1. Érkezés

Hellóka!

Sokatoknak ismerős lehetek, hiszen  nem ez lesz az első blogom, amihez hozzá fogok, elvégre hozzám köthető Louis Tomlinson Last Moments története, a Quileute Legendák és még sorolhatnám.

Csak remélni merem, hogy nem okozok nektek csalódást, s a történetemet olvasva okozok pár kellemes percet minden idetévedőnek!

Kérlek benneteket, hogy hagyjatok pár szót magatok után. (:

Xoxo.Bri.

1. Érkezés

"Olyan esetlennek tűnt a tömeg közepén, megnyugodtam, hogy ismét mellettem van. Vigyázhatok rá." - Harry

A vonat halkan, monotonon zötykölődött alattam, miközben homlokom a hideg, piszkos ablaküvegnek nyomtam és próbáltam lecsitítani feltörő érzelmeimet. Az izgatottságtól és félelemtől a gyomrom görcsbe ugrott, ujjaim elfehéredtek a táskám szíjának szorításától, s félő volt, hogy ajkaimat már véresre harapdáltam az utazás során, ám valahányszor magamra szóltam, hogy be kellene már fejeznem ezeket a sehová sem vezető gondolatmeneteket két perc múlva ugyanott folytattam, ahol abba hagytam. Mintha semmi sem történt volna.

Az ablak üvege leheletemtől párássá vált egy idő után, így már a mellettünk elsuhanó táj sem tudott különösebben érdekelni. Csak összemosódó zöld és seszínű foltokat láttam, amik alig pár tizedmásodperc alatt el is tűntek a szemem elől még mielőtt rájöhettem volna, hogy mit is látok.

Érthetetlennek, mégis teljesen normálisnak tartottam, hogy ennyire félek a viszontlátás öröme miatt. Ki nem izgulna, ha hosszú hónapok után újra találkozhatna a legjobb barátjával? Mondjuk mindenki, aki nem szerelmes a legjobb barátjába, s nem kell attól tartania, hogy a rég nem látott göndör fürtök, zöld szemek és gödröcskék mosoly milyen reakciókat is vált ki belőle. Szinte már láttam magam előtt magas alakját, hallottam fülemben kellemes nevetését és orromban éreztem kölnijének férfias illatát, melyet már hosszú ideje nem érezhettem magam körül. Vajon, hogyan fogok mindezekre reagálni? Mi van, ha a tönkre teszem a dolgokat? Harry sejtheti, hogy még mindig szeretem?

Gondolataimból a vonat lassulása ébresztett fel, miközben befutottunk az állomásra és körülöttem mindenki fészkelődni, pakolászni kezdett annak érdekében, hogy minél előbb elhagyhassa a helyszínt. Én bármennyire is próbáltam megszaporázni mozdulataim a tudat, hogy hamarosan ismét találkozom vele lebénított, képtelen voltam gyors mozdulatokat tenni, így nem csodáltam, hogy majdnem utolsónak hagytam el a vonatot, s indultam meg a tömeggel együtt a lépcsőn abban a reményben, hogy jó felé vezetnek és a peronról eljuthatok a váróba.

Bizonytalanul, sűrű bocsánatkérések közepette löktem meg a sötétzöld, nehéz ajtót, mikor felértem a lépcsőn és még több ember tárult a szemem elé. Rengetegen csomag nélkül várakoztak szétszórtan, tekintetüket olykor a falra aggasztott képernyőre vezetve, ahol percenként jelentek meg az induló és érkező vonatok, miközben a vas ajtók egy percre sem csukódhattak be rendesen, hiszen az utazók másodpercről másodpercre érkeztek meg Anglia fővárosába.

A tömegben még elveszettebbnek éreztem magam, mint eddig, fogalmam sem volt róla, hogy merre induljak annak érdekében, hogy ne kerüljük el egymás Harryvel. Egyáltalán itt lehet már? Volt ideje eljönnie értem?

Tekintetem újra és újra végig futott az embereken. Egy rózsaszín kabátkás, szőke kislány ugrott édesapja nyakába hátán barbies táskával, egy idős asszony üdvözölte meghitt öleléssel férjét, míg máshol egy srác integetett vadul felém. Félő volt, hogy leszakad a karja vagy éppen fejbe vág valakit azzal a nagy hévvel, míg a büfé környékén egyre többen jelentek meg ismerőseikkel.

Várjunk csak!

A srác göndör fürtjei kikandikáltak arca körül a sötétzöld sapka alól, szemeit eltakarta a fekete napszemüveg, amin képtelenség volt átlátni, de mosolyától megjelent aranyos gödröcskéi még így is tisztán tudtomra adták, hogy ki is ő valójában. Egy fekete kabátban ácsorgott nem messze a kijárattól, miközben egyik lábáról a másikra támaszkodva várta, hogy végre meginduljak felé.

Kellett pár perc, amíg mozgásra bírtam a lábaim és túl tudtam magam tenni a gyomrom görcsös szorongásától, ami a távolság csökkenésével egyre inkább eltűnt. Mire elé értem az embereket kerülgetve és bocsánatot kérve, ha valakinek neki mentem az izgalmam és félelmem mintha soha nem is létezett volna. Tagjaimon furcsa, jóleső bizsergés indult meg, ahogy közelebb értem hozzá és ismét mellette tudhattam magam. Ez a tudat felért a világ összes kincsével.

Mikor elé értem ajkait őszinte nevetés hagyta el, miközben nem foglalkozva az eddig vállamon pihent táskámmal a karjaiba kapott és szorosan magához vont, míg cuccom hangos puffanással ért földet. Orromat megcsapta finom illata, arcomat simította göndör haja, s újra mellkasomon érezhettem egyenletes levegővételét, ami nekem ölelésével valószínűleg a duplájára gyorsult, míg karjaim átölelték a nyakát és viszonozták szoros gesztusát. Pár pillanatra még abban is kételkedni kezdtem, hogy a lábaim érintik a talajt, hiszen olyan magasnak és erősnek tűnt. Rengeteget változott, bár ezen talán meg sem kellett volna lepődnöm. Az élete, s ő maga teli volt változással az elmúlt években. Néha úgy éreztem magam mellette mintha én megrekedtem volna az időben, hiszen kétlem, hogy sokat változtam volna. Legalábbis annyit biztosan nem, mint ő.

- Hiányoztál – sóhajtotta megkönnyebbülten, mikor eleresztett, bár még akkor sem volt hajlandó messzebbre engedni magától pár arasznyival, miközben minden ellenkezésem ellenére táskám a vállára akasztotta, s noha szemeit nem láthattam a szemüveg sötét üvege miatt teljesen tisztában voltam azzal, hogy engem néz. Pillantásától égett a bőröm, pedig már kezdtem elfelejteni, hogy milyen érzés is ez valójában.

- Jó újra látni – mondtam végül, mikor sikerült megtalálnom a hangom, bár a valóság közelében sem jártam a szavaimmal. Nem csak egyszerűen jó volt látni, hanem elképesztő, felemelő és csodálatos a tudatról nem is beszélve, hogy tényleg itt van, s én tényleg itt vagyok. Nem is kívánhattam volna többet.

- Hogy utaztál? – kérdezte kedvesen, figyelmesen.

- Unalmasan – feleltem őszintén, mire csak felnevetett és kezét a derekamra téve kezdett el kinoszogatni a hatalmas épületből, melyben bármennyire is tűnt úgy számomra, mégsem állt meg az élet. Csupán az én világom rekedt meg Harry jelenlététől, mint mindig.

Mikor kiértünk a friss, téli levegőre akaratlanul hagyta el ajkaim egy megkönnyebbült sóhaj, hiszen bármennyire is voltak sokan még mindig körülöttünk koránt sem annyian, mint bent a csarnokban.

A szürke felhők ráérősen vándoroltak az égen, fekete taxik sorakoztak az út mentén utasra várva, s rengetegen hagyták el és érkeztek az állomásra jól megpakolt csomagjaikkal.

Addig meg sem szólaltunk, amíg biztos távolságra nem értünk a zajos forgalomtól egyenesen egy fekete járgány felé haladva, amit már volt alkalmam látni valamelyik pletykaújság címlapján benne a göndörkével.

Harry könnyedén rakta hátra a csomagjaim, majd fordulva egyet előzékenyen kinyitotta nekem az ajtót és türelmesen megvárta, míg beültem, hogy aztán megkerülve az autót ő is beszálljon mellém a volán mögé.

Az autót megtöltötte az illata, koncentrálnom kellett, ha nem akartam ebben teljesen elveszni.

- És mi újság? – kérdeztem. – Olyan rég beszéltünk, nehogy azt mondd, hogy semmi! – tettem még hozzá sietősen, mire felnevetett, s levéve a napszemüvegét, mellyel eddig próbálta magát eltakarni a kíváncsi szemek elől felém fordult. Talán még a lélegzetem is elakadt, mikor megláttam élénkzöld, csillogó szemeit. Rá kellett döbbennem, hogy fantáziám korántsem olyan pontos, mint hittem, hiszen a valóságban szempárja fel sem érhetett az emlékezetemben élővel. Képes lettem volna elveszni bennük, pedig tudtam, hogy egy barát nem tehet ilyet.

Fizikai fájdalommal járt elfordítanom róla a tekintetem, hogy át ne lépjek egy bizonyos határt.

- Alig vártam, hogy ide érj – mondta. – De nem csak én – tette még hozzá titokzatosan, amitől ismét rá kellett néznem. Vékonyan metszett ajkain szórakozott féloldalas mosoly játszott, miközben fél szemmel a reakciómat figyelte szavai hallatán, noha az útról egy percre sem vette le a tekintetét, amíg kiszlalomoztunk a parkolóból.

- Még kik? – értetlenkedtem. Senki mást nem ismertem rajta kívül, így elképzelni sem tudtam, hogy ki várhatta még érkezésem.

- Louisék – felelte, mintha ez olyan egyértelmű lett volna. Neki lehet, nekem már kevésbé.

- Oh – motyogtam. – Csak nem ennyit meséltél rólam? – hecceltem zavartan.

- Ami az illeti de – ismerte be. – Elég sokat – mondta.

- Oh – motyogtam újra. Jóleső borzongás áradt szét a szívemben a tudatra, hogy Harry mesélt rólam, szóval gondolt rám még akkor is, mikor távol voltam tőle. Lehet nem annyit, mint én rá, sőt, valószínű, hogy nem annyit, de akkor is gondolt rám!

- Már alig várják, hogy megismerjenek, igazán érdekli őket, hogy ki is az a lány, aki sikítva futott el első találkozásunkkor – nevetett fel újra, nekem pedig minden vérem az arcomba tódult visszaemlékezve első találkozásunkra.

Mindenki tudta, hogy Harry hajlamos anyaszült meztelenül járkálni a négy fal között, s én ezt első kézből láthattam, mikor megismerkedtem Gemmával és áthívott magukhoz egy délután.

- Aj, Harry! – nyögtem fel teljesen vörösen, noha nem tudtam, hogy miért is jöttem ennyire zavarba pontosan. Vagy magától a képtől, ami elém vetült pár másodpercre vagy a tudattól, hogy ezt a megismerkedésünket más is tudja.

- Reméltem, hogy valami ilyen reakciód lesz – nevetett továbbra is, miközben én hideg kezeimmel próbáltam lehűteni felforrósodott arcom.

- Borzasztó vagy! – vágtam hozzá, noha ez nem igazán törte meg lelkesedését, továbbra is nagyszerűen szórakozott rajtam.

- Ez eddig sem zavart – makacskodott, s nem tudtam ezzel az állítással ellenkezni. Igaza volt. Semmi sem zavart benne.

- És még mit meséltél nekik? – kérdeztem aggodalmasan fújtatva egyet, tekintetem a sötétített ablakra vezetve.

Sokkal nagyobb volt a forgalom, mint abban a városban, ahol felnőttünk. Fekete taxik kerültek elő, majd tűntek is el a forgalomban, miközben más autók próbáltak maguknak utat törni a piros, s zöld lámpák rengetegében. Most az egyszer örültem a dugónak, hiszen az izgalom újra úrrá lett rajtam, noha immár teljesen mástól, mint eddig. Harry barátaival való találkozástól kezdtem el félni. Vajon mit gondolnak rólam? Tudják, hogy mit érzek a göndörke iránt? Mennyit tudhatnak rólam?

- Hogy te vagy a legjobb barátnőm, hogy hihetetlenül könnyen zavarba jössz és elképesztően jó fej vagy – sorolta, amit noha megmosolyogtam kicsit mégis fájt. Hát persze, jó fej vagyok, egy barát mi más lehetne, mint jó fej?!

- Jó tudni, hogy ilyen véleménnyel vagy rólam – mondtam viccelődve csakhogy tompítsam viszonzatlan szerelmem fájdalmát.

- Ja, kihagytam, hogy nyafogós vagy és sértődékeny – vigyorogta kekeckedően.

- Tessék? – sipítottam. – Tényleg ilyen vagyok? – hittem el a szavait se perc alatt. Rosszul esett, hogy ilyet gondol rólam, miközben már azon kezdtem el gondolkodni, hogy valóban ilyen vagyok-e.

- Mila! – szólt rám félig komolyan, félig nevetve. – Ne hidd el minden hülyeségemet, kérlek! Hogy is gondolhatnék rólad ilyet? – értetlenkedett.

- Elképesztően rossz vicceid vannak! – vágtam hozzá, noha hangomból kiérződött, hogy képes volt megnyugtatni. Szóval mégsem tart hisztisnek és sértődékenynek, hála a jó égnek!

- Te szoktál el a poénjaimtól! – makacskodott, én pedig már tudtam, hogy sehová sem vezető civakodást kezdtem el.