5. Egy érdekes reggel

Hellóka!

Köszönöm a visszajelzéseket! <3 Imádlak benneteket!

Kíra jelezte, hogy esetleg személyesen is megismerne, szóval tényleg, ne féljetek esetleg írni facen, emailen, teljesen mindegy, hogy hol! Nem harapok és szívesen segítek bárkinek, bármiben, amiben csak tudok!

Xoxo.Bri. 

5. Egy érdekes reggel

"Nem értem, hogy miként tudtam magam türtőztetni." - Zayn Malik

Utálok másnapos lenni, döntöttem el magamban, mikor délelőtt sikerült magamhoz térnem és hátamra fordulnom teljesen elfeküdt magzatpozíciómból. Nyűgösen nyújtózkodtam a takaró és párnák sokaságában, miközben szorosan összezárt szemekkel próbáltam nem foglalkozni az ablakon beszűrődő halvány, de még így is vakítónak tűnő napsugarakkal. Minden mozdulatom öngyilkosságnak tűnt.

Homályos emlékképek, megfakult mozzanatok és rengeteg kérdés tört utat magának a fejemben, mikor hagytam, hogy gondolataim eluralkodjanak felettem és szabad utat kapjanak kétségeim között. Vajon mi történt? Mit csináltam? Mennyire voltam vészes részegen? Sosem voltam még részeg, nem tudtam, hogy milyen is vagyok olyankor pontosan.

Minden tagom zsibbadt, alig tudtam őket mozdítani, a gyomrom bukfencezett, a világ néha megfordult velem és a fejem majdnem szét szakadt a benne veszítő, fájó érzéstől. Nagyon rosszul éreztem magam, s jobbnak láttam, ha még hosszú percekig nem is mozdulok. Nem akartam egy felüléssel kicsalogatni mindent, ami a hasamban pihent.

Még mindig csukott szemhéjakkal élveztem az egész házban uralkodó csendet, pár pillanatra még abban is elbizonytalanodtam, hogy a fiúk itthon lehetnek-e, egyáltalán én jó helyen vagyok-e. Valahogy az egész hazafele vezető út kiesett, fogalmam sem volt róla, hogy miként kerültem az ágyamba.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, miközben mozdulatlanul feküdtem és reméltem, hogy fájdalmaim enyhülni fognak, de egy ponton túl már kénytelen voltam erőt venni magamon és megmozdulni. Muszáj volt kikelnem az ágyból, mert máskülönben nem jutottam volna el a konyhába fájáscsillapítóért. Szükségem volt valami csillapítóra!

Aprókat lépdelve, ujjaimmal folyton kapaszkodó után kutatva indultam meg a konyha felé, ahol már Liam és Harry ücsörgött. Az idősebbik teljesen fitten és mosolyogva kanalazta a müzlijét, míg legjobb barátom kómásan ki volt dőlve az asztalon. Göndör fürtjei összevissza álltak, miközben csukott szemekkel, hangosan szuszogott és hagyta, hogy Liam nagyszerűen szórakozzon rajta. Ha nem éreztem volna magam olyan rosszul, mint amennyire Harry kinézett én is nevettem volna. Helyette csak elmormoltam egy köszönés félét, mire mindketten felkapták a fejüket.

Liam meglepetten, talán némi aggodalommal a szemében nézett végig szétcsúszott, fáradt állapotom, miközben barátja teljesen leesett állal, meghökkenve viszonozta pillantásom. Zöld íriszei teljesen elnyeltek, miközben egyik kezemmel a pultba kapaszkodtam, hogy az engem megrohamozó emlékek hatására még véletlenül se essek el.

Szinte éreztem szorító kezét a tarkómon, ajkainak vad, féktelen tépdesését a számon, mikor az autóban felém hajolt és megcsókolt. Egyszerre borzongtam meg a szörnyülködéstől és valami jóleső érzéstől, amit próbáltam magamban minél jobban elrejteni.

Úgy tűnt neki is ezek játszódhattak le a szeme előtt, mert mikor visszatértem a valóságba és vonásai megerősödtek homályos látásom után ugyanazokat az érzelmeket olvastam le arcáról, mint amik bennem tomboltak teljes erejükből.

Össze voltam zavarodva, s teljesen bepánikoltam, hogy ezek után mi is lesz velünk, hiszen tudtam, hogy nem szeret. Nem szeret úgy, ahogyan én szeretném, hogy szeressen, s rettegtem attól, hogy ez tönkre teszi majd a barátságunkat. Nem akartam őt elveszíteni, márpedig azokban a teljesen némaságba borult, megdöbbent pillanatokban még ez is eszembe jutott.

- Mila... – motyogta rekedten, sokkal lassabban, mint ahogyan amúgy is beszélni szokott.

Nem tudom, hogy akart-e volna még valamit mondani, de nem volt időm megvárni a folytatást. A gyomrom hatalmasat bukfencezett, szédülni kezdtem, s csak annyi erőm volt, hogy felesve a lépcsőn beessek a legközelebbi fürdőszobába és a vécé felé görnyedjek.

A fejem feszített, a hasam hánykolódott, s én képtelen voltam mást csinálni, csak öklendezni.

- Mila...?! – jött a hang a kád felől, mire rémülten pillantottam fel a markomban szorongatott vécépapír tömegről.

Alakja homályosan szűrődött át a fürdőkádat körbevevő menta zöld függönyön, miközben a leginkább műszálhatású anyagot csak annyira húzta el, hogy kitudjon nézni mögüle. Haja vizes volt és kócos, borostás arca kissé fáradt és annál inkább meglepett. Barna, nagyra nyílt szemeiből megannyi kérdés áradt, miközben engem figyelt a vécé mellett.

- Bocsánat – suttogtam teljesen megdöbbenve. Próbáltam távol tartani magam a gondolattól, hogy a függöny mögött teljesen pucér, s én még mindig a taposón térdepeltem teljesen szétcsúszva.

- Akár csatlakozhatsz is – vigyorodott el féloldalasan, kajánul csillogó szemekkel, ugyanolyan halkan, mint én.

- Nagyon vicces vagy – mormoltam. Éreztem, ahogy az arcom fokozatosan vörösbe borult, a vér zubogott a bőröm alatt, s nem tudtam eldönteni, hogy mitől; a ténytől, miszerint meztelen, szavai miatt vagy éppen a szégyentől, mert alig két napja ismer és már hányni lát. Szép bemutatkozás a részemről..

- Miért suttogunk? – kérdezte összevont szemöldökkel, értetlenül.

- Mert nincs hangom – mondtam. – Te pedig azért, mert valószínűleg bolond vagy – folytattam. Mintha ezzel el tudtam volna vonni figyelmét égő arcomról. – És ha megbocsájtasz inkább keresek egy másik fürdőszobát – próbáltam feltápászkodni a földről, de szórakozott tekintete mintha gúzsba kötött volna. Alig tudtam úgy mozdulni, hogy ne éreztem volna magam egy hatalmas szerencsétlenségnek figyelme alatt.

- Nem zavarsz – rázta meg a fejét, amitől barna haja kicsit a szemébe lógott némi kisfiús benyomást adva mosolygós arcának. Egyik karjával kinyúlt a nem messze tőle lévő törülközőhöz, majd berántva azt somolyogva figyelte, ahogy én nem tudván parancsolni a szememnek figyeltem, ahogy pár könnyed mozdulattal derekára csavarja az anyagot, majd elrántja maga elől a függönyt.

Miközben a függöny apróbb zajt csapva félre rántódott a szívem pár pillanatra megállt dobbanásaiban, s fejem reflexszerűen az ajtó felé kaptam mintha indulni készülnék.

A vérem sebesen, forrva áramlott az ereimben, az arcom égett, s idegesített, hogy hirtelen jött zavarom képtelen vagyok elrejteni a nagyszerűen szórakozó, elégedett Zayn elől.

- Valami gond van? – kérdezte zavartalanul.

- Semmi – ráztam meg a fejem. – Én... – motyogtam, s már nyitottam is volna az ajtót, ha a kintről beszűrődő, nevemet szólongató hang nem fagyasztja meg bennem az eddig megállíthatatlannak tűnő vérem. – Vagyis... – kaptam el a kezem kilincsről, mintha a fém anyag hirtelen égetni kezdte volna a bőröm. Nem akartam találkozni vele.

- Harry az – közölte velem a még mindig tükörnél ácsorgó Zayn, mintha nem tudnám.

- Tudom – motyogtam. – Én csak... – makogtam, tudtam, hogy valami magyarázattal tartozok a fiúnak, amiért még mindig nem mentem ki, de képtelen voltam moccanni. Nem voltam kész egy komolyabb beszélgetésre Harryvel.

- Nem akarsz még beszélni vele – fejezte be helyettem. – Zuhanyozz le – dobott felém egy törölközőt a tükör feletti szekrényből. – Mi van? Én addig megcsinálom a hajam – vigyorogta pimaszul, mikor meglátta kérdő, várakozó arckifejezésem.

Szívesen elkezdtem volna vele veszekedni, hogy de menjen ki, meg csinálja később a haját, de ez csak ismét azt bizonyította volna, hogy képes zavarba hozni, rövid ismeretségünk alatt immár sokadik alkalommal.

Inkább lenyeltem kikívánkozó szavaim, miközben lerakva a törölközőt a szennyes tartóra bemásztam a kádba, s elhúzva a függönyt elkezdtem vetkőzni.

Az arcom égett, csoda, hogy nem kaptam lángra, miközben remegő karokkal hámoztam le magamról a megviselt ruhát, majd fehérneműket, egyszerűen képtelen voltam túljutni a gondolaton, miszerint míg én áztatom magam Zayn az egész helyiséget betöltően szórakozik ezen a lehetetlen helyzeten. Már csak ez kellett nekem reggelre....

Egy sóhajtás után, amit Zayn halk kuncogása követett megengedtem a vizet és hagytam, hogy a langyos, egyre melegedő cseppek szét áztassák minden tagomat. Hosszú percekig csak lehunyt szemmel élveztem a testemen végig folyó cseppeket, miközben hallgattam Zayn halk motoszkálását a tükörnél. Kíváncsi voltam, mikor megy ki, egyáltalán ki-e megy, ha elkészült vagy tovább szórakozik rajtam, mert miért ne?!

- Amúgy nem akarsz beszélni Harryvel? – kérdezte, amivel sikerült is visszarántania a jelenbe. Kicsit bizarrnak találtam, hogy elkezdett velem társalogni, miközben én teljesen meztelen voltam és csak egy függöny takart. Sokkal zavarba ejtőbb volt, mint mikor fordítva történt ez a dolog. Feszélyeztetve éreztem magam, még ha tudtam is, vagyis reméltem, hogy Zayn nem él vissza a helyzettel.

- De – motyogtam. – Csak nem most, még nem – magyaráztam zavartan. Igazából én sem tudtam pontosan, hogy mit is akarok, hiszen tudtam, hogy nem áztathatom magam a végtelenségig, egyszer ki kell mennem a fürdőszobából és akkor elkerülhetetlen lesz, hogy megbeszéljük a tegnap, vagyis ma történteket. Nem menekülhetek előle.

- Még szerelmes vagy belé? – kérdezett rá nyíltan. Hangjában nem volt gúny vagy rossz indulat, éreztem rajta, hogy komolyan érdekli a dolog és nem azért, hogy utána viccet csináljon a helyzetemből.

- Szóval mesélte – könyveltem el magamban, ezzel választ is adva kérdésére, miközben fáradtan, lemondóan leültem a kádba és a hajamat kezdtem el mosni. Muszáj volt leülnöm, sokkal jobban tudtam koncentrálni, ráadásul a lábaim is jóleső zsibbadtságba kezdtek, ahogy megszabadultak súlyom terhétől.

- Harry megbízik bennünk, természetesen – mondta. – Mindent elmondott a kapcsolatotokról és nagyon szeret téged.

- Tudom, ezzel teljesen tisztában vagyok. Én szeretem őt...rosszul... – mormoltam eltűnődve. A hangom rekedt volt, alig több suttogásnál, s fogalmam sem volt róla, hogy miért ment el a hangom. Ez volt a legkisebb gondom.

- Egy embert nem lehet rosszul szeretni – mondta teljes meggyőződéssel. – És attól még, hogy valaki nem úgy szeret, ahogyan te akarod, nem jelenti azt, hogy nem szeret a szíve minden szeretetével – folytatta.

- De bölcs vagy – mondtam kissé meglepetten, de alaposan eltűnődve szavain. Fogalmam sem volt róla, hogy Zayn ilyen is tud lenni.

- Ami valljuk be egész meglepő tekintve, hogy csak egy függöny választ el tőled – mondta csipkelődően, hatalmas mosollyal a hangjában. Szinte éreztem, ahogy tekintete lyukat éget a függönybe egyenesen rám, amitől az arcom ismét kipirult és még az ujjaim is megálltak a hajamban.

- Erre...erre nem mondok semmit – mondtam végül akadozóan, hiszen tényleg fogalmam sem volt róla, hogy erre miként is kellene reagálnom anélkül, hogy ne égetném be magam még jobban. Erre számomra nem volt megfelelő reakció.

- Lehet jobban járunk – nevetett jókedvűen, ami miatt az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Volt valami megmosolyogtató a nevetésében, ami pár pillanatra eloszlatta a gondjaimat. De csak pár pillanatra. – Inkább hagylak – mondta, majd némi mocorgás után láttam elhomályosodott alakját kilépni a fürdőszobából, amit az ajtó halk kattanása követett.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, melyek azon nyomban letámadtak, s szinte a kád aljához tepertek.

4. Újév

Hellóka!

Meghoztam a negyedik fejezetet, köszönöm a kommenteket és mindenféle visszajelzéseteket! (:

Jó olvasást és kellemes hétvégét kívánok!

Xoxo.Bri.

4. Újév

"Valahol mélyen éreztem, hogy nem helyes, amit teszek, de egyszerűen képtelen voltam magamnak parancsolni." - Harry Styles

A szívem majdnem kiugrott a helyéről, miközben mellkasa a hátamnak feszült, keze a csípőmbe mart és lehelete a nyakamat perzselte. A világ fordult körülöttem egyet, a fejem a vállára hanyatlott, s a felerősödött zene minden kételyem és aggodalmam kiűzte a maradék józan eszemből. Egyszerűen hagytam, hogy elzsibbadjak, hogy ne gondolkozzak és ölelésébe simuljak elnyomva minden gondolatom, érzésem. Azt akartam, hogy ne érdekeljen semmi. Az ég világon semmi.

A rengeteg összekeveredett illat és szag ellenére is tisztán éreztem a fiú kölnijének erős illatát, ami teljesen betöltötte az orrom, s minden érzékszervem, miközben ő még közelebb vont magához és mintha ajkait a nyakamon éreztem volna. Megborzongtam tőle, úgy éreztem mintha a lábaim kocsonyává változtak volna. Teljesen elvesztettem az öntudatom, az akaratom legkisebb erejét is.

- I, I follow, I follow you deep sea baby, I follow you – dúdolta bele mély, rekedt hangján az éppen aktuális dalszövegét a fülembe, amitől ismét sikerült megborzongatnia. Végig futott a testemen a libabőr, amitől csak még inkább karjaiba feszültem, s ő örömmel húzott magához.

Annyiszor elképzeltem ezt az érzést, annyiszor tűnődtem azon, hogy milyen lehet, mikor magához ölel, szorít, s nem ereszt. Sokkal jobb volt, mint ahogyan azt képzeletemben gondoltam, minden reményem és várakozásom túlszárnyalta még annak ellenére is, hogy teljesen tisztában voltam vele; csak az alkohol teszi. Tudtam, hogy csak azért ér hozzám olyan akaratosan, mert részeg.

Ahogy ez tudatosult bennem úgy éreztem mintha pofon vágtak volna, a világ újabbat pördült velem, s én megálltam a mozdulataimban, tagjaim ledermedtek még Harry unszolásnak ellenére is. Rosszul éreztem maga, egyenesen rosszul voltam magamtól és a tudattól, hogy önző mód hagyom egyre inkább elfajulni a dolgokat. És mi van, ha ez mindent elront köztünk? Ha pont az én önzőségem miatt veszítem őt el?

Kétségbeesetten néztem körbe a tömegben abban reménykedve, hogy kiszúrok valahol egy ismerős arcot annak reményében, hogy megmeneküljek ebből a lehetetlen helyzetből, amibe igazából bele sem szabadott volna kerülnöm.

Akaratlanul kapaszkodtam meg Harry karjában, mikor kíváncsian körbe fordultam, s a lábam majdnem kibicsaklott a hirtelen mozdulatoktól. A fiú szédül, zöld szemei az enyémbe fúródtak mintha csak választ keresett volna a hangulatváltozásomra, ám nem úgy tűnt mintha ebből sok mindent felfogott volna. Nem úgy tűnt mintha különösebben bármit felfogna a körülötte zajló világból.

Pillantásom végül megakadt a felénk tartó Louis és Niall pároson, mire megnyugodva kifújva a levegőm intettem nekik, s alig két másodperc alatt már mellettünk is voltak. Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig hagytam, hogy Harry újra magához szorítson. Magamba akartam raktározni karjainak szorítását, kezeinek simítását és az egész pillanatot, mert biztos voltam benne, hogy ilyen többé nem fordulhat elő. Sem ő, sem én nem engedhetem.

- Ki kell mennem – hajoltam hozzá közelebb, mire hosszú másodpercekig csak nézett rám, s végül bólintott és eleresztett. Hagyta, hogy minél távolabb kerüljek tőle a tömegben, miközben én magam többször is megtorpantam, hogy visszaforduljak.

Miért nem használok ki egy ilyen lehetőséget? Miért nem élvezem azt a pár percet, amíg öntudatlanul magához ölel és szeret? De mi lenne ennek a következménye? Emlékezne rá? És én?

Mellkasom feszült a bennem dúló harctól, miközben szorosan a lépcső korlátjába kapaszkodtam és felküzdöttem magam az emeletre. Némi büszkeséggel öntött el a tudat, hogy képes voltam önuralmat gyakorolni magamon. Az volt a benyomásom, hogy minél messzebb kerültem legjobb barátomtól annál inkább tudatában voltam annak, hogy mit és miért csinálok, noha lépteim továbbra is bizonytalanok és szédelgősek voltak.

Útközben még egy bágyadt, kedves mosolyt eresztettem a mellettem elhaladó Liam és Danie felé, majd szememmel megkeresve az asztalunkat pár másodperc alatt végre sikerült leülnöm a tömeget pásztázó Zayn mellé.

- Hogyhogy egyedül? – kérdeztem, mikor meglepett szemeit rám emelte és tetőtől-talpig végig mért. Nem tudtam ennek okát, de olyan állapotban nem is érdekelt.

- Te hogyhogy itt? – kérdezett vissza, mikor szavaim hallva csak vállat vont, amit aztán én is utánoztam. – Azt hittem Harry nem ereszt el téged olyan könnyen maga mellől – mondta némi kíváncsisággal a hangjában.

- Hullarészeg – motyogtam. Reméltem, hogy nem hallatszik ki hangomból az a gyerekes csalódottság, amit éreztem. – Különben sem vagyunk összenőve – tettem még hozzá.

- Az előbb nem úgy tűnt – makacskodott, pedig szívből reméltem, hogy nem ezt akarja felhozni.

- Ah, felejtsük el – ráztam meg a fejem, miközben arcom a tenyerembe rejtettem. – Nem számít az egész!

- Ahogy gondolod – mondta. – De nem akarsz vele lenni éjfélkor? – kérdezte, miközben tekintete a hatalmas órára terelődött. Öt perc volt még éjfélig.

- Mindenkinek jobb, ha ilyen állapotban távol vagyunk egymástól – feleltem. Kezdett elegem lenni ebből a Harrys témából, s ezt már szerettem volna az ő tudtára is adni; – De nincs más kérdésed, ami nem Harryről szól?! – kérdeztem kissé feszülten.

- Azt hiszem inkább igyunk! – nevetett fel, s bár nem értettem jókedvének okát zsörtölődésem miatt ráhagytam döntését.

Miközben a pincér kihozta a két pohár felest a percek gyorsan elszálltak, s mindenki a DJ felpörgött, lelkes hangjára kezdett figyelni, aki begyakorolt szavakkal és rutinosan búcsúztatta az évet, kívánt mindenkinek boldog újat és buzdította továbbra is a tömeget bulizásra és szórakozásra.

A helyiséget betöltötte a visszaszámlálások kiabálása, a másodpercek hamar elteltek, s mire észbe kaphattam volna sikoltások, lelkes kiabálások töltötték meg a fejem. Véget ért kettőezer-tizenkettő és kezdetét vette kettőezer-tizenhárom.

- Boldog újévet, Mila – fordult felém Zayn közel hajolva hozzám, hogy hallhassam szavait a kiabálás ellenére is. Halványan elmosolyodtam szavaira, viszonoztam kívánságát, s egy koccintás után mindketten meghúztuk az apró pohár tartalmát. Az alkohol jólesően marta végig a nyelőcsövem, a melegség elárasztotta a testem, s a kábultság, ami ellen képtelen lettem volna harcolni magába kebelezett. Ismét jól éreztem magam.

- Meg kellene keresnünk a többieket, nem? – hajoltam a fiúhoz, aki szavaimat hallva csak megrázta a fejét és a lépcső felé mutatott.

- Már jönnek – mondta, s pár másodperc múlva meg is pillantottam Niall szőke kobakját legelöl, mögötte Harry göndör tincseivel, Liam segítőkész támogatásával és a többiekkel. Liam tűnt józannak, de ő az egész éjszaka folyamán nem ivott alkoholt.

- Mit cs... – kezdtem volna, mikor Niall mellém ért, s megragadva egy-kettő az ölébe ültetett. Úgy tűnt szeretettúltengésben szenvedett részegségtől kábult tekintettel, mert össze-vissza ölelgetett, bár ez cseppet sem volt zavaró, nem volt félreérhető. – Jól van, Niall – nevettem fel szórakozottan, nagyszerűen szórakozva az ír fiú bágyadt, kedves mosolyán. Olyan volt, mint egy jóllakott óvodás.

- És akkor... – emelte meg a poharát Louis, miután kihozták a pezsgőket. – Boldog újévet! – kiabálta túl a hangzavart, amit aztán hosszas koccintások követtek.

Zavartan próbáltam kerülni Harry pillantását, de átható szemivel mintha a vesémig látott volna, szinte lyukat égetett belém. Közelsége, s figyelme egyszerre józanított ki és kábított el. Képtelen voltam saját magamon kiigazodni.

Nem hittem abban, hogy egy új év új dolgokat hozhat, de azon az éjszakán még ebben is elbizonytalanítottak. Volt egy olyan érzésem, hogy eme évem korántsem lesz megszokott vagy épp normálisnak mondható.

- Azt hiszem jobb lesz haza indulni – tanácsoltam olyan egy körül, mikor már teljesen elzsibbadtam Niall ölelésében, aki már-már szuszogott a nyakamba. Ráadásul Louis is egyre laposabbakat pislogott.

- Támogatom – motyogta a szőke srác, mire csak felnevettem és lekászálódva lábáról próbáltam megtartani őt, bár erősen kételkedtem benne, hogy lenne elég erőm ahhoz, hogy megtartsam, ha esetleg lezuhanna a székről.

- Akkor induljunk – bólintott Zayn, majd felsegítve Niallt a székből megtámasztotta őt és elindult vele a lépcső felé, miközben Liam Louison segített, s így rám maradt a még mindig asztalnál ülő Harry.

- Na, gyere – léptem mellé, mire felnézve az asztalról kábán pislogott rám párat. Hosszú másodpercek kellettek neki, amíg eljutottak tudatáig a szavak. Teljesen le volt lassulva.

- Segítsünk, Mila? – kérdezték készségesen Eleanorék, de csak megráztam a fejem, s intettem nekik, hogy inkább nyissanak utat, miközben Harry karját átvetettem a nyakamon, egyik karommal átöleltem a derekát és próbáltam nem esni hagyni a lépcsőn egészen a kijáratig.

Alig tudtam vele lépést tartani, hiszen hatalmasakat lépett, miközben próbáltam senkit sem eltaposni és nem szem elől veszíteni a többiek alakját.

- Mila... – motyogta a fiú, mire kíváncsian néztem fel rá pár percre, majd újra magam elé. – Szeretlek – folytatta.

- Én is, Harry – mosolyodtam el a halványan.

- Mila... – ismételte. – Nagyon hiányoztál! Ja és Mila...sosem akarlak elveszíteni – nem tudtam, hogy csak a részegség beszél-e belőle vagy sem, de egyszerre akartam sírni örömömben és bánatomban is.

A hideg, éjszakai levegő jólesően csapta meg az arcom a benti fülledt levegő után. Mélyet szívtam a friss, hideg időből, miközben segítettem legjobb barátomnak beszállni a ránk váró autóba, majd beültem én magam is.

Fáradtan dőltem hátra az ülésben, miközben másodpercekig csak Harry göndör, arcába hulló fürtjeit figyeltem. Fáradtan ücsörgött velem szemben félig-meddig már az ablakra borulva.

- Mila... – suttogta a nevem újra, mire fáradtan kinyitottam a szemem, s meglepve figyeltem elképesztően gyorsan közeledő vonásait. Zöld szemei élénken, öntudatlanul csillogtak, miközben egyik keze a tarkómhoz csúszott, s ajkai lecsaptak az enyémekre. Sem időm, sem erőm nem volt elhátrálni csókja elől, tehetetlenül hagytam ahogy szája az enyémet marcangolja, szinte falta, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, mégis mintha tört forgattak volna a szívemben. A bűntudat egyből eluralkodott rajtam, de csak akkor tudtam őt leszedni magamról, mikor feladta és visszadőlt a helyére. Ajkam égett, sóvárgott csókja után.

Éreztem magamon a megdöbbent pillantásokat, a csend szinte szétfeszítette a dobhártyám, miközben én próbáltam visszatartani a torkomat szorító sírást.

- Édes istenem... – sóhajtottam kétségbeesetten, arcomat elrejtve a kíváncsi tekintetek elől.

Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, miközben azért imádkoztam, hogy erre holnap ne emlékezzen senki, leginkább Harry. Hogyan fog ez kihatni a barátságunkra? Bele sem mertem gondolni.

3. Micsoda szilveszter

3. Micsoda szilveszter

"Szinte éreztem, ahogy megőrülök táncoló, vonagló látványától, miközben kábult pillantását az enyémbe fúrta." - Zayn Malik

Ott állt az a két világszerte ismert gyönyörű lány, akit milliók irigyeltek, s akiket talán indokolatlanul, de százezrek szerettek és tiszteltek, mint kedvenc énekeseik barátnőit. Mindketten elképesztően szépek voltak és szimpatikusak, az önbizalmam látványukra még hatalmasabbat zuhant, mint pár percre a tükör előtt ácsorogva. Úgy éreztem, nyugodtan elbújhatok mellettük, mert ezernyi műtét után sem tudnám őket túl szárnyalni. Ráadásul kezükbe volt valami, amit én évek óta képtelen voltam teljesen megszerezni; az egyik tag szíve. Én képtelen voltam Harryt valaha is szerelemre sarkallni, kicsit is elgondolkodtatni a kapcsolatunkról.

Danielle haja ki volt vasalva, egy fekete minit viselt szolid flitterekkel és csillogással, ami csak még inkább kiemelte vékony, táncos lábait. Dús ajkait vörös rúzzsal húzta ki, szemeit pedig füstössé varázsolta.

Eleanor sötétbarna haja lágy loknikban omlott egészen a válláig, a farmernadrág tökéletesen tapadt lábaira, s a fehér, váll nélküli toppot egy fekete, rózsás övvel spékelte meg, ami nagyszerűen illett a magassarkújához. Szép vonású arca egy szemernyit sem vesztett kislányosságából a smink ellenére sem.

Mikor minden szem egyenesen rám és Harryre szegeződött éreztem, ahogy a vér az arcomba tódul, így teljesen feleslegessé téve a pirosítót, amit alig fél órája raktam magamra. Zavaromban a sötétkék szoknya ráncaival kezdtem el babrálni, mintha ez olyan eget rengetően szükséges lett volna, miközben Harry megszorította a kezében pihenő kezem, mikor felismerte helyzetem, s halványan megmosolyogta átlátszó mozdulataim.

- Megjöttünk – vigyorogta a göndörke, mikor leértünk a lépcsőn és csatlakoztunk a többiekhez. – Csajok ő itt a legjobb barátnőm; Mila, Mila ők itt Danielle és Eleanor – mutatott be engem a két lánynak, s fordítva.

Nem kerülte el a figyelmem, ahogy a két lány arcán pár pillanatra meglepettség terült el, miközben hol rám, hol Harryre, majd az egymást fogó kezünkre néztek. Hát persze, kéz a kézben és csak barátok? Igen. Mikor ez leesett zavartan kivettem kezem a fiúéból, majd egy halvány, barátságosnak szánt mosollyal néztem a másik kettőre.

- Örülök, hogy végre találkoztunk – törte meg végül a csendet Eleanor. – Lou mesélte, hogy mennyire szoros barátság fűz Harryhez.

- Tényleg ennyit meséltél rólam? – néztem fel a fiúra. – A végén még elbízom magam, hogy ilyen fontos vagyok – hecceltem, mire csak felnevetett.

- Miért te egyáltalán nem gondoltál rám? – biggyesztette le ajkait túl játszott szomorúsággal.

- Soha – mondtam. – Csak amikor az újság tele volt veletek, a tévében ti mentetek, a rádióban benneteket játszottak, amikor anyuddal találkoztam, amikor Gemmával találkoztam – soroltam jelezvén, hogy ez a soha eléggé sok időt jelöl, konkrétan minden napot, esetleg pillanatot.

Harry csak büszkén elvigyorodott szavaimra, majd még pár szóváltás után, melyben azt taglaltuk, hogy ő mennyire népszerű vagy mennyire nem az megindultunk az éjszakába.

Tél lévén a nap hamar lement, bár ez semmit sem változtatott London forgalmán. Mindenki az éjszakára készülődött, egyre több csinos, kiöltözött fiatalt láttam meg az utcákon, s rengeteg taxi hömpölygött a dugóban, sokkal több, mint normális alkalmakkor. Egy pillanatra sem állt meg az élet.

- Azt nézd! – bökött Harry egy messzebbi pont felé, ahol egy vörös, tollas maszkos fickó ácsorgott egyenesen velünk szemben, kezében egy fényképezőgéppel. Pár pillanatra megrémültem, hogy talán egy lesifotós, de ajkaim akaratlanul is nevetésre görbültek, mikor elkezdett táncolni, s fényképezni. Fogalmam sem volt róla, hogy mi volt ezzel a célja a férfinak, de mikor elindultunk gyorsan levette a maszkját és elkiabálva nekünk egy köszönömöt tovább ment.

- Ez furcsa volt – állapítottam meg zavartan, tekintetemmel még követve a férfi parkba vezető útját.

- London már csak ilyen – vont vállat szórakozottan Zayn még mindig mosolyogva az előbb történteken.

A többiek egész út alatt beszélgettek, noha én nem igazán tudtam bekapcsolódni, igazából nem is nagyon akartam. Elvoltam a kifelé bámulással, a fények játékával, siető emberekkel és a meg nem álló készülődéssel.

- Föld hívja Milát – legyintette meg a kezét előttem Harry, mire értetlenül pislogva rá kénytelen voltam rájönni, hogy megint teljesen a gondolataimba merültem, s észre sem vettem, hogy megérkeztünk.

A segítségével kikászálódtam a kocsiból, miközben körbe néztem. Hatalmas neontáblák és feliratok hirdették az év végét és a vendégekre váró bulit, amit még a csípős, éjszakai hideg sem tudott elrontani. Mielőtt jobban megérezhettem volna a lehűlt levegőt Harry már maga után húzott egyenesen az épületbe, ahol sokkal többen voltak, mint ahogyan arra számítottam.

Neonfények világították be az egész helyiséget, ám a füstgépek miatt az egész tánctér homályba borult, s csak a ritmusra vonagló tömeg sziluettjét lehetett kivenni, miközben emberek sokasága mozgott a dübörgő, mindent elnyelő zene ütemére.

- Minden rendben? – kérdezte Zayn, mikor észrevehette kissé megszeppent arcom, ahogy a többiekkel próbáltam lépést tartani az emeletre, az asztalokhoz vezető lépcsősor felé.

- Persze – bólintottam, miközben félig hátra sandítottam rá, majd vissza előre, hogy el ne essek.

- Amúgy nagyon csinos vagy – tette még hozzá. Lehelete perzselte a bőröm, mikor közelebb hajolt, hogy halljam a szavait a hangos, elnémíthatatlan zene ellenére is.

- Köszönöm – motyogtam zavartan, noha kételkedtem benne, hogy meghallotta elrebegett hálám. Éreztem, ahogy arcom ismét pírba borul, s bár nem láttam őt, hiszen háttal voltam neki valamiért tudtam, mérget vettem volna rá, hogy nagyszerűen szórakozik rajtam.

Megnyugodva fújtam ki a levegőt, mikor végre a lefoglalt asztalhoz értünk, s én leülhettem Harry és Zayn közé. Szoknom kellett a magassarkút.

- Mit kérsz? – kérdezte Harry közelebb hajolva hozzám, ám mielőtt válaszolhattam volna inkább a pincérhez fordult és leadta a rendelést. Én csak értetlenül néztem rá, de le intett egy „tudom mi kell neked” szöveggel. Ráhagytam. Más választásom nem is igazán lett volna.

Sosem volt fontos számomra az év vége és az új év kezdete. Nem tartottam fontosnak pár hazug ígéretnél, hamis fogadalomnál, s meghaló félben lévő reményeknél, így nem is ünnepeltem az éjfélt. Nem volt másabb számomra, mint bármelyik másik este. A legtöbbször kicsikre vigyáztam, akiknek a szüleik elmentek ünnepelni, s ez tökéletes is volt számomra. Most viszont minden a feje tetejére fordult, s alig volt időm megszokni a dolgokat, az üvöltő zenét, tömeget és az alkoholt, ami a pincér szinte percről percre hozott ki nekünk.

- Mindig is érdekelt milyen vagy részegen – vigyorogta pimaszul legjobb barátom, mikor ismét meghúztuk a vodkát.

- Takarodj – csóváltam meg a fejem terve hallatán, mire jóízűen fel nevetett, s a többieket is koccintásra sarkalta annak örömére, hogy végre itt vagyok mellette.

- Mila, szakadjon rám a plafon, ha nem ez lesz életed legjobb éve – nevetett fel Niall, mire piszkálódóan a plafont kezdtem el bámulni. A hosszú, vaskos gerendákon fények villództak, ám a mennyezet nem akart leszakadni. – Nagyon vicces – öltötte ki ráma a nyelvét az ír fiú, mikor észrevette a várakozásom.

- Rendben – csapta össze a kezét Eleanor. – Kinek mi volt idén a legjobb élménye? – kérdezte mosolyogva, várakozóan, miközben körbe nézett a társaságon. Az arcokon gondolkozás lett úrrá, úgy tűnt mindenki nagyon töri magát a visszaemlékezésen, s a válaszon.

- Mikor felléptünk New Yorkban telt házzal – mondta végül Niall.

- A szülinapom – mosolyogta Danie nosztalgikusan, kedvesen barátjára mosolyogva, aki erre viszonozta a gesztust, s apró csókkal jutalmazta meg táncos barátnőjét.

- Az olimpiai időszak – felelte Louis.

- Nem tudnék választani – rázta meg a fejét Liam tanácstalanul. – Az egész év nagyszerűen telt.

- Nekem sincs – rázta meg a fejét Zayn. – Összességében jó évem volt.

- Nekem is az olimpiai időszak – nézett barátjára mosolyogva Eleanor, mire minden szem kérdően rám és Harryre siklott. Érdeklődve néztem fel a mellettem ücsörgő göndörkére, aki ugyanolyan kíváncsisággal viszonozta a pillantásom.

- Amikor hazajöttél egy hétre és olyan éjfélkörül lehívtál a játszótérre – emlékeztem vissza. Az határozottan kellemes emlék volt számomra. A nyugalomban és a kellemes, meleg időben ücsörögni Harryvel a hintán és beszélgetni minden apróságról. Igen, az volt a legjobb egész évemben.

- Én is arra gondoltam – mosolyodott el cinkosan, bólintva. – Meg a New York-i fellépésünk és a találkozás a rajongókkal – tette még hozzá. – Az is elég emlékezetes maradt.

- Valami újévi fogadalom? – jött a következő kérdés, s így szépen, sorban átrágtuk magunkat a mögöttünk lévő tizenkét hónapon és az előttünk lévő hosszú idők tervein, miközben az alkohol ezzel párhuzamosan nőtt a szervezetünkben.

A meleg miatt az italok csak még jobban megütöttek, alig tudtam egy helyben tartani a világot, miközben hallgattam a többieket, s figyeltem a lent táncoló tömeget. A hatalmas helyiség a vendégektől és a zenétől volt hangos, a jókedv mindenkire átterjedt, s a buli lenyűgözőnek tűnt. Felejthetetlennek.

- És most mi következik? – vigyorogta Louis. – Gyerünk táncolni! – csapta össze a kezét, s nekem ellenkezésre ismét nem maradt lehetőségem. Niall és Danie megragadták a kezeim így húzva maguk után. Ha jól láttam, s emlékezetem nem csal akkor csak Liam és Zayn maradtak az asztalnál jót vigyorogva elsápadt, kótyagos ábrázatomon.

Szótlanul, igyekezve megtartani egyensúlyom követtem Harry magas alakját egyenes be a táncoló tömegbe, ahol aztán se perc alatt elvegyültünk a zene ritmusára. A pia egyre inkább a fejembe szállt, a világ bódultan forgott körülöttem, vagyis talán inkább velem, miközben ütemesen táncoltam és élveztem minden basszust és követhetetlen remixet. A fejemből minden aggasztó, aggódó gondolat kiszállt, már-már semmire sem gondoltam, csak jól éreztem magam és hagytam, hogy a jóleső kábultság minden pontomat átjárja, elzsibbassza. Nagyszerű érzés volt.

Testek vonaglottak körülöttem, sikolyok harsantak fel a DJ kérésére, olykor még Niall vagy a többiek arcát is felfedeztem a tömegben, miközben beletúrtam zilált hajamba és élveztem az estét.

Tekintetem pár pillanatra teljesen vétetlenül felsiklott a korláttal szegélyezett emeltre, ahol továbbra is Liam és Zayn ücsörgött az asztalnál. Látszólag valamiről nagyon elmélyülten beszélgettek, miközben a táncoló tömeget kémlelték; Zayn kissé már részegen, Liam szokásához híven még mindig józanul. Mielőtt még hosszú másodpercekre behunytam volna a szemem láttam Danie alakját, ahogy egy hatalmas lendülettel Liam mellé siklott az egyik székre, s mikor újra felnyitottam szemhéjam tekintetem egyenesen Zaynébe ütközött. Barna, eltűnődött szemei hosszú másodpercekig elnyeltek, miközben továbbra is a zene mozgatta tagjaimat; csípőm akaratlanul mozdult, ujjaimmal a hajamba túrtam vagy a nyakamon simítottam végig, de nem voltam zavarban. Csak figyeltem, ahogy pillantása egyre inkább elsötétedett kihívó mozdulataim láttán.

Talán még azzal sem változtam tisztában, hogy mit csinálok, hogy kivel szemezek olyan állhatatosan percek óta, s végül csak az tudott kirángatni a csábító kábulatból, hogy egy férfi testet éreztem meg teljesen nekem simulni. Karok ölelték át a csípőm, leheletek perzselték a nyakam, s vették el az eszem véglegesen.

2. Harry barátai

Hellóka!

Elképesztően hálás vagyok a visszajelzéseitek miatt, nem is mertem reménykedni, hogy már az első fejezetnek ilyen nagy figyelme lesz, s ez elképesztően kellemes csalódás volt számomra.

Friss fejezeteket igyekszem heti kétszer hozni, amire kedden és pénteken kerül sor.

Remélem a második fejezethez is kapok némi kommentet és véleményt! Jó olvasást és kellemes hétvégét! (:

Xoxo.Bri.

U.I.: Vigyázzatok magatokra a csúszós utak miatt! (;

2. Harry barátai

"Aranyos volt. Folyton elpirult." - Zayn

Jó volt újra Harry mellett lenni. Semmiségeken civakodni vele, érezni a közelségét és hallgatni a hangját, miközben a mellettünk elsuhanó helyszínekről mesélt, mint például arról a parkról, ahol Louis megfürdött a szökőkútban vagy Niall kedvenc étterméről és még sorolhatnám, noha figyelnem kellett, ha nem akartam elveszni hangjának rekedtségében, s figyelni akartam szavainak értelmére is. Szinte fürödtem a közelségében, s abban a nagyszerű érzésben, hogy itt vagyok mellette, vele.

Hosszú időbe telt, amíg átjutottunk a város központján a hatalmas dugó miatt, s megállíthatatlanul közeledtünk az egyik kertváros rész felé, ahol Harry és a többiek közös otthona volt, amihez legjobb barátom újabb és újabb emlékeket kapcsolt.

Sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint a városban, s ez tetszett, jólesett a tömeg és a nyüzsgés után némi béke, noha örömöm nem lehetett teljes, hiszen minden perccel közelebb kerültem ahhoz, hogy megismerhessem Harry barátait.

Minden normális ember örült volna egy ilyen lehetőségnek, rajongók ezrei öltek volna meg, ha ezzel ők kerülhettek volna a helyemben, s én mégis féltem. Rettegtem attól, hogy a banda másik négy tagja esetleg rossz véleménnyel lesz rólam és ellenem fordítják Harryt. Nem akartam őt elveszíteni, s az ilyen gondolatok miatt csak még feszültebb lettem. Újra az ajkaimat harapdáltam, miközben gondolataimba merültem és idegesen babráltam a kabátom ujjával, ami természetesen nem kerülte el a figyelmét. Soha, semmi sem kerülte el a figyelmét.

- Kedvelni fognak – mondta, noha nem várt választ. Nem is kapott. Ahhoz túlságosan is eltűnődtem, hogy az ajkaimat beszédre bírjam, miközben a hasonló színű és formájú családi házakat bámultam és a gondos kerteket méregettem. Próbáltam valamivel lekötni magam, de nehezen ment annak tudatában, hogy Harry biztatóan megszorította a kezem, miközben egy hatalmas vasrács kinyílt jöttünkre, majd be is zárult, mikor felhajtott az útról. Hát megjöttünk, gondoltam.

- Mila – mondta. – Föld hívja Milát! – ismételte barátom csakhogy végre rá figyeljek. Tekintetem felé vetve szinte beleestem szempárjának boldog, szórakozott csillogásába, miközben kezemen pihenő keze égetni kezdett és szívem még gyorsabban vert vagy az idegességtől vagy a közelségétől. Láttam ajkainak mozgását, hallottam mély, rekedt hangját, amitől ha nem türtőztetem magam megborzongtam volna, ám a szavak értelme csak pár másodperces késéssel ért el hozzám.

- Hm? – mormoltam kábán, mikor rádöbbentem, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott.

- Még mindig tökéletesen kitudod zárni a külvilágot – mosolyogta szórakozottan. – Nem fognak megenni, ahhoz csak nekem van jogom – kacsintott, mire zavarom próbáltam egy szemforgatással leplezni. Vajon tisztában van vele, hogy az ilyen megszólalásai milyen hatással vannak rám? Valószínű nem, ha tudná nem mondana ilyeneket.

- Ah – sóhajtottam, miközben követve mozdulatait kiszálltam a kocsiból és mélyet szívtam a hideg levegőből, ami kicsit kitisztította az agyam. Már nem volt tele a fejem parfümjének illatával. – Add oda, majd viszem én – nyújtottam felé a kezem, mikor kivette a táskám és a vállára akasztotta azt. Természetesen szavaim süket fülekre találtak, mintha meg sem hallotta volna kérésem, a felé nyújtott kezem szórakozottan megfogta, majd maga után húzott fel a tornácra, egyenesen az ajtóhoz.

A ház és a kert kívülről ugyanolyannak tűnt, mint bármelyik másik, amibe nem világsztárrá növő banda lakott, csak annyi jelezte, hogy itt talán valami nem stimmel az a hatalmas kerítés volt és bokrok, melyek eltakarták a kilátást a kíváncsi szemek elől.

Amíg Harry a zárral babrált próbáltam magam lenyugtatni,ami őszintén szólva nem igazán akart sikerülni. Izgultam, tagadni sem tudtam volna, hogy mennyire izgultam.

- Megjöttünk! – kiabálta el magát legjobb barátom, s másodpercekig úgy tűnt, hogy csak én rezzentem össze felharsanó hangja hallatán, más nem hallotta meg. Tévedtem. Pár másodpercnyi késéssel szinte az egész ház beleremegett a lábdobogásokba, aminek következtében a lépcső tetején fel is tűnt négy újságból és poszterekből ismert srác.

Akaratlanul is jobban Harry mögé araszoltam, miközben figyeltem lendületes közeledésüket, amit legjobb barátom csak megmosolygott, s ügyelve, hogy ne tudjak elbújni a kezem eleresztve átkarolt, s kicsi maga elé tolt. Oh, jaj!

Zavartan bámultam vissza a négy vadul vigyorgó srácra, aki türelmesen hallgatták Harry szórakozott bemutatását. Éreztem a hangjában, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy elnevesse magát.

- Srácok, ő Mila, Mila ők a One Direction másik négy része – vigyorogta.

- Louis Tomlinson – nyújtotta felém legelőször a kezét a kócos, barna hajú srác. – Harry rengeteget mesélt rólad, alig vártuk már, hogy mi megismerhessünk – magyarázta, miközben elfogadtam felém nyújtott jobbját.

- Liam Payne – jött a következő. Rövid haja volt és aranyos, barna szemei, ami miatt leginkább a kölyökkutyákra emlékeztetett, noha megnyugtatott, hogy ő sokkal visszafogottabb volt, mint társai.

- Niall Horan – vigyorogta a szőke ír srác, miközben Louist próbálta arrébb lökni magáról, hogy ne tehénkedjen rá a bandatársa.

Kezdett minden idegességem elszállni, miközben figyeltem gyerekes civakodásukat, s rá kellett jönnöm, hogy mégsem olyan vészesek, tényleg nem fognak máglyán elégetni vagy ilyesmi. Eme nyugalmamat csak a megmaradt egy tag hirtelen közelsége tudta megzavarni, mikor ajkain halvány, féloldalas mosollyal elém lépett, majd kezét felém nyújtva bemutatkozott, miközben elfogadtam jobbját, s jobban magához húzva egy-egy puszival üdvözölt. Mondanom sem kell, még jobban el pirultam és zavarba jöttem, mint eddig.

- Tényleg könnyen zavarba jössz – állapította meg Louis, mire Harry mögöttem kuncogni kezdett, míg a többiek próbáltak gátat szabni rólam szóló szórakozásuknak.

- Eddig is piros volt – szállt védelmembe Zayn, miközben szórakozottan csillogó szemekkel rám sandított, s élvezte, ahogy teljesen zavarba hoznak alig pár perc alatt.

- Elég, srácok! – szedte magát össze végül Harry. – Még a végén elszökik miattatok – rázta meg a fejét megrovóan.

- Talán feltűnne miután kiröhögted magad – néztem rá a vállam felett, mire bocsánatkérően rám nézett, s én képtelen voltam rá haragudni. Hogyan tudnék olyanra haragudni, akinek ilyen szemei vannak?!

Vele szembeni erőtlenségembe nyugodva hagytam, hogy átkarolja a nyakam, s magával vonszoljon az emeletre, hogy megmutathassa a szobám.

A lakás amúgy egyszerű volt, de látszott, hogy fiúk lakják már csak a rendetlenség miatt is. A falak halvány bézsszínűre voltak festve, melyek képek díszelegtek leginkább róluk és a családjaikról, ám találtam egyet rólam és Harryről is.

Még sokkal fiatalabbak voltunk, bár úgy tűnt én nem igazán változtam, Harry annál inkább. Míg a képen alig pár centivel volt magasabb nálam mostanra már majdnem csak a válláig értem, s a haja is sokkal hosszabb lett, egyszerűen megférfiasodott a kép készülése óta. Állát a vállamon pihentette, miközben hátulról átkarolt és belemosolygott a fényképezőgépbe velem együtt. Akkor még nem voltam szerelmes belé, gondoltam, akkor minden könnyebb volt.

- Szeretem azt a képet – mondta, mire akaratlanul is összerezzentem. Ismét teljesen a gondolataimba merültem, ráadásul közelebbről hallhattam meg a hangját, mint arra számítottam. Újra figyelnem kellett magamra, ha nem akartam semmilyen különösebb reakciót láttatni.

- Az előtt készült pont mielőtt elmentél volna az X Faktorba – tűnődtem, mire helyeslően bólintott.

- Még az nap kinyomtattam – mosolyogta zavartan, mire halványan elmosolyodtam, s inkább szó nélkül hagyva szavait vártam, hogy megmutassa melyik az én szobám.

Mióta rájöttem, hogy beleszerettem a legjobb barátomba mindig voltak nehéz pillanataink, amikkel érzékeny témákat súroltunk, s amiket elképesztően gondosan kerülni próbáltunk, nekem mégis fájtak.

Próbáltam elhessegetni az ilyen gondolatokat, csak arra próbáltam koncentrálni, hogy a szoba falai halvány kávé színűek, hogy a narancssárga függöny lágyan meg-meg lebben a beáramló szél ritmusára, hogy a képek a falakon különböző díjátadókat ábrázolnak a fiúkról.

- Nem tudtam mennyit változhatott a stílusod, szóval nem mertem változtatni a színeken – magyarázta, mire nyugtatóan elmosolyodtam.

- Tökéletes – mondtam. Igazából az érdekelt a legkevésbé, hogy milyen a szobám...

- Én akkor hagyok időt, hogy elkészülj.

- Elkészüljek? – értetlenkedtem. Mire kellene elkészülnöm?

- Természetesen szilveszterezni – vigyorogta jobb kedvvel, mikor látta, ahogy fokozatosan elsápadok. – Ha valami kell csak szólj vagy szolgáld ki magad, itthon vagy – mondta még búcsúzóul, kiszórakozva magát arcomon.

- Öh, oké – motyogtam végül, figyelve, ahogy halkan kuncogva elhagyta a szobát, s becsukta maga mögött az ajtót.

Amint egyedül lettem a levegő megnyugodva tódult ki a tüdőmből, miközben lábaim megrogyva kényszerítettek az ágy szélére ülni. Jólesett az egyedüllét, kicsit hagyhattam, hogy a gondolataim kicsapongjanak, miközben a falakon lévő képeket néztem. Mindegyiken öltönyökben voltak hatalmas mosolyokkal és kezükben díjakkal. Elképesztően büszke voltam rájuk, bár szerintem mondanom sem kell, hogy leginkább Harryre. Életemben nem gondoltam volna, hogy idáig eljut a pékségből és a White Eskimoból. Az szomszéd srác, akit annyira szerettem hirtelen sztár lett. Elképesztő.

Gondolataimból végül aztán én magam rángattam ki saját magam, hogy készülődni kezdjek, mert fogalmam sem volt róla, hogy hányra is kellene elkészülnöm, de tudtam, hogy eltudok pepecselni, szóval nem árt korán kezdeni a dolgokat.

A táskám legmélyéről nagy nehezen előhalásztam két csinosabbnak mondható ruhát, de aztán kénytelen voltam rávenni magam, hogy lemenjek a nappaliba, mert nem akartam túlöltözni, s halvány lila fogalmam sem volt róla, hogy hova akar elrángatni.

- Harry? – kérdeztem bizonytalanul, mikor leértem a lépcsőn. Eléggé feszélyeztetett a gondolat, hogy rajta kívül még másik négy srác is hallja a szavaim.

- Nappali! – kiabálta vissza, mire megindultam az említett helyiség felé, ahol szerencsémre, vagyis inkább szerencsétlenségemre ott voltak mind az öten.

- Pontosan mit is kellene felvennem? Úgy értem hova akarsz elrángatni? – kérdeztem továbbra is zavartan, hiszen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy kapásból öt szempár szegeződik rám teljes figyelemmel.

- Emlékszel arra a piros ruhádra? – kérdezte. – Amit annyira szerettem – vigyorogta. Persze, hogyan tudnám elfelejteni, hiszen legalább ezerszer elmondta, hogy mennyire csinos vagyok benne. Ja, akkor még csak legjobb barátok voltunk és nem volt semmi olyan, hogy én többet érzek.

- Persze – bólintottam, mikor rájöttem, hogy a válaszomra vár. – De az már nincs meg – tettem még hozzá. – Kinőttem.

- Tessék? – értetlenkedett. – De hát nem nőttél semmit és nem is híztál! – makacskodott már-már felháborodottan.

- Nem azt mondtam, hogy kihíztam – feleltem remélve, hogy nem lovagol tovább ezen a témán.

- Hát akkor? – értetlenkedett. Zöld szemeiből tudtam, hogy tényleg nem érti és nem csak a hülyét játssza.

- Ah, mellben – mormoltam végül lesütött szemekkel, mire szerintem még a lélegzete is elakadt. Hát persze, Harry néha hajlamos volt elfelejteni, hogy lány vagyok és nem csak a legjobb barátja. – Styles, nem kell erről megbizonyosodnod, feljebb is nézhetsz! – tettem még hozzá, hiszen úgy ismertem a pillantását, mint a tenyerem. Egyszerűen tudtam, hogy mikor mimet nézi.

- De nem csak én néztem! – nyafogott fel, noha ezt tudtam jól, hiszen továbbra is éreztem magamon egy pillantást az említett testrészemen, s tekintve, hogy Louis a telefonjával babrált, Liam és Niall pedig túl jól neveltek voltak már nem is mertem Zayn irányába nézni.

- Borzasztó vagy! – osztottam meg vele észrevételem.

- Ma már mondtad – vigyorogta elégedetten, mire szemet forgatva inkább leintettem őt jelezve, hogy mindjárt visszajövök.

Hideg kezemmel próbáltam lehűteni forró, kipirult arcom. Harry tényleg nem tudta, hogy egyes dolgai milyen komolyan hatással vannak rám...

Felérve a szobába megragadtam a két ruhaanyagot, s visszamentem a nappaliba abban reménykedve, hogy Harry képes lesz eldönteni, hogy melyik ruha jobb, ha már én nem.

- Oké, melyik? – tértem vissza, mire a göndörke újra felém fordult a többiekkel együtt. Pár pillanatig csak Harry arcát vizsgáltam, miközben a ruhákat nézte hatalmas figyelemmel és elképesztően komoly arccal. Tekintetem végül a többiekre is átvándorolt abban reménykedve, hogy így kevésbé tűnik olyannak, hogy csak Harry véleményét akartam volna tudni.

- A fekete szexi – vigyorogta, mikor végre sikerült döntésre jutnia.

- Szerintem a sötétkék jobban illik hozzád – folytatta Niall.

- Sötétkék – bólintott Liam.

- Fekete – folytatta Louis a sort, így Zaynnek jutott a döntő szerep.

Pár másodpercig még a ruhákat tüntette ki figyelmével, majd felnézve az arcomra féloldalasan elmosolyodott, s döntött;

- A sötétkék kiemeli a melleidet – vigyorogta perverzül, mire a vérem újra az arcomat ostromolta. – Most mi van?! – kapta el még időben az egyik felé repülő párnát, amivel Harry célozta meg.

- Miért van olyan érzésem, hogy ezt tőled tanulta? – néztem Harryre csakhogy valahogyan leplezzem a zavarom.

- Most miért?! – nyafogta Harry, bár letörölni sem lehetett volna az ajkai szegletében megbúvó mosolyt, miközben ártatlannak álcázott szemeit rám emelte, ami szinte megbénított. Képtelen lettem volna felelni, csak horkantottam egyet, s örültem, hogy ennyi legalább tellett tőlem, majd vissza indultam ideiglenes szobám rejtekébe.

1. Érkezés

Hellóka!

Sokatoknak ismerős lehetek, hiszen  nem ez lesz az első blogom, amihez hozzá fogok, elvégre hozzám köthető Louis Tomlinson Last Moments története, a Quileute Legendák és még sorolhatnám.

Csak remélni merem, hogy nem okozok nektek csalódást, s a történetemet olvasva okozok pár kellemes percet minden idetévedőnek!

Kérlek benneteket, hogy hagyjatok pár szót magatok után. (:

Xoxo.Bri.

1. Érkezés

"Olyan esetlennek tűnt a tömeg közepén, megnyugodtam, hogy ismét mellettem van. Vigyázhatok rá." - Harry

A vonat halkan, monotonon zötykölődött alattam, miközben homlokom a hideg, piszkos ablaküvegnek nyomtam és próbáltam lecsitítani feltörő érzelmeimet. Az izgatottságtól és félelemtől a gyomrom görcsbe ugrott, ujjaim elfehéredtek a táskám szíjának szorításától, s félő volt, hogy ajkaimat már véresre harapdáltam az utazás során, ám valahányszor magamra szóltam, hogy be kellene már fejeznem ezeket a sehová sem vezető gondolatmeneteket két perc múlva ugyanott folytattam, ahol abba hagytam. Mintha semmi sem történt volna.

Az ablak üvege leheletemtől párássá vált egy idő után, így már a mellettünk elsuhanó táj sem tudott különösebben érdekelni. Csak összemosódó zöld és seszínű foltokat láttam, amik alig pár tizedmásodperc alatt el is tűntek a szemem elől még mielőtt rájöhettem volna, hogy mit is látok.

Érthetetlennek, mégis teljesen normálisnak tartottam, hogy ennyire félek a viszontlátás öröme miatt. Ki nem izgulna, ha hosszú hónapok után újra találkozhatna a legjobb barátjával? Mondjuk mindenki, aki nem szerelmes a legjobb barátjába, s nem kell attól tartania, hogy a rég nem látott göndör fürtök, zöld szemek és gödröcskék mosoly milyen reakciókat is vált ki belőle. Szinte már láttam magam előtt magas alakját, hallottam fülemben kellemes nevetését és orromban éreztem kölnijének férfias illatát, melyet már hosszú ideje nem érezhettem magam körül. Vajon, hogyan fogok mindezekre reagálni? Mi van, ha a tönkre teszem a dolgokat? Harry sejtheti, hogy még mindig szeretem?

Gondolataimból a vonat lassulása ébresztett fel, miközben befutottunk az állomásra és körülöttem mindenki fészkelődni, pakolászni kezdett annak érdekében, hogy minél előbb elhagyhassa a helyszínt. Én bármennyire is próbáltam megszaporázni mozdulataim a tudat, hogy hamarosan ismét találkozom vele lebénított, képtelen voltam gyors mozdulatokat tenni, így nem csodáltam, hogy majdnem utolsónak hagytam el a vonatot, s indultam meg a tömeggel együtt a lépcsőn abban a reményben, hogy jó felé vezetnek és a peronról eljuthatok a váróba.

Bizonytalanul, sűrű bocsánatkérések közepette löktem meg a sötétzöld, nehéz ajtót, mikor felértem a lépcsőn és még több ember tárult a szemem elé. Rengetegen csomag nélkül várakoztak szétszórtan, tekintetüket olykor a falra aggasztott képernyőre vezetve, ahol percenként jelentek meg az induló és érkező vonatok, miközben a vas ajtók egy percre sem csukódhattak be rendesen, hiszen az utazók másodpercről másodpercre érkeztek meg Anglia fővárosába.

A tömegben még elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig, fogalmam sem volt róla, hogy merre induljak annak érdekében, hogy ne kerüljük el egymás Harryvel. Egyáltalán itt lehet már? Volt ideje eljönnie értem?

Tekintetem újra és újra végig futott az embereken. Egy rózsaszín kabátkás, szőke kislány ugrott édesapja nyakába hátán barbies táskával, egy idős asszony üdvözölte meghitt öleléssel férjét, míg máshol egy srác integetett vadul felém. Félő volt, hogy leszakad a karja vagy éppen fejbe vág valakit azzal a nagy hévvel, míg a büfé környékén egyre többen jelentek meg ismerőseikkel.

Várjunk csak!

A srác göndör fürtjei kikandikáltak arca körül a sötétzöld sapka alól, szemeit eltakarta a fekete napszemüveg, amin képtelenség volt átlátni, de mosolyától megjelent aranyos gödröcskéi még így is tisztán tudtomra adták, hogy ki is ő valójában. Egy fekete kabátban ácsorgott nem messze a kijárattól, miközben egyik lábáról a másikra támaszkodva várta, hogy végre meginduljak felé.

Kellett pár perc, amíg mozgásra bírtam a lábaim és túl tudtam magam tenni a gyomrom görcsös szorongásától, ami a távolság csökkenésével egyre inkább eltűnt. Mire elé értem az embereket kerülgetve és bocsánatot kérve, ha valakinek neki mentem az izgalmam és félelmem mintha soha nem is létezett volna. Tagjaimon furcsa, jóleső bizsergés indult meg, ahogy közelebb értem hozzá és ismét mellette tudhattam magam. Ez a tudat felért a világ összes kincsével.

Mikor elé értem ajkait őszinte nevetés hagyta el, miközben nem foglalkozva az eddig vállamon pihent táskámmal a karjaiba kapott és szorosan magához vont, míg cuccom hangos puffanással ért földet. Orromat megcsapta finom illata, arcomat simította göndör haja, s újra mellkasomon érezhettem egyenletes levegővételét, ami nekem ölelésével valószínűleg a duplájára gyorsult, míg karjaim átölelték a nyakát és viszonozták szoros gesztusát. Pár pillanatra még abban is kételkedni kezdtem, hogy a lábaim érintik a talajt, hiszen olyan magasnak és erősnek tűnt. Rengeteget változott, bár ezen talán meg sem kellett volna lepődnöm. Az élete, s ő maga teli volt változással az elmúlt években. Néha úgy éreztem magam mellette mintha én megrekedtem volna az időben, hiszen kétlem, hogy sokat változtam volna. Legalábbis annyit biztosan nem, mint ő.

- Hiányoztál – sóhajtotta megkönnyebbülten, mikor eleresztett, bár még akkor sem volt hajlandó messzebbre engedni magától pár arasznyival, miközben minden ellenkezésem ellenére táskám a vállára akasztotta, s noha szemeit nem láthattam a szemüveg sötét üvege miatt teljesen tisztában voltam azzal, hogy engem néz. Pillantásától égett a bőröm, pedig már kezdtem elfelejteni, hogy milyen érzés is ez valójában.

- Jó újra látni – mondtam végül, mikor sikerült megtalálnom a hangom, bár a valóság közelében sem jártam a szavaimmal. Nem csak egyszerűen jó volt látni, hanem elképesztő, felemelő és csodálatos a tudatról nem is beszélve, hogy tényleg itt van, s én tényleg itt vagyok. Nem is kívánhattam volna többet.

- Hogy utaztál? – kérdezte kedvesen, figyelmesen.

- Unalmasan – feleltem őszintén, mire csak felnevetett és kezét a derekamra téve kezdett el kinoszogatni a hatalmas épületből, melyben bármennyire is tűnt úgy számomra, mégsem állt meg az élet. Csupán az én világom rekedt meg Harry jelenlététől, mint mindig.

Mikor kiértünk a friss, téli levegőre akaratlanul hagyta el ajkaim egy megkönnyebbült sóhaj, hiszen bármennyire is voltak sokan még mindig körülöttünk koránt sem annyian, mint bent a csarnokban.

A szürke felhők ráérősen vándoroltak az égen, fekete taxik sorakoztak az út mentén utasra várva, s rengetegen hagyták el és érkeztek az állomásra jól megpakolt csomagjaikkal.

Addig meg sem szólaltunk, amíg biztos távolságra nem értünk a zajos forgalomtól egyenesen egy fekete járgány felé haladva, amit már volt alkalmam látni valamelyik pletykaújság címlapján benne a göndörkével.

Harry könnyedén rakta hátra a csomagjaim, majd fordulva egyet előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és türelmesen megvárta, míg beültem, hogy aztán megkerülve az autót ő is beszálljon mellém a volán mögé.

Az autót megtöltötte az illata, koncentrálnom kellett, ha nem akartam ebben teljesen elveszni.

- És mi újság? – kérdeztem. – Olyan rég beszéltünk, nehogy azt mondd, hogy semmi! – tettem még hozzá sietősen, mire felnevetett, s levéve a napszemüvegét, mellyel eddig próbálta magát eltakarni a kíváncsi szemek elől felém fordult. Talán még a lélegzetem is elakadt, mikor megláttam élénkzöld, csillogó szemeit. Rá kellett döbbennem, hogy fantáziám korántsem olyan pontos, mint hittem, hiszen a valóságban szempárja fel sem érhetett az emlékezetemben élővel. Képes lettem volna elveszni bennük, pedig tudtam, hogy egy barát nem tehet ilyet.

Fizikai fájdalommal járt elfordítanom róla a tekintetem, hogy át ne lépjek egy bizonyos határt.

- Alig vártam, hogy ide érj – mondta. – De nem csak én – tette még hozzá titokzatosan, amitől ismét rá kellett néznem. Vékonyan metszett ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, miközben fél szemmel a reakciómat figyelte szavai hallatán, noha az útról egy percre sem vette le a tekintetét, amíg kiszlalomoztunk a parkolóból.

- Még kik? – értetlenkedtem. Senki mást nem ismertem rajta kívül, így elképzelni sem tudtam, hogy ki várhatta még érkezésem.

- Louisék – felelte, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Neki lehet, nekem már kevésbé.

- Oh – motyogtam. – Csak nem ennyit meséltél rólam? – hecceltem zavartan.

- Ami az illeti de – ismerte be. – Elég sokat – mondta.

- Oh – motyogtam újra. Jóleső borzongás áradt szét a szívemben a tudatra, hogy Harry mesélt rólam, szóval gondolt rám még akkor is, mikor távol voltam tőle. Lehet nem annyit, mint én rá, sőt, valószínű, hogy nem annyit, de akkor is gondolt rám!

- Már alig várják, hogy megismerjenek, igazán érdekli őket, hogy ki is az a lány, aki sikítva futott el első találkozásunkkor – nevetett fel újra, nekem pedig minden vérem az arcomba tódult visszaemlékezve első találkozásunkra.

Mindenki tudta, hogy Harry hajlamos anyaszült meztelenül járkálni a négy fal között, s én ezt első kézből láthattam, mikor megismerkedtem Gemmával és áthívott magukhoz egy délután.

- Aj, Harry! – nyögtem fel teljesen vörösen, noha nem tudtam, hogy miért is jöttem ennyire zavarba pontosan. Vagy magától a képtől, ami elém vetült pár másodpercre vagy a tudattól, hogy ezt a megismerkedésünket más is tudja.

- Reméltem, hogy valami ilyen reakciód lesz – nevetett továbbra is, miközben én hideg kezeimmel próbáltam lehűteni felforrósodott arcom.

- Borzasztó vagy! – vágtam hozzá, noha ez nem igazán törte meg lelkesedését, továbbra is nagyszerűen szórakozott rajtam.

- Ez eddig sem zavart – makacskodott, s nem tudtam ezzel az állítással ellenkezni. Igaza volt. Semmi sem zavart benne.

- És még mit meséltél nekik? – kérdeztem aggodalmasan fújtatva egyet, tekintetem a sötétített ablakra vezetve.

Sokkal nagyobb volt a forgalom, mint abban a városban, ahol felnőttünk. Fekete taxik kerültek elő, majd tűntek is el a forgalomban, miközben más autók próbáltak maguknak utat törni a piros, s zöld lámpák rengetegében. Most az egyszer örültem a dugónak, hiszen az izgalom újra úrrá lett rajtam, noha immár teljesen mástól, mint eddig. Harry barátaival való találkozástól kezdtem el félni. Vajon mit gondolnak rólam? Tudják, hogy mit érzek a göndörke iránt? Mennyit tudhatnak rólam?

- Hogy te vagy a legjobb barátnőm, hogy hihetetlenül könnyen zavarba jössz és elképesztően jó fej vagy – sorolta, amit noha megmosolyogtam kicsit mégis fájt. Hát persze, jó fej vagyok, egy barát mi más lehetne, mint jó fej?!

- Jó tudni, hogy ilyen véleménnyel vagy rólam – mondtam viccelődve csakhogy tompítsam viszonzatlan szerelmem fájdalmát.

- Ja, kihagytam, hogy nyafogós vagy és sértődékeny – vigyorogta kekeckedően.

- Tessék? – sipítottam. – Tényleg ilyen vagyok? – hittem el a szavait se perc alatt. Rosszul esett, hogy ilyet gondol rólam, miközben már azon kezdtem el gondolkodni, hogy valóban ilyen vagyok-e.

- Mila! – szólt rám félig komolyan, félig nevetve. – Ne hidd el minden hülyeségemet, kérlek! Hogy is gondolhatnék rólad ilyet? – értetlenkedett.

- Elképesztően rossz vicceid vannak! – vágtam hozzá, noha hangomból kiérződött, hogy képes volt megnyugtatni. Szóval mégsem tart hisztisnek és sértődékenynek, hála a jó égnek!

- Te szoktál el a poénjaimtól! – makacskodott, én pedig már tudtam, hogy sehová sem vezető civakodást kezdtem el.

Nyitás - 2013.01.16.