6. Délutáni pihenés

6. Délutáni pihenés

"Reméltem, hogy minden rendben marad közöttünk, hiszen nem akartam őt elveszíteni." - Harry Styles

Teljesen tisztában voltam azzal, hogy nem bujdokolhatok életem végéig a fürdőszobában, nem menekülhetek ilyen gyerekes módon a legjobb barátom elől még akkor sem, ha rettegtem szembenézni azzal a beszélgetéssel, ami ránk várt az éjszaka miatt.

Miután sikerült rávennem magam, hogy kiszálljak a fürdőkádból átslisszoltam a saját szobámba felöltözni és szembenézni azzal, ami elől tényleg nem menekülhettem el sokáig. Harry ahogy meghallotta a mocorgásom már fel is sietett az emeletre, alig volt időm átöltözni, miközben az ajtón kopogtatott, s már-már kétségbeesetten ismételgette a nevem annak reményében, hogy nem mászok ki menekülésképpen az ablakon. Bevallom, az is megfordult a fejemben.

- Bocsi, csak átöltöztem – mondtam, miután megigazítottam magamon a pólót, s az ajtóhoz léptem, hogy annak elmozdítva a zárját kinyissam azt. Zavartan néztem fel zilált arcára, miközben belépett a helyiségbe és becsukta maga után az ajtót, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy a másnaposságtól vagy a ránk váró beszélgetéstől. Talán mindkettő közrejátszhatott a dologban.

Mindketten tudtuk, hogyha a barátságunk, az a sok éves eddig szorosnak hitt kapcsolatunk mégsem olyan erős, mint hittük akkor lehet, hogy az éjszaka mindent tönkretettünk. Ha valamelyikünk mégsem tudja magát túltenni azon a csókon valamilyen oknál fogva akkor ez mindennek a vége.

Bármennyire is voltam összezavarodva és kicsit megrendülve abban biztos voltam, hogy rajtam nem fog múlni a barátságunk, elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy túltegyem magam ezen, mert egyszerűen elborzasztott még csak a gondolat is, hogy végleg elveszítsem, hogy még barátként sem lehetek mellette.

- Beszélhetünk? – kérdezte halkan, zavartan, mire csak bólintottam és leülve az ágy szélére ölembe ejtettem egy párnát, aminek rojtjait frusztráltan gyűrögethettem, miközben figyeltem mozdulatait. Leült mellém biztos távolságra, kissé lehajtott fejjel, a szavakon gondolkodva. Nagyon eltűnődött valamin, láttam ezt elrévedő szemeiben, s kicsit összevont szemöldökéről. Máskor mosolygós, szórakozott vonásai most gondterheltek voltak, nem tudta miként is kezdjen neki ennek az egésznek, s én valamiért nem akartam megkönnyíteni a dolgát. Ő akart velem beszélni, s igazán érdekelt, hogy mit is akarhat mondani még akkor is, ha mindketten úgy néztünk ki, mint a több napos mosórongyok.

- Hülye voltam az este – mondta végül. – Nem szabadott volna veled így viselkednem, miközben tudom, hogy te...hogy te mit érzel irántam – folytatta. Szavainak végére éreztem, ahogy a vérem az arcomba tódult, bár inkább a szégyentől, mintsem a zavartól, amit okozott. Szemeimet lesütve meredtem szigorúan a párnára, s bár tudtam, hogy vár tőlem valami választ hosszú ideig képtelen voltam megszólalni.

- Sajnálom – suttogtam két mély levegő között. A torkom feszítése alább hagyott, mikor a könnyeim kiszöktek a szememből, s nekem esélyem sem volt elrejteni szorongásom Harry elől. Égette az arcom, ahogy végig nézett arcomon lefutó könnyeken.

Mindig is én tehettem arról, hogy a barátságunk olykor igazán kritikus pillanatokhoz ért, mert tudtam, ha nem szeretném jobban Harryt, mint barát akkor minden rendben lenne. Én tettem mindent tönkre.

- Mit? – értetlenkedett, miközben közelebb húzódva hozzám szorosan magához ölelt. Karjai ragaszkodóan, óvón öleltek magukhoz, mintha így a világ összes gondja elől eltudna rejteni, s az volt benne a pláne, hogy ezt én is így gondoltam. Mindig azt hittem, hogy Harry mindentől megtud óvni, mert...mert egyszerűen ő Harry, a legjobb barátom, a szerelmem, a hősöm, az akire szükségem van ahhoz, hogy lélegezni tudjak. Élni.

- Tönkreteszem a barátságunkat, pedig nem akarom – szipogtam bizonygatva. – Én a barátod akarok maradni, de nem tudok az érzelmeimen változtatni, próbáltam, hidd el!

- Bármi történjék is, Mila, te a legjobb barátom vagy – mondta, miközben ujjai fel le szántottak a hátamon nyugtatásképpen. – De én sem tudok változtatni az érzelmeimen – ismerte be. – Nem értem miért, hiszen aranyos vagy, kedves és szép...nem tudom mi a baj velem – rázta meg a fejét értetlenül, mint aki tényleg ki van ezen akadva. – De azt tudom, hogy egyszer majd jön valaki, aki sokkal érdemesebb lesz a szerelmedre, mint én és akit megverek, ha megbánt téged – tette még hozzá, mire akaratlanul is felnevettem, amit rossz néven vehetett, mert hitetlenkedve elhúzódott kicsit, hogy a szemembe tudjon nézni. – Nem hiszed? – kérdezte.

- Dehogynem – mosolyogtam csak azért, hogy megóvjam néha amúgy is nagyra duzzadt önbizalmát. – A nagy és erős Harry Styles megóv mindentől – mondtam, mire büszkén kihúzta magát és egyetértően bólintott. Nem is ezen nevettem fel hitetlenkedve, hiszen tudtam, hogy legjobb barátom tényleg mindenre képes értem, egyszerűen azt találtam képtelenségnek, hogy valaha is mást szeressek, s ne őt.

- Pontosan – mondta, miközben pár könnyed mozdulattal mindkettőnket eldöntött az ágyon és kényelembe helyezkedett még mindig velem a karjaiban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a közelsége, nem nyugodtam meg attól, hogy továbbra is a legjobb barátomnak mondhatom, de az a keserédes szájíz nem hagyott nyugodni, hiszen mégis csak fájt a tény, miszerint valószínű sosem fog jobban szeretni. De az nem jelenti azt, hogy nem szeret a szíve minden szeretetével, jutottak eszembe Zayn szavai, amik elegendő gondolkodni valót adtak ahhoz, hogy végül elnyomjon az álom, miközben Harry szuszogását hallgattam, s éreztem a nyakamnál meleg leheletét.

Bármennyire is fájt, hogy sosem lesz több köztünk barátságnál egy bizonyos fokig mégis megnyugtatott ez a dolog, mert tudtam, hogy egy barátság, ráadásul az olyanfajta szoros kapcsolat, mint a miénk sokkal biztonságosabb és hosszabb távú, mint a szerelem.

Késődélután lehetett, mikor kezdtem magamhoz térni a halk pusmogásokra és kuncogásokra magam körül, miközben hátamon éreztem Harry göndör tincseit és egyenletes lélegzetvételét. Majdhogynem teljesen rám gördült, ami akaratlanul is megmosolyogtatott, s egészen addig nem olvadt le arcomról az a görbület, amíg meg nem pillantottam magunk mellett a másik négy fiú szórakozott arcát.

Kábán pislogva, értetlenül néztem a srácokra, miközben próbáltam Harry alatt úgy mocorogni, hogy ne ébresszem fel szegényt.

- Mi van? – suttogtam még mindig kómásan.

- Olyanok vagytok, mint a jóllakott óvodások – vigyorogta Liam, míg próbálta visszatartani a filctollat szorongató Louist. Ahogy megláttam a tollat a kezében szabad kezemmel azonnal az arcomhoz kaptam abban reménykedve, hogy a legidősebb bandatag nem firkált össze, amíg aludtam.

- Ne aggódj, Liam nem engedte – nyugtatott meg Louis elszomorodva, szúrósan az említettre nézve.

- Mindjárt megjön a pizza, fel kellene ébreszteni a göndörkét is – biccentett Niall a hátam felé, ahol még mindig Harry szuszogott teljesen nyugodtan.

- Rendben – sóhajtottam végül, mikor rávettem magam, hogy felzavarjam legjobb barátomat édes álmaiból. – Harry – motyogtam, miközben egyik karomat megtámasztva elkezdtem mozgatni lapockám, mire elégedetlenül felmorrant és majdhogynem teljesen lefogott, s az ágyhoz szegezett.

- Drasztikusabb megoldáshoz kell folyamodnunk – döntötte el Louis, miközben messzire hajítva a tollat tiltakozni sem hagyott időt. – Kicsi a rakás! – ordította el magát elrugaszkodva a földről, egyenes rám és Harryre ugorva. Hangosan, fájdalmasan nyögtem fel a hirtelen jött súlytól, amit aztán több másik követett. A végére alig kaptam levegőt.

- Mi a …?! – motyogta Harry nyöszörögve, próbálva kiszabadulni a fiúk alól.

- Csak nem felébresztettünk? – kérdezte megjátszott bűntudattal Louis. – Bocsánat!

- Srácok, megfulladok! – sziszegtem legalul. Bordáim teljesen az ágyhoz nyomódtak, miközben moccanni sem bírtam.

- Niall! – kiáltotta el magát Louis, majd folytatta; – Te fogtad meg a seggem? – kérdezte.

- Öh, nem! – mormolta a fiú zavartan.

- És megakarod? – kérdezte a Lou, s szinte láttam magam előtt, ahogy egy perverz mosollyal a szemöldökét húzogatja, amitől belőlem akaratlanul is kiszakadt a nevetés.

Éreztem magam felett a mocorgásokat, noha én erre képtelen voltam, csak arra kaptam fel a fejem, hogy Harry valahogy kiszabadította magát a még mindig vadul vigyorgó Louissal. Pár pillanatra megnyugodva lélegeztem fel, hiszen nem volt mindegy, hogy öten vagy csak hárman tehénkednek rajtam.

Éreztem valakit a csípőmön ülni, egy mellkas teljesen hátamnak feszült, miközben a piros kockás ing tulajdonosa két oldalamon megtámaszkodott és lehelete szinte már az arcomat perzselte.

Zavartan fordítottam el a fejem, hogy megtudjam ki is ücsörög rajtam ilyen békésen, magán még két fiúval, mire tekintetem szinte azonnal találkozott Zayn féloldalas titokzatos mosolyával, elképesztően csillogó szemeivel. Éreztem, ahogy az arcom pírba borul, hiszen vele nem ma találkoztam először.

- Szia – mondta végül, alig bírva visszafojtani nevetését reakcióm láttán.

- Hali – motyogtam bizonytalanul, egy hatalmas sóhajjal nyugtázva a lent megszólaló csengő hangját. Több sem kellett a fiúknak, ötből négyen már az ajtón estek ki és siettek le az ajtóhoz, ám Zayn még mindig zavartalanul ücsörgött rajtam. – Kényelmes vagyok? – értetlenkedtem, utalva arra, hogy már igazán leszállhatna rólam, nem is a súlya miatt, sokkal inkább ettől az egész, engem teljesen zavarba ejtő helyzettől.

- Így is mondhatjuk – vigyorogta. – És szeretek felül lenni – tette még hozzá sejtelmesen, élvezve, ahogy arcom fokozatosan még vörösebb lesz félreérthetetlen szavai hallatán.