csillagok milliárdjait.

- Nem baj – nevetett fel, miközben egyik kezét a derekamra csúsztatta és úgy vezetett be az egyik ég felé nyúló épületbe.

A lakás bentről sokkal tisztább és előkelőbb volt lerobbant külseje ellenére, s ahogy igyekeztünk a legfelső emeletre úgy nőtt bennem a gyanú, hogy nem egy újabb lakására hozott, amit mostanában vett. Szokásuk volt a város minden pontján venni egy apró albérletet, amit nem igazán értettem, de volt rá pénzük. Nem volt beleszólásom, hogy mire költik. Amíg nem pusztították saját magukat addig nem is igazán érdekelt.

- Gyere – kulcsolta össze ujjainkat izgatottan vigyorogva, miközben kihúzott magával a liftből.

Kopogás nélkül nyitott be az egyik ajtón, ahol aztán sokkal több ember került a szemem elé, mint ahogyan arra számítottam. Teljesen összezavart.

A lakásban minden fölösleges fal le volt bontva, s teljesen másképpen volt átalakítva, mint a megszokott stúdió lakások. A falak fehérek voltak és az egyik oldalon hatalmas üvegfalak díszelegtek csodálatos látványt tárva az ott lévők szeme elé. 

- Zayn! – hallottam meg egy ismeretlen férfi hangot, ahogy a mellettem ácsorgó fiú nevét mondta. Az idegen egyhamar meg is jelent barátom mellett, miközben kedélyesen mosolyogva kezet nyújtott felé és üdvözölték egymást. A szőke fickó magas volt és szikár. Tincseit lazán bezselézte, miközben fehér ingét a könyökéig feltűrte és még a fekete-fehér tornacipő sem tudott rontani elegánsan trehány megjelenésén. Stílusos volt.

- Örülök, hogy ismét találkozunk, Travis – mondta Zayn, majd közelebb húzva magához engem is bemutatott. – Mila ő Travis, fotós és egy jó barátom – magyarázta. – Travis, ő a barátnőm – nézett vissza a férfira.

- Örülök, Mila – nyújtott felém kezet a férfi, amit halványan, ám még mindig értetlenül, de elfogadtam. – Emlékszem rád – mondta. – Már akkor tudtam, hogy lesz valami köztetek – kacsintott barátjára, mire az csak szemet forgatott, de az arcán pihenő mosolyt le sem lehetett volna törölni jóképű, frissen borotvált arcáról. – Gyertek velem! – kérte egy biccentéssel, majd válaszunkat sem várva indult meg abban a reményben, hogy követjük őt.

Teljesen megfeledkeztem a külvilágról, miközben öntudatlanul lépkedtem Zayn mellett és minden figyelmem a falakra felakasztott képekre összpontosult. Egyszerű fényképeknek tűntek, nem többnek, mint több száz vagy százezer, mégis megfogtak. A képek élénk színei egyszerűen megragadták a tekintetem, miközben a vigyorgó, élettel teli arcokat néztem. Mindegyik képről sütött a élet és a vidámság. Elképesztett, hogy egy-egy kép mennyi érzelmet feltudott bennem kelteni.

Pillantásom végül ismerős alakokra terelődött. Egy fekete, hatalmas autóba voltak összezsúfolva, arcukon mégis hatalmas vigyor ragyogott, ahogy a kamerába néztek és nevettek. Felismertem magam, a meghökkent, majd egy másik képen vidámmá váló tekintetem, megtaláltam Harry göndör tincseit és csillogó, zöld szemeit is, ahogyan a többiek is kihajoltak mögülünk és nevettek. Feltűnt Zayn barnás bőre, tökéletesen felzselézett haja és csillogó, elmélyült tekintete, ahogy az egyik képen engem nézett.

A torkom akaratlanul is elszorult, ahogy beleütköztem a pillantásától érzett meghökkentségbe és meghatódottságba. Öntudatlanul szorítottam meg a fiú kezét, akinek tekintetét mindvégig magamon éreztem, ám az én figyelmem képtelen voltam elterelni a fényképről. Csak bámultam bele a szemeibe, s azon tűnődtem, hogy miképpen tudott rám már akkor, az első estén úgy nézni mintha valami csoda lettem volna számára.

- Zayn.. – motyogtam, mikor megtaláltam a hangom, ám megfelelő szavakat képtelen lettem volna találni a bennem kavargó, mellkasomat megtöltő érzelmekre.

- Már akkor tudtam, hogy nem engedhetlek el – mondta halkan, bensőségesen.

- Szeretlek – mondtam végül meghatottan, ajkaimon hitetlen, mégis hálás mosollyal, ahogy felnéztem rá és az ismerősen csillogó szemeire, melyeknek teljesen a rabja voltam már hosszú hónapok óta.

- Én is – felelte teljesen magától értetődően, ám szavai úgy hatottak rám, mint valami elcsépelt, mégis szívig hatoló vallomás. Mintha csak először mondta volna, pedig ez az apró párbeszéd gyakran megesett köztünk.

Ajkai lágyan, szeretgetően súrolták a szám, mikor lejjebb hajolt, hogy megcsókolhasson, amit végül a telefonja türelmetlen csörgése zavart meg.

- Igen? – szólt bele, ám tekintetét le sem vette rólam, én pedig képtelen lettem volna elszakadni barna tekintetétől. Nem mintha egyáltalán akartam volna... – Oda érünk Harry, ne aggódj! – nevetett fel szórakozottan. – Nem kezded nélküle az új évet! – ígérte, miközben ujjainkat ismét összekulcsolta és egy intéssel búcsúzva a ránk vigyorgó Travistől már a liftben is voltunk, amíg ő legjobb barátomat igyekezte lenyugtatni.

Az út csendben telt, mégis meghitten. Mintha valami idétlen rózsaszín ködben lebegtem volna akár a filmekben, ám eszemben sem volt ebből szabadulni. Csak úszkáltam és félig öntudatlanul követtem mindenhova barátomat, amíg beértünk a hatalmas, kivilágított és megtelt épületbe, ahol tavaly is befejeztünk és elkezdtünk egy évet.

- Hát ide értetek! – nevetett fel jókedvűen, megkönnyebbülten a göndörke, mikor elé értem, hogy a többiek után végre őt is üdvözölhessem.

- Gondolhatod, hogy nélküled nem érhetett volna el az éjfél! – nevettem fel a magas fiúra, aki csak elégedetten vigyorgott le rám zöld, már kissé alkoholtól csillogó szemeivel.

Sosem jelentett számomra sok mindent a szilveszter, nem kezdődött, s nem fejeződött be semmi sem számomra egészen tavaly éjfélig. Ott és akkor mindenem a feje tetejére állt, s nem is gondoltam volna, hogy rá egy évre az a zűrzavar és sürgés-forgás teljesen megszokottá; az életemmé válik majd. És mégis így lett.

- Nem meg mondtam, hogy ez lesz életed legfenomenálisabb éve? – kérdezte vigyorogva, elégedetten az ír fiú, miközben kék szemeivel felém nézett, bár választ nem várt. Nem is hallhatta volna szavaim, ugyanis a tömeg egy őrjöngő és lelkes masszává folyt össze kiabálás közben;

- Három....kettő....egy!

65. Sosem foglak elfelejteni, Harry!

65. Sosem foglak elfelejteni, Harry!

"Nem volt olyan, amit nem élt volna túl a kapcsolatunk." - Harry Styles

Az apró ház, amire szerencsésen ráakadtunk mielőtt teljesen elnyelt volna minket a sötétség és a hideg kívülről és belülről is teljesen lepusztultnak és elhagyatottnak tűnt. Biztossá vált, hogy már évek óta nem járhattak erre az egykori tulajdonosok, de még csak túrázók sem. Bár a néhány ott felejtett bútor és berendezési tárgy azt sugallta, hogy bármikor eljöhetnek értük. Mintha csak ők is abban reménykedtek volna, hogy végre kiszabadulnak abból a fagyos estéből, amibe mi magunk is beleragadtunk. Nem jött értük senki, s csak remélni mertem, hogy mi nem így végezzük.

A nappaliban csak a hold halvány fénye adott némi világosságot, mikor nem takarta el őt egy-egy arra vándorolt feketének tűnő felhő. Minden sötétbe borult oda kinnt, de bent sem volt jobb a helyzet. Kopott, ősrégi bútorok pihentek a falak mellett, a tévé nyoma még tisztán látszott a megsárgult, néhol beázott tapétán. A helyiség közepén egy halványpiros, poros kanapé állt néhol kiálló rugókkal és elcsúszott párnákkal.

- Harry? – kérdeztem, mikor feltűnt, hogy a fiú eltűnt a közelemből. – Harry? – ismételtem rémültebben, mikor válasz nem érkezett kérdésemre, de a lépcső felől halk, nyikorgó léptek ütötték meg a fülem.

- Itt vagyok, ne aggódj – nyugtatott meg a fiú, miközben lelépett az utolsó fokról is kezében néhány pokróccal. – Ezeket rázd ki – kérte, miközben oda adta a két anyagot, s igyekezett nem túlságosan fintorogni az orrát irritáló, sűrűn lerakódott portól.

- Rendben – bólintottam, majd eleget téve kérésének inkább kiléptem a hideg időbe, hogy ott rázzam ki a régen használt takarókat. Nem kellett, hogy a lakás minden porszemét felrázzam.

- Nem tudom – hallottam meg Harry türelmetlen, mégis megnyugodott hangját a konyhából. – Fogalmam sincs! Egy ócska viskóban valahol az erődben! – magyarázta, majd némi szünet után folytatta. – Rendben! Persze! – mondta, majd újabb hallgatás következett. – Ne aggódj, haver, vigyázok rá! Helló! – búcsúzott, majd visszatért a nappaliba, ahol én ácsorogtam még mindig karjaimban a takarókkal, némi magyarázatot várva. – Működik a telefon, elértem Louisékat... Minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan.

- Szuper – biccentettem egy megnyugodott sóhaj kíséretében, miközben leültem az időközben helyet foglalt Harry mellé, aki egy könnyed mozdulattal ölébe vonta a lábaim és hagyta, hogy betakarjam magunkat a takarókkal. Még érezni lehetett belőlük a belekapaszkodott piszkot és port, de egyikünk sem kezdett el panaszkodni.

- Rég voltunk ennyire kettesben – adott hangot gondolatainak a fiú hosszú percekig tartó csend után, amit az egyik ablakon kibámulással töltöttünk. Tisztán látszódott, ahogy a hó egyre sűrűbb helyekben szakadni kezdett ezzel még inkább elmaszatolva az összekarcolódott, megviselt üveget.

- Eléggé – bólintottam, míg fejem a vállán pihentettem és egyik karjába kapaszkodtam. Keze még mindig hideg volt a talán órákig tartó mászkálástól.

- Önző lennék, ha azt mondanám, hogy még örülök is neki? – kérdezte zavartan, mire kíváncsian néztem fel árnyékos vonásaira. Szemeinek méregzöld színe csak még inkább kiéleződött férfias vonásaival együtt. Haja rakoncátlanul, kissé vizesen kunkorodott ki a sapkája alól.

- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Nem értettem, hogy egy ilyen helyzetnek hogyan lehet örülni.

- Először nyáron...aztán most, hogy nem emlékszel rám – húzta elé a száját szomorúan. Úgy tűnt őszintén bántotta a dolog, noha nem akart engem okolni. – Keveset vagyunk együtt, sokkal kevesebbet, mint régen és hiányzol, Mila – magyarázta őszintén.

- Sajnálom – mondtam. – Nem azért van, mert kevésbé szeretlek – magyaráztam, s igazat is mondtam. Noha nem emlékeztem a göndör hajú énekesre az tisztán, visszavonhatatlanul éreztem, hogy szeretem őt, hogy fontos volt számomra minden porcikájával együtt. – Nem tudom megmagyarázni magamnak miért, de szeretlek, te vagy a legjobb barátom, már csak vissza kellene szereznem magamtól az emlékeket, hogy ennek okot adjak.

- Én is szeretlek, Mila – mondta halkan, miközben fejét az enyémnek döntötte és szorosabban ölelt.

Biztos voltam benne, hogyha valaki hallaná szavainkat könnyedén, gondolkodás nélkül félreértené szavainkat, de mindketten tudtuk, hogy mit érzünk a másik iránt. Szó sem volt szerelemről, annak ellenére sem, hogy én egykor komolyabban is éreztem a srác iránt. Mára már csak barát maradt számomra.

- És hogy vagy Alicel? – kérdeztem halkan, fáradtan.

Az esti, jeges hideg egyre inkább áthatolt a ház gyenge, elkorhadt falai között, s takaró is egyre kevesebb meleget nyújtott számunka. Lélegzeteink fehér pamacsként jelentek meg előttünk, majd tűntek el a levegőben. Egyáltalán nem volt biztató a helyzet, főleg mert a hosszas keresgélés után mindketten fáradtak és gyengék lettünk. Nem ismertem különösebben az ilyen helyzeteket, de mintha rémlett volna filmekből, hogy nem szabadna ilyenkor elaludni. 

- Ő egy csodálatos lány – mormolta. – Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemlem.

- Hogy érted? – kérdeztem.

- Annyira türelmes és megértő, érzem, hogy tényleg szeret és mindenben mellettem áll, de olyan hálátlannak érzem magam – magyarázta. – Nyilvánvalóan hozzád vagyok láncolva, tudja, hogy te vagy számomra a legfontosabb és mégsem féltékenykedik vagy ilyesmi...túl jó hozzám.

- Nem lenne oka féltékenykedni – mondtam. – Nem emlékszem pontosan, de szerintem sok mindent megadtam volna, ha úgy szerettél volna engem, mint őt, ráadásul nekem ott van Zayn. Én szeretem őt.

- Örülök, hogy ilyen boldogok vagytok Zaynnel – mosolyodott el halványan, bár szerintem annyira elzsibbadhatott már az arca, hogy maga sem volt tudatában a mozdulatnak. – Mintha mindkettőtöket kicserélték volna – nevetett fel halkan, amire akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallani ezt a szájából, s bandatársának említésére is sokkal jobban éreztem magam.

- Minden rendben lesz, Harry – ígértem, bár magam is tudtam, hogy elhamarkodott és felelőtlen fogadalmat tettem neki. – Eddig mindig minden rendbe jött, nem? – kérdeztem.

- De – mosolyodott el halványan, vidámabban. – Amíg mi barátok vagyunk mindig minden rendbe fog jönni – mondta teljes meggyőződéssel.

Lélegzetem egyre nyugodtabbá vált, miközben tagjaim jóleső zsibbadtságba kezdtek, s alig bírtam el szemhéjam a rám törtő álmosságtól és gyengeségtől. Teljesen kimerített a mai nap, sőt az elmúlt idő egyszerre.

- Mila... – szólongatott Harry. – Nem szabad elaludnod – mondta. – Hallasz?!

- Ühüm – motyogtam félálomban. – Nem alszom, csak pihentetem a szemem – magyaráztam teljesen átlátszóan. Egyik lábammal már az öntudatlanság sötétségében lógtam.

A megszokott időhöz képest jó idő volt, a langyos szél lágyan süvített végig a játszótéren, miközben tekintetem hol a megviselt csövekre, hol az égen ragyogó, végtelennek tűnő csillagokra összpontosult. Éreztem magam alatt egy mellkast, melynek tulajdonosa szorosan ölelt át karjaival, ahogy elnyúltunk a csúszdán és hosszú percekig csak csendben a gondolatainkba merültünk.

- Mitől félsz? – kérdeztem végül halkan, továbbra is nyugodtan. Éreztem a belőle áradó kétségeket, s ez egyre inkább bosszantott. Tudtam, hogy valami bántja, hiszen ezért akart találkozni velem majdhogynem az éjszaka közepén.

- A jövőtől – mondta némi hezitálás után. – A meghallgatástól...attól, hogy nem jutok tovább, de attól is, ha igen – ismerte be. Nem kellett többet mondani, teljes mértékig megértettem őt, s azt akartam, hogy tudja; mindenben mellette állok, ha törik, ha szakad.

- Harry, ügyes leszel és tovább jutsz – mondtam teljes meggyőződéssel. – Tehetséges vagy és aranyos, képtelenség, hogy neked nemet mondjanak! – bizonygattam.

- És mi lesz akkor, ha tovább jutok? – kérdezte.

- Mi lenne? – kérdeztem, bár nem vártam választ. – Tovább jutsz, megnyered és híres leszel – magyaráztam. – Rengeteg nagyszerű albumot fogsz kiadni, klipeket készítesz és emberek milliói lesznek oda és vissza érted.

- De továbbra is te leszel a legnagyobb rajongóm? – kérdezte vagy kijelentette. Nem tudtam eldönteni, de bizonytalan hangja akaratlanul is megmosolyogtatott.

- Senki más! – nevetettem fel, s igyekeztem eltüntetni a hangomból kiáramló szomorúságot.

- Mire gondolsz? – kérdezett rá végül, miközben szorosabban ölelt magához.

- Elfogsz felejteni, ha híres leszel? – kérdeztem rá halk, félő hangon. Ez volt a legnagyobb félelmem. Rettegtem attól, hogy a hírnév és a rengeteg program miatt majd elfelejt. Véglegesen.

- Dehogyis! – morrant fel hitetlenkedve. – Sosem foglak, Mila! – ígérte teljesen őszintén.

- Akkor jó – sóhajtottam megnyugodva. – Én sem foglak, Harry – ígértem. – Akkor sem, ha majd nem lesz esetleg időd rám vagy sokáig nem találkozunk!

- Úgy mondod mintha már megnyertem volna a versenyt...

- Sikeres leszel – mondtam teljes meggyőződéssel. – Többre vagy hívatott, mint egy pékségre – nevetettem fel halkan, hiszen mindig viccesnek találtam a hétvégi munkáját, bár magam sem tudtam, hogy miért. Egyszerűen vicces volt számomra és kész.

- Mila! Ébredj fel! Kérlek! – hallottam meg Harry sürgető, ideges hangját sokkal közelebbről, ám reagálni nem tudtam. Úgy éreztem, a valóság és az álmok felcserélődtek. Nem volt uralmam a körülöttem történő dolgok felett.

Minden olyan gyorsan történt. A tekintetem az ablakra villant, miközben a következő dalt egy hangos dudaszó és fékcsikorgás zavarta meg, amíg a látásom elhomályosult a gyorsan közeledő vényszórók miatt.

A lélegzet bennem akadt, s csak annyira volt időm, hogy belenézhessek Harry zöld, rémült szemeibe mielőtt a csapódást követően elvesztettem az eszméletem.

- Harry? – motyogtam. – Harry! – sírtam fel, mikor a világ élesebb lett számomra, s visszakerültem a valóságba. A szívem hevesen püfölte a mellkasom, miközben könnyeim szabad utat nyertek hideg arcomon és szemeim kipattanva kezdtek el kutakodni a göndör hajú srác után.

- Minden rendben – hallottam meg magam mellett a fiú megkönnyebbült, fáradt hangját. Rekedt, kimerült szavaira végre megtaláltam őt magam mellett, egy csomó takaróba bugyolálva úgy, ahogyan én is voltam középen.

- Harry! – nyögtem megkönnyebbülten, s kiszabadítva elgyengült karjaim szorosan magamhoz öleltem őt, amit látszólag nem értett, de sokkal inkább lesokkolódott hirtelen jött könnyáradatom láttán. Nem tudta eldönteni, hogy örömömben vagy éppen bánatomban sírtam, de ezzel még én magam sem voltam teljesen tisztában.

- Csshh – próbált nyugtatni, ám karjait alig tudta kiszabadítani a rengeteg pokróc alól. Ha nem örültem volna a belém hasító ténynek még fel is nevettem volna ügyetlenkedése láttán.

- Harry – mondtam ismét a nevét. Olyan jó volt kiejteni. Melegséggel töltött el. – Harry, emlékszem! – mosolyogtam rá várakozóan, mire pár másodpercre minden mozdulatában megállt. Megmertem volna rá esküdni, hogy még lélegezni is elfelejtett, miközben felélénkült arcomat pásztázta.

- Komolyan beszélsz? – kérdezte, mikor megtalálta végre a hangját.

- Ilyennel nem viccelnék! – nevettem fel végül arca láttán, majd hirtelen jött mocorgását figyelve.

- A fenébe a pokrócokkal! – morrant fel türelmetlenül, mikor végre sikerült kiszabadulni, s szorosan magához ölelt. – Annyira örülök, Mila! – motyogta a nyakamba. A belőle áradó őszinte megkönnyebbülés és boldogság szinte leterített, s képtelen voltam mást tenni, sőt, nem is akartam mást tenni, mint viszonozni gesztusát.

- Annyira örülünk, skacok! – harsant fel mögöttünk három vidám, ismerős hang. Csak akkor tűnt fel, hogy a hatalmas autóban, amivel utánunk indultak az erdőben az éjszaka közepén a többiek is velünk voltak. Nem is kérhettem volna többet azokban a percekben.

64. Csak velünk történhet meg..

64. Csak velünk történhet meg..

"Végre vele voltam, ennek örültem, de nem így terveztem ezt a hétvégét..." - Harry Styles

Magas, hófödte fák nyújtózkodtak el felettünk a szürke ég felé, mely csak alig-alig engedett át pár makacs napsugarat, amik ahogy átevickélték magukat a felhőkön elakadtak a fenyvesek sűrűjében. Épphogy leértek hozzánk és világították meg a mindenhol elterült hófehér, legtöbb helyen még szűz hót. Abban a csendben, ami körénk telepedett egyszerre volt ijesztő és hihetetlenül nyugtató is az egész. Eltudtam volna ott ácsorogni mindenféle szó nélkül, a gondolataimba merülve, de a tény, hogy Harryvel valamiféleképpen sikerült lesodródnunk a megfelelő ösvényről ez csak megijesztett. Nem is értettem, hogy ezt miként is tudtuk megcsinálni, hiszen sehol a közelünkben nem volt ösvény, csak néhány talpnyom díszelgett a miénk mellett, amik egyre inkább elmosódtak az állatvilág, láthatatlan szaladgálásának köszönhetően.

Mindketten igyekeztünk fülelni, hátha valahonnan meghallhatjuk a többieket, de a fák ágainak reccsenésén kívül nem igazán csapott zajt semmi sem. 

- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk! – szólalt meg végül Harry hirtelen, mire akaratlanul is összerezzentem, s kíváncsian pillantottam kipirult arcára, majd kitárt karjaira, melyek aztán visszaestek teste mellé.

Igaza volt. Múltunk mesélése közben volt alkalmam rájönni, hogy csak mi tudtunk hatalmas bajba kerülni és teljesen felfordítani mindent úgy, hogy azt észre sem vettük. Gratulálok magunknak, gondoltam, megint.

- És most? – kérdeztem zavartan, hiszen nem ácsoroghattunk ott tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnunk az ösvényre mielőtt besötétedett volna.

- Van nálad telefon? – kérdezte.

- Zayn elvette – mormoltam lemondóan. – Azt mondta, hogy ezen a hétvégén senki ne zavarjon.

- Detto – csóválta meg a fejét. - Louis az összes telefonomat eldugta.

- Valahonnan erről jöttünk, nem? – biccentettem bizonytalanul balra. Nem igazán volt jó a tájékozódási képességem, főleg nem egy erdőben, ami mindenhol teljesen ugyanolyannak látszott. Fásnak és havasnak.

- Azt hiszem – bólintott a fiú, bár láttam zöld szemeiben, hogy még ő maga sem biztos szavaiban.

Jobb ötlet híján muszáj volt valamerre elindulnunk, miközben csak reménykedtünk benne, hogy nem tévedünk el sokkal jobban, mint eddig.

- A fiúknak feltűnhetett már, hogy eltűntünk? – kérdeztem, s igyekeztem hangomból eltüntetni a kétségbeesést. Semmi kedvem nem volt eltévedni egy teljesen idegen és hideg helyen. Ez szerintem határozottan nem volt benne a hétvégi tervekben!

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Az utolsó, ami rémlik velük kapcsolatban, hogy Niall dobálta Louist hógolyókkal.

- Ugyanennyi Zayn és Liam kapcsán – húztam el a szám.

A fiúkban teljesen felébredt a gyermekded játszadozás, s természetes, hogy nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget hógolyózni és hülyéskedni, míg mi Harryvel pár méterre tőlük lemaradtunk és az emlékekbe merültünk. Nem is kellett volna megdöbbennem azon, hogy ez történt velünk. Tényleg szerencsétlenek vagyunk!

- Már ki kellett volna érnünk az ösvényre – motyogta Harry inkább csak magának, ahogy pár percre megtorpant és jobban körülnézett.

Számomra úgy tűnt mintha meg sem mozdultunk volna, ugyanolyannak tűnt az összes fa, mint amik méterekkel ezelőtt mellettünk ácsorogtak.

- Hát ez szuper – mondtam, miközben összefontam karjaimat magam előtt és igyekeztem ésszerűen gondolkodni. – És most? – kérdeztem Harryt.

Nem igazán volt sok lehetőségünk a tovább menetelen kívül, aztán csak a szerencsére bízhattuk, hogy közelebb kerülünk az ösvényhez vagy bármihez, ami segítséget nyújthat számunkra vagy mélyebbre ássuk magunkat a fák rengetegébe.

- Nem állhatunk meg – mondta. – Ha beesteledik csak még hidegebb lesz...

- Akkor...induljunk el valamerre – vontam vállat végül, s megelőzve a fiút folytattuk utunkat az ismeretlenbe.

Próbáltam összeszedett és higgadt maradni, míg hallgattam a talpunk alatt ropogó havat, de valahányszor felnéztem az égre az egyre sötétebb és sötétebb lett mi pedig semmire sem jutottunk a sétálással.

- Már biztosan feltűnt nekik, hogy eltűntünk – bizonygatta Harry, mikor észrevette egyre rémültebb vonásaim, s megfáradt lépteim. Kezét biztatóan a vállamra simította, s aggódó tekintettel figyelt rám pár másodpercig, majd ismét az erődre. – Valamit ki kell találnunk... – mormolta, bár ezt már mindketten tudtuk egy jó ideje, s soha nem jutottunk többre a tovább gyaloglásnál. Más lehetőségünk nem nagyon akadt.

- És mi lesz velünk este, ha nem jutunk ki? – kérdeztem nyíltan, elvégre biztos voltam benne, hogy percek óta ő maga is ezen gondolkodhatott. – Hogy találnak ránk? – folytattam, s bármennyire is nem akartam, de nem tudtam eltüntetni a hangomból kiérződött aggodalmat.

- Nem tudom! Nem tudom! – felelte a fiú nagyobb éllel a hangjában, mire azonnal összezártam ajkait. Nem akartam őt felidegesíteni, s ezt ő is észrevette. – Nem lesz baj, Mila – mondta végül nyugodtabban, miközben bocsánatkérően megölelt és ismét gondolataiba merült.

A hőmérséklet jól érezhetően esett le egyre lejjebb és lejjebb, miközben a maradék nap fény is elveszett valahol félúton, s a nap számunkra eltakarva bukott le a horizont mögött.

A csípős hideg teljesen elzsibbasztotta az arcomat, azt sem éreztem volna meg, ha valaki pofon vágott volna, miközben karjaim szorosan magam köré fontam és megállás nélkül toporogtam valahányszor megálltunk pár percre. Még a bakancsom is kezdett átázni, így a hidegnek már könnyű dolga volt a vékony zoknin keresztül.

Az előttem lépkedő fiú feszülten nézett körbe percenként körülöttünk, majd mikor semmire sem ment vele újra a cipőjét bámulta, s kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, bár kétlem, hogy az sokat segíthetett vöröslő kezein.

- Már csak ez hiányzott! – dörrent fel a fiú, mikor a hó lassú, hatalmas pelyhekben esni kezdett. Eddig is esett pár perc erejéig, de úgy tűnt most nem akar majd abba maradni, míg a felhők sötéten nyúltak el felettünk eltakarva a sötétkék eget és csillagokat.

- Nem megyünk semmire, ha idegeskedsz – simítottam végig egyik karján, mikor mellé értem. – Nem kellene esetleg...megállnunk? – kérdeztem bizonytalanul, attól félve, hogy ezzel csak felidegesítem a göndör fiút.

- Mila... – motyogta, s úgy tűnt egyáltalán nem figyelt a szavaimra. Zöld szemei koncentrálva bámultak le a lábunk elé, miközben hol a háta mögé, hol előre figyelt. – Ez nem ösvény? – kérdezte bizonytalanul, mire én is követtem tekintetét.

Azon a vékony sávon, ahol sikerült megtorpannunk hosszú métereken keresztül nem voltak fák, sem más növények, noha néhány gyökér már igyekezett magának is teret szerezni a hó alatt.

- Gyere! – ragadtam karon, mikor villámcsapásként ért a felismerés, s nem várva a fiú válaszára magammal húztam őt.

- Honnan tudod, hogy erre kell menni? – kérdezte értetlenül, mire csak vállat vontam.

- Női megérzés – feleltem végül. – És arra a hegyek vannak – böktem az ellenkező irányba. - Ott- semmi keresnivalónk! – tettem még hozzá.

- Mintha mernék veled veszekedni... – mosolyodott el halványan, viccelődve. A belőle sütő aggodalom és feszültség jól érezhetően alább hagyott, mikor egy apró kis reménysugár tűnt fel előttünk. Ott, ahova nagyon siettünk.

- Na ugye! – nevettem fel még mindig a kezét fogva, egy pillanatra sem lassítva tempómon. Még az sem érdekelt, hogy a lában néha fájdalmasan neki csapódott egy-egy eltemetett ágnak vagy gyökérnek. Szinte estünk-keltünk egész idő alatt, de mintha észre sem vettük volna. Siettünk a vékony, talán már rég elfeledett ösvényen, abban reménykedve, hogy kiutat találhatunk ebből a sötétségből és hidegből.

Ahogy az utolsó sugarak is visszavonulót fújtak, s a természet teljesen átadta magát az estének a levegő még fagyosabbá vált, s a fák már-már feketébe öltözött ágaikkal nyúltak ki felénk akárcsak a karmok egy borzasztó rémálomban. A néhol felszűrődő zajok erősebbek lettek, az állatok felébredtek, s kibátorkodtak nappali búvóhelyükből. Még csak észre sem vettek minket, legalábbis nem foglalkoztak a jelenlétünkkel.

- Nézd! – böktem szabad kezemmel egy apró, romos faház felé. Látszott a környékét elárasztó gazoktól és érintetlen hótól, hogy talán évek óta meg sem közelítették az épületet, de ez is több volt, mint a semmi.

Ahogy közeledtünk úgy lassítottunk a lépteinkkel, elvégre nem lehettünk biztosak teljesen a romos ház elhagyatottságában, de mikor többszöri kiabálásunk után sem érkezett válasz Harry maga mögé utasított, majd egy erőteljesebb mozdulattal be is lökte az elkorhadt faajtót, mikor az nem akart megmozdulni.

- Valaki? – kérdeztem bizonytalanul, de szavaim ismét válasz nélkül maradtak, ahogy a göndörke után becsoszogtam a viskóba.

- Ez is több, mint a semmi – mondta végül a fiú, s noha nem volt teljesen elégedett, de látszólag már ezért is hálás volt. – Itt maradunk éjszakára – folytatta. – Remélem a fiúk már intézkedtek.

63. Kirándulás

63. Kirándulás

"Örültem, hogy ismét kezdtek összehangolódni, de ez nem volt benne a palikban!" - Zayn Malik

Fogalmam sem volt róla, hogy hol lehettünk, de igazából nem is nagyon érdekelt. A látvány egyszerűen minden kérdést vagy kételyt eloszlatott bennem, miközben megfeledkezve a hosszú utazástól elzsibbadt tagjaimról körbenéztem a havas paradicsomban. Meseszerű, már-már hihetetlen volt az egész.

Mintha egy medencében lettünk volna. A távolban, de talán mégsem olyan messze hegyek emelkedtek az ég felé, s tűntek el néhányan a felhők között. Körülöttünk hófödte fenyvesek magasodtak sűrűn egymás mellett, míg előttünk egy visszafogott, mégis egyáltalán nem oda illő hotel pihent körülötte terepjárókkal és ide tévedő buszokkal, bennük sok-sok kipirult arcú, izgatott turistával, kik legalább olyan ámulattal bámultak körbe, mint én. A halvány napsugarak, melyek utat törtek maguknak a felhők között gyengéden csillogtatták meg a havat, s simítottak végig az emberek fázós, piros vonásain.

Attól kezdtem félni, ha kicsit is közelebb lépek, eltávolodok a vörös, hatalmas autótól az egész szertefoszlik, s én felébredek. Nem akartam kockáztatni, ám a jármű mellett sem lehettem, elvégre az utánam kiszálló négy fiú izgatottan kezdett el toporogni körülöttem, hogy mozgásra bírjanak engem és a mellettem ácsorgó göndör fiút is, aki velem együtt igyekezte felszedni leesett állát a hóból.

Göndör tincsei kikunkorodtak a fekete sapka alól, kezeit a zsebeibe dugva igyekezte őket kicsit felmelegíteni, amíg jobban körülnézett a környéken. Zöld szemei a halvány fény alatt csak még inkább csillogtak olyan titokzatossággal, mégis nyitottan, hogy az pár pillanat erejéig jobban lefoglalt, mint az elénk táruló látvány. Akaratlanul is megmosolyogtam döbbenettől szét nyílt ajkait és kipirult arcát. Pedig az ember azt hinné, hogy akik olyan sokat utazgatnak, mint ők már megszokták az ilyen gyönyörű helyeket. Tévedtem. Talán az ilyeneket nem is lehet megszokni.

- Itt akartok fagyoskodni egész nap vagy bemehetünk? – kérdezte Louis, miközben jót vigyorgott reakciónkon, s egy lépést közelebb ment a hotelhez. – Gyerünk már! Megfagyunk! – nyafogta, mikor unszolása ellenére sem mozdultunk.

- Olyan hangulat romboló vagy néha, Louis! – morgolódott Harry, majd egy utolsó csúnya pillantást vetett a fiúra mielőtt lehajolt volna a cuccaiért, hogy követhessük őket.

Csendben, egymás mellett ballagva mentünk a már kitaposott, de ennek ellenére is még csúszós úton, s látszólag mindketten teljesen a tájba merültünk. Képtelen voltam elhinni, hogy nem álmodom, de egyre valószínűbbé vált számomra, hogy ez valóság. Hogy ilyen hely létezik a földön! Szent ég!

Jólesően borzongtam meg, mikor beléptünk az épületbe és megcsapott minket a meleg és a kellemes fenyőfa illat. Ez a hely még belül is csodálatos volt, noha a véleményemen nem változtatott; nem illett ehhez a gyönyörű természethez sem az épület, sem az autók vagy az emberek. Elvesztette azt a bizonyos varázsát, amit az erdő a titokzatosságával és végtelenségével igyekezett visszanyerni.

Mindenesetre nem panaszkodhattam. Ilyen szép helyen soha életemben nem jártam.

A hatalmas előcsarnok kellemes bézs és vörös színekkel volt feldíszítve. A közeli büféből, vagyis inkább már kávézóból áradt a kávé és a tea finom illata, míg a márvány padlón halkan kopogtak a cipő sarkak, ahogy az ember halk zsivaja betöltötte az egész helyiséget.

Lépteinket sietősebbre vettük, mikor a fiúk türelmetlenül, mégis vigyorogva intettek nekünk a liftből, hogy amíg mi bambán ácsorogtunk a csarnok közepén ők addig bejelentkeztek, s ismét csak ránk vártak.

- Megkérdezném, hogy tetszik-e a hely, de az arcod mindent elárul – mosolyogta Niall elégedetten. – Az én ötletem volt! – húzta ki magát büszkén, mint aki tényleg hatalmas dolognak tartotta remek ötletét. Így is volt. A vigyort le sem lehetett volna mosni az arcáról.

- Mondanám, hogy egy zseni vagy – mondta Harry. – De látom az arcodon, hogy ezzel tisztában vagy – mosolyodott el.

- Úgy van! – biccentett a fiú mindent tudóan, majd megigazítva a vállán feszülő táska pántját követte Liamet a harmadik emeleti folyosón.

- A szobák egymás mellett vannak – magyarázta Louis, miközben mindenkinek szét osztotta a szobához kapcsolódó kulcsokat. – Csakhogy Niallnek ne kelljen messze mennie, ha mindenki hűtőjét kiakarja fosztani – vigyorogta kekeckedően, mire az ír fiú csak elégedetlenül fújtatott egyet és sértődötten követte Liamet a szobájukba. – Tiétek az erkélyes, csak mert büdös bagósok vagytok – fordult hozzánk ugyanolyan heccelő mosollyal, szórakozott fénnyel kék szemeiben.

- Elemedben vagy ma, Tomlinson – mormolta fejét csóválva barátom, míg kikapta bandatársa kezéből a kulcsot, s inkább a zárral kezdett babrálni, ami pár másodperc múlva meg is adta magát a kulcs forgatásának.

A szoba sokkal egyszerűbb és visszafogottabb volt, mint amire az épület csarnokáról vagy éppen a külsejéből gondolni mertek volna az emberek. Leginkább a meleg színek domináltak, mintha csak ezzel is egyensúlyozni akarták volna a kinti, sosem szűnő hideget.

A hálószoba és az a pár méteres helyiség, ami talán a konyha akart lenni egyben volt, a konyhából nyílt egy ajtó, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.

- Aranyos – mondtam, míg tekintetem visszavezettem a cuccait lepakoló Zaynhez.

- Nagy az ágy – vigyorogta perverzül, s őszintén szólva meg sem lepődtem. Nem is ő lett volna, ha nem ez lett volna az első észrevétele. Na meg tényleg nagy volt az ágy!

Inkább nem reagáltam szavaira, pillantásom megakadt az erkélyajtón, aminek aztán nem is igazán tudtam ellenállni. Jobban összehúztam magamon a még le sem vett kabátomat, majd kiléptem a friss levegőre.

A hideg levegő csípősen simított végig érintésétől vöröslő arcomon, amíg körülnéztem a tájon.

A magas hegyek szinte egybeolvadtak a szürke éggel, a fák havasan sorakoztak körülöttünk, s emberek igyekeztek egy táblákkal kijelölt ösvény felé, melyek ábráit nem igazán tudtam kivenni olyan távolságról. Nem is nagyon érdekelt. Sokkal inkább lefoglalt a látvány, amit a hely nyújtott, s amit percekig, talán órákig is képes lettem volna nézni, ha barátom nem kezd el megint aggodalmaskodni miattam.

- Meg fázol! – mondta, s addig nem is hagyott békén, míg vissza nem léptem a meleg szobába.

A fiú a baleset után sokkal aggodalmasabb és figyelmesebb lett velem, ami ugyan aranyos volt és érthető néha már idegesítőnek is számított. Folytonos makacsságával és parancsolgatásával úgy éreztem mintha valamelyik szülőm lenne, s nem a barátom.

- Elég nagy vagyok, hogy eldöntsem! – vágtam vissza, miközben levettem magamról a kabátom.

- Az orvos azt mondta, hogy figyelnünk kell rád! – vágott vissza.

- Az már két hete volt – mondtam, bár ez még számomra sem tűnt jogos érvnek. – Zayn, csak...lazíts! Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már gyerek! – enyhültem meg végül. Teljesen jogosan aggódott, ezt nem tagadhattam.

- Én csak nem akarom, hogy megint valami bajod essen – mormolta tehetetlenül, szomorúan, miközben elé álltam, s ő átölelve a derekamat szorosabban tartott magához.

- Nem lesz bajom – ígértem, bár ez eléggé igazságtalannak és meggondolatlannak tűnt. Hogyan is ígérhettem ilyesmit? De ott és akkor nem szívhattam vissza a szavaim, különben is, még a csillagokat is leígértem volna, ha azzal jobb kedvre bírhattam volna őt.

- Inkább készülődjünk – mondta végül. – Egy óránk van – közölte.

- Mihez? – értetlenkedtem.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész idő alatt egy szobában fogunk lenni? – kérdezte szórakozottan. – Bár...erre az esetre is lennének ötleteim – mosolyodott el féloldalasan, miközben ismét közelebb húzott magához és apró csókokat nyomott ajkaimra.

- Azt egyből gondoltam – nevettem fel vigyorát látva, kiszabadulva karjaiból, hogy előkeressek magamnak valami melegebb ruhát, mielőtt még valamelyik fiú szabad utat engedett volna magának a szobánkba.

- Amúgy Harry mondta – szólalt meg a fiú pár perc múlva.

- Mit? – fordultam felé, míg megigazítottam a pulcsim kapucniját.

- Hogy szereted az ilyen helyeket – biccentett az ablak felé, mire ismét kibámultam a halvány, narancs színű függönyökön a fehérségre.

- Igen, valóban szeretem – mosolyodtam el halványan, noha mint ahogyan semmire Harryvel kapcsolatban, úgy arra sem emlékeztem, hogy ő erről mikor szerzett tudomást. Bosszantott, hogy amíg a fiú mindennel tisztában volt velem kapcsolatban addig én róla semmit sem tudtam az alapokon kívül. Tudtam, hogy hány éves, tudtam a családja nevét, de igazából semmit sem tudtam az igazi göndörkéről, aki a legjobb barátom volt, amíg emlékeim nem fújtak visszavonulót.

- És mit is akarunk csinálni? – kérdeztem, miközben megigazítottam nyakam körül a szürke sálam és kérdőn néztem a szobában rám és Zaynre várakozó fiúkra. Barátom nem igazán akartam tönkretenni reggel tökéletes felzselézett frizuráját, de kénytelen volt a sapka mellett dönteni.

- Lehet semmit, ha továbbra sem készültök el – morgolódott dacosan Niall.

- Hé, én készen vagyok! – vágtam rá. Tényleg készen voltam,s szavaim után pár másodperccel Zayn is feltűnt a fürdőszobából.

- És én is – vigyorogta elégedetten. – Mehetünk! – tette még hozzá, mire mindannyian bólintottunk, s végre megindulhattunk vissza a természetbe.

Még a hideg, fagyos levegő sem tántoríthatott el minket, miközben megindultunk a kijelölt, figyelmeztető táblákkal kijelölt, havas ösvényen. Az erdőben mintha még hidegebb lett volna, az a halvány napfény sem sütött át a magasra nőtt, hófödte lombokon.

- Gyönyörű, nem? – kérdezte halványan mosolyogva Harry, miközben mellém szegődött, s jobban összehúzta magát a hideg elől.

- De, abszolút! – feleltem. – Köszönöm – néztem rá hálásan.

- Ne nekem – rázta meg a fejét. – Én nem tudtam, hogy mire készülnek, csak megkérdezték, hogy milyen helyeket szeretsz, én pedig válaszoltam – magyarázta.

- De emlékeztél rá – makacskodtam. – Még én magam is elfelejtettem ezt...

- Persze, hogy emlékszem – vont vállat még mindig makacsul ragaszkodva ártatlanságához, mintha ez olyan természetes és magától értetődő lett volna, hogy mindent tud rólam.

- Mesélj – kértem. – A barátságunkról, rólunk – folytattam, mikor találkozott tekintetem az ő értetlen, méregzölden csillogó pillantásával.

Szavaim kicsit meglepték, de egy percig sem ellenkezett. Kicsit összeszedte a gondolatait, majd belekezdett a történetünk be, kezdve a zavarba ejtő első találkozásunkkal a rengeteg nevetésen át minden csínyt és élmény elmesélt, amit ketten,együtt éltünk át.

Jólesett hallgatni a szavait, pár pillanatra mintha a múltba kerültem volna, ám teljesen tisztában voltam vele, hogy ez csak a képzeletem. Nem emlékeztem semmire.

- Öhm, hova tűntek a többiek? – kérdezte Harry, mikor neki sikerült visszaterelnie mindkettőnket a jelenbe.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül, majd körbe pillantva a magasra nyúlt fákon és a havas földön egy újabb kérdés jutott eszembe; – Mi hol vagyunk? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

62. Narnia

62. Narnia

"Narnia? Mi van?!" - Zayn Malik

Önzőség lett volna haragudnom Antonyra, mert követte az álmait és még aznap este Franciaország felé vette az útját. Nem nehezteltem rá döntése miatt, elvégre nem volt jogom, hogy ítélkezzek az élete felett, hogy döntéseket hozzak helyette, majd megharagudjak rá, ha nem úgy tett, ahogyan nekem tetszett. Sőt. Inkább örültem, hogy végre elszánta magát és ilyenféleképpen akart világot látni, vagyis annak egy szegletét. Mindig is mondta, hogy vonzza Párizs, ahogyan sok más ország kultúrája és hangulata is. Így kellett történnie!

A két hét, amit a srácok olyan nagy titkolózással töltöttek el eléggé unalmasnak tűnt. Sokat dolgoztak, hiszen hamarosan eljött egy albumjuk ideje, ahogyan egy újabb klip is várható volt a rajongók hatalmas örömére. Minden nap kora reggel elmentek, s csak késő este estek haza, s bármennyire is akartam őket megvárni ez sokszor nehezen ment. Bealudtam a kanapén, fotelban, de még a konyhában is. Inkább feladtam.

- Aludj – duruzsolta Zayn, miközben óvatosan bemászott mellém az ágyra, s közelebb húzva magához átölelt, majd egyből szuszogni is kezdett. Percekig csak bámultam a sötétségbe, miközben éreztem hátamon a fiú emelkedő, majd süllyedő mellkasát, s megnyugodtam, hogy akkor végre itthon vannak. Csak ilyenkor tudtam végleg, nyugodtan elaludni.

Tudtam, hogy álmodok, mégis olyan valóságosnak és élőnek tűnt az egész. Szinte éreztem, ahogy alvás közben a mellkasom megtelítődött biztonsággal és meghittséggel, miközben képzeletemben jobban körülnéztem az éjszakai sötétségben. A sötétzöld kerítés mögött sorakozó villanyoszlopok halvány fénnyel árasztották el az apró, már megöregedett játszóteret. A színes vasak kopottan és rozsdásan sorakoztak az apró körben, miközben én a sárgára festett csúszdában nyúltam el lábaimmal a homokban támaszkodva.

Oly' annyira csönd volt az én lélegzetvételeimen és szívdobbanásaimon kívül, hogy szinte hallani véltem egy másik lélegzést és pulzust is a közelemben, ám levéve tekintetem a felettem elterült égről, melyen csillagok sokaságai világítottak az ég világon senki sem volt a közelemben. Teljesen egyedül voltam, s ez a tény megijesztett. A hideg, langyos levegő komótosan rohant át a játszótéren engem is megborzongatva sokkal hidegebbnek tűnő karjaival. Egyszeriben minden olyan rideg és üres lett. Szinte éreztem szívemnek rémült vacogását, miközben jobban magam köré tekertem a pulcsim és igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Fel akartam kelni.

- Ébresztő tubicáim! – robbant be az ajtón Louis hangosan kiáltozva és nem könyörülve nekünk, aminek most először még örültem is.

- Louis! – dörrent morcosan Zayn hangja, miközben minél inkább a párnába fúrta magát, s igyekezett visszaaludni makacs barátja keltegetése ellenére is.

- Pakolnunk kell! – újságolta a fiú türelmetlenül. – Hé, Mila, minden rendben? – kérdezte óvatosabban, mikor felém nézett, s kissé zilált, összezavarodott állapotomra. Kicsit még mindig az álom hatása alatt voltam, noha magam sem értettem, hogy miért reagáltam így rá. Semmi olyan nem történt, ami indokolta volna tőlem ezt a reakciót.

- Sápadt vagy – mormolta Zayn, mikor bandatársa szavait hallva azonnal felkapta a fejét, s engem kezdett el bámulni álmosan csillogó szemeivel. – Jól vagy? – kérdezte ő is.

- Persze – nyugtattam meg őket. – Minden rendben! – tettem még hozzá, majd meg sem várva a válaszukat inkább összeszedtem néhány ruhadarabot és elmentem lezuhanyozni. Úgy gondoltam, hogy egy gyors zuhany majd jót fog tenni. Tévedtem. A zuhany csak gondolkodni engedett, így ismét visszacsöppenhettem az álmomba, míg azon tűnődtem, hogy mi nem stimmelt az egésszel. Valami hiányzott. Nem tudtam mi.

- Jó reggelt! – mosolyogtam kedvesen a többiekre, mikor leértem a konyhába, s öntve magamnak némi koffeint leültem az egyik szabad székre.

- Jobban vagy? – kérdezte Zayn, mire azonnal magamon éreztem az összes szempárt.

- Rosszul voltál? – kérdezte Harry aggodalmasan.

- Nem – ráztam meg a fejem. Nem akartam, hogy fölöslegesen felzaklassa magát, főleg nem ilyenen. – Csak biztos álmodhattam valamit... – igyekeztem kihúzni magam.

- Mit? – harapott rá azonnal Niall, miközben a szendvicséből is hatalmasat harapott. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy az álmom vagy a kezében szorongatott étel köti-e le jobban.

- Nem emlékszem – vontam vállat. Reméltem, hogy ezzel lezárhatom véglegesen ezt a témát. Nem akartam elmondani nekik, hogy mit álmodtam, hiszen számomra is érthetetlen volt az egész, ráadásul hülyeségnek is tartottam. Úgy voltam vele, hogy csak egy álom volt, semmi több. A képzeletem ismét igyekezett megviccelni. Nagyon vicces...

- És végre eláruljátok, hogy hova megyünk? – kérdezte Harry lényegre törően, miközben felém, majd Louis felé pislogott. Én csak helyeslően bólintottam, s vártam a másik válaszát. Fölöslegesen.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik! – osztotta meg velünk elméletét Louis vígan mosolyogva, nem foglalkozva csúnya, felé küldött pillantásainkkal. Egyre idegesítőbb lett titkolózása, ráadásul a többiek sem akartak kikotyogni semmit sem. Inkább elküldtek mindkettőnket pakolni.

- Ezt még vissza kapod, Malik! – szóltam még vissza Zaynnek, mikor egyszerűen lerendezett egy ártatlan mosollyal.

- Te is, Tomlinson! – mondta Harry, miközben megindult az emeletre velem a nyomában. – Mit gondolsz? Narniába megyünk? – kérdezte megjátszott, gyermekded lelkesedéssel, aminek hallatán egyből felnevettem.

Noha az emlékeim még mindig nem tértek vissza, s kezdetleges baráti kapcsolatunk még mindig bizonytalan lábakon állt a próbálkozás mindkettőnkön látszott. Mikor vele voltam elöntött valami ismerős érzés, ami néha jólesett, néha viszont megijesztett. Mindenesetre örültem, hogy próbálta nem feladni a reményt, s nem volt olyan rosszkedvű, mint nem rég. Jó volt őt mosolygósnak látni annak ellenére is, hogy néha láttam ajkai görbületének hamisságát és erőltetettségét.

- És akkor jönne egy újabb kérdés; minek másztak be egy szekrénybe, hogy rájöttek, hogy az a kapu Narniába? – kérdeztem gyanakodva. Egy csomó eszetlen és őrült ötlet eszembe jutott ezzel kapcsolatban.

- Pakoljatok! – szólt ismét ránk Louis türelmetlenül, mire mi inkább a saját szobáinkba iszkoltunk és elkezdtünk ténylegesen pakolni.

- Meleg ruhákat pakolj! – mondta figyelmeztetően Zayn, mikor bejött hozzám.

- Csak nem hideg van Narniában? – mormoltam az orrom alatt, halványan mosolyogva.

- Miről beszélsz? Milyen Narnia? – hallottuk meg szavaim után nem sokkal Louis hangját Harry szobájából, aminek hallatán akaratlanul is felnevettem. Ilyenkor hittem el, hogy a göndörkével tényleg szoros barátságunk lehetett, amit vissza akartam kapni valahogyan.

- Ti összebeszéltetek? – kérdezte összevont szemöldökkel Zayn, mire csak vállat vontam és válasz nélkül hagytam kérdését.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis minek kellenek meleg ruhák, hogy hova akarnak minket elrángatni, de kérdéseimnek inkább nem adtam hangot. Úgy sem válaszoltak volna szokásuk szerint.

- Jaj, gyerekek, én már alig várom! – lelkendezett Niall, miközben elhaladt a szobám előtt karjai között egy csomó ruhájával, amit valószínűleg pont úgy akart begyömöszölni a bőröndjébe.

- Mit is? – kérdeztem negédesen a fiút, hátha meggondolatlanul elmond valamit, de mielőtt akár egy hang is elhagyhatta volna a száját elismerően elvigyorodott.

- Ravasz, Jackson, nagyon ravasz! – kacsintott, majd már ott sem volt. Ismét a szobájában ténykedett, ahogyan a többiek is. Csak Zayn feküdt lustálkodva az én szobámban, míg én pakolásztam és tüntetően nem szóltam hozzá.

- Ez a büntetésem? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.

- Hm – mormoltam váll vonogatva, derűsen mosolyogva.

- Azt hittem valami izgalmasabb lesz – vigyorogta kajánul, mire csak szemet forgattam. Jobb is, hogy nem szóltam hozzá, nem akartam, hogy folytassa a büntetésekről szóló ötleteit. – Nem is érdekelnek az ötleteim? – döbbent le. Mintha olyan nagy újdonság lett volna, hogy nem hoztak lázba perverz elképzelései.

- Ü-üm – mormoltam fej rázva.

- Akkor ez egy elég egyoldalú beszélgetés lesz – mormolta elégedetlenül. Úgy tűnt kezdett rájönni, hogy mégsem olyan szerencsés, ha nem szólok hozzá. Elégedetten elvigyorodtam, de a mosoly egy hamar le is olvadt az arcomról, mikor megragadva karom könnyedén magára rántott és elégedetten vigyorogni kezdett; – Rendben, de akkor tényleg nem mukkanhatsz meg – kacsintott szórakozottan, miközben egyik kezét, amivel nem a derekamnál tartott teljesen magánál végig húzta le az oldalamon, hogy a pólóm aljánál utat nyerjen bőrömhöz.

- Elég, Malik! – szóltam rá végül, mikor felhevült zilálásaim közepette visszarángattam magamra rendesen a pólót, s igyekeztem mielőbb kimenekülni karjaiból.

- Nyertem! – nyúlt el elégedetten az ágyon, karjait a feje alá támasztva, míg én halkan pufogva, még mindig heves szívveréssel elkezdtem elrendezni a táskámba tett ruhákat, hogy valamivel lefoglaljam, s lenyugtassam magam.