10. Hajnalban

10. Hajnalban

"Megakartam őt csókolni, de nem Harry gondolatának árnyékában." - Zayn Malik

A napok kezdtek átvenni egy fajta ütemet, megszokottságot. A fiúk interjúkra jártak, dolgoztak, miközben én próbáltam a hatalmas házban rendet tartani és meleg étellel várni őket még akkor is ha éppen éjfélkor hulla fáradtan és éhesen tértek haza. Legalábbis Niall mindig éhes volt, bár ez senkit sem lepett meg.

Próbáltam kimaradni anyuék válásából, nem érdeklődtem erről, s ők sem meséltek. Mindhárman jobban láttuk, ha csak annyit tudok, amennyi tényleg szükséges, ráadásul elég volt a tudat, hogy anyuék nem egymást utálva és szitkozódva váltak el egymástól. Ez több volt, mint amit a legtöbb elvált szülős gyerek kérhetett.

Tervem, miszerint Harryből ki kell szeretnem eléggé zötykölődősen ment, számomra nehezen. Ha kicsit nem figyeltem könnyedén elvesztem göndör tincseiben, gödröcskés mosolyában vagy bármely más porcikájában, amit tökéletesnek láttam. Minél inkább kerestem a hibákat, hogy kiábrándulhassak annál inkább kénytelen voltam rájönni, hogy Harrynek nincs hibája, legalábbis nekem nem számított hibának.

Hajnali négy lehetett, az eget sűrű, fekete felhők borították és úgy szakadt az eső mintha dézsából öntötték volna. A cseppek megállíthatatlanul kopogtak az ablakon, az ég olykor megdördült és villámok hasították át a gomolygó eget.

Szerettem a viharokat. Imádtam csak nézni a természet vad háborúját önmagával, a fák meghajlását a szél uralma alatt. Volt egyfajta hangulata, ami megborzongatott, s ámulattal töltött el.

Hosszú percekig csak bámultam ki az ablakon, ám megunva a fekvést felkeltem, s halkan kiosonva a szobámból kiültem a tornácra. Felhúzott lábakkal ültem le az egyik fonott székbe, miközben összehúztam magamon az útközben felkapott pulcsimat és csak bámultam a tornácon kívüli világot.

A szél befújt pár esőcseppet, az utcák még jócskán sötétbe voltak borulva, noha pár lakásból kivilágított a felkapcsolt lámpák fénye, amit majdhogynem teljesen eltüntetett a szakadó eső. A levegőt körbelengte vihar illata, amit nem győztem mélyen a tüdőmbe szívni.

- Helló! – köszönt meglepetten Zayn, mikor az ajtót kinyitva kilépett a hideg időbe, s meglepve tapasztalta, hogy már nincs egyedül.

- Reggelt – mosolyogtam halványan. – Vagyis inkább hajnalt – javítottam ki magam.

- Mindig ilyen éjjeli bagoly vagy? – kérdezte, miközben leült mellém, s gyakorlott mozdulatokkal rágyújtott.

- Mondhatni – vontam vállat, s elfogadtam a felém nyújtott, már meggyújtott szálat.

- Harry megöl, ha rászoktatlak a cigire – rázta meg a fejét kissé bűntudatosan, mégis ajkain halvány mosollyal.

- Az én döntésem – makacskodtam. – Lehet, hogy nagy hatással vagy a nőkre, de ennyire azért nem – tettem még hozzá, de aztán meg is bántam a szavaim, mikor láttam kaján mosolyát és felcsillanó szemeit.

- Szóval nagy hatással vagyok rád? – kérdezte vigyorogva, szemöldök vonogatva, miközben egy másodpercre sem vette le rólam a pillantását, élvezettel figyelte, ahogy a halvány lámpafényben is tisztán láthatóan elvörösödök az ellenkezésem ellenére is.

- Nem így értettem! – mondtam, de tisztán látszott rajta, hogy egy szavamat sem hiszi. Miért is hinné? Én sem hinném el a helyében.

De miért van rám ilyen hatással? Nem vagyok belé szerelmes, noha el kell ismernem, hogy helyes és jó fej is tud lenni, ha éppen nem akart teljesen zavarba ejteni. Egyszerűen van a kisugárzásában valami...valami szabad, amit érezve az ember úgy érzi, hogy bármit megtehet anélkül, hogy Zayn elítélné, mellette tényleg szabadnak éreztem magam. Mintha repülnék. Mindig szerettem volna repülni és egy-egy percünkben, mikor kettesben voltunk és őszintén beszélgethettünk úgy éreztem, hogy tényleg repülhetnék.

- Szeretnék repülni – mondtam, mire értetlenül visszakapta rám a tekintetét, s én reméltem, hogy nem firtatja kirohanásom. Nem akartam hangosan kimondani, egyszerűen kibukott belőlem.

- És mi tart vissza? – kérdezte végül, mire hosszú másodpercekig csak bámultam bele a szemébe, s rá kellett jönnöm, hogy igaza van. Mi tart vissza? És mindketten tudtuk, hogy nem kimondottan a repülésről van szó.

- Nem tudom – motyogtam még mindig elgondolkodva, miközben fejem hátra döntöttem a támlának, s onnan néztem továbbra is Zayn csillogó szemeibe.

A fiú hosszú másodpercekig viszonozta a pillantásom, majd a vihar felé fordulva gondolt egyet, megragadta a kezem és felrántott ülő helyzetemből.

- Mit csinálsz? – kérdeztem meglepetten, megkapaszkodva karjaiban, hogy a hirtelen jött lendülettől el ne essek.

- Sétáljunk egyet – mondta mosolyogva, lelkesen, miközben én próbáltam maradásra bírni.

- De hát szakad! – közöltem vele a nyilvánvalót, mire kaptam tőle egy „na, nem mondod?!” pillantást.

- Ha folyton azt nézed, hogy mit, miért nem szabad hogyan akarsz repülni? – kérdezte csibészesen, tudva, hogy ezzel győzelmet aratott. Feladóan sóhajtottam, majd hagytam, hogy még mindig a kezemet fogva magával húzzon egyenesen ki a szakadó esőbe.

Fogalmam sem volt róla, hogy mi ütött belém, de azokban a pillanatokban nem is érdekelt. A hideg, szűnni nem akaró cseppek pár másodperc alatt teljesen eláztattak, de nem bántam. Élvezettel hagytam, hogy a cseppek végig folyjanak rajtam, miközben követtem Zaynt ki az utcára, a sötétségbe és a viharba.

A szél szórakozottan játszott tincseimmel, az ég olykor megdördült felettünk, s az utcák alig pár tizedmásodpercekre megvilágosultak egy-egy villámnál. Szép és nyugtató dolog volt nézni a vihart, na de benne lenni...egyszerűen pezsdítő élmény volt.

Ajkaimból akaratlanul tört fel az önfeledt nevetés, miközben figyeltem Zayn homlokára ázott haját, átvizesedett pólóját és szórakozott, féloldalas mosolyát. Egyszerűen nem tudtam befejezni, csak nevettem és élveztem, hogy minden -féle gond vagy aggodalom nélkül szétázok, mintha a vihar nem csak a természetet, de engem is megtisztított volna. Hosszú napok után azok voltak az első órák vagy talán percek, mikor nem foglalkoztam semmilyen gondommal vagy következménnyel. Mintha ez a felem teljesen kikapcsolt volna, elmerültem..elmerültem a repülésben.

- Ugye, hogy nincsenek rossz ötleteim? – vigyorogta elégedetten Zayn, miközben egy percre sem vette le rólam a tekintetét. Néha, mikor a tekintetünk találkozott néhány másodpercre úgy éreztem mintha felakarna falni a szemeivel, bár próbáltam magamnak azt bemagyarázni, hogy csak képzeltem az egészet, hogy a zuhogó esőtől rosszul látok.

- Nem fényezem az egódat – mondtam, mire csak felhorkantott és játékosan meglökött. Legalábbis játékosnak szánta a dolgot, amiből aztán az lett, hogy elvesztettem az egyensúlyom, s belé kapaszkodva mindketten hatalmasat borultunk.

A fenekem fájdalmasan találkozott a talajjal, miközben még mindig Zayn karját szorongattam szorosan összehunyt szemekkel, egészen addig amíg meg nem éreztem meleg leheletének közelségét. Szemeim kipattantak, s megszeppenve mélyedtem el egyenesen csillogó, most sötétebbnek tűnő szemeibe, melyek azon nyomban elnyeltek, ahogy tekintetünk találkozott. A világ hosszú másodpercekre összemosódott körülöttem, csak a szemeire és résnyire nyílt ajkaira tudtam koncentrálni, amiken olykor-olykor megcsillantak az esőcseppek, melyek továbbra is áztattak minket. Talán még levegőt is elfelejtettem venni, miközben figyelmem ajkaira irányult és próbáltam felfogni, hogy mit is mondhat.

- Na, milyen érzés repülni? – kérdezte alig hallhatóan, ám épp elég hangosan ahhoz, hogy rekedt, kellemes hangja hallatán akaratlanul is megborzongjak. Persze ez nem kerülte el a figyelmét, s ajkai szegletében apró mosoly bújt meg, ami végül észhez térített. Nem is az, mert elmosolyodott reakcióm láttán, sokkal inkább amiatt, hogy mosolyáról a göndörke gödröcskés vigyora ugrott be.

Zavartan hajtottam le a fejem, miközben igyekeztem szétázott tincseim eltűrni az arcomból, amiből érthette a célzást, mert eltávolodott, majd felkelve a földről engem is felsegített.

- Még mindig nem kaptam választ – makacskodott, miután talpra állított, de nem volt hajlandó elengedni a kezem.

- Öhm...jó... – motyogtam zavartan, nem igazán értettem, hogy erre mit is kellett volna válaszolnom, de úgy tűnt elégedett a szavaimmal. Jókedvűen felnevetett, majd tovább húzott a lassan csillapuló időjárásba.

Jó volt nézni felhőtlen jókedvét, mosolyát és csillogó szemeit, miközben beszélgettünk és mindent megtett, hogy elterelje a gondolataimat, mintha csak tudta volna, hogy erre van szükségem. Hogy valaki elterelje a gondolataim, jobb kedvre derítsen, s visszahozza előbbi jókedvem és gondtalanságom, ami onnantól kezdve már nem volt olyan tökéletes, mint percekkel ezelőtt. A bűntudat ott mardosta a szívem, hogy mosolyáról Harry ugrott be, pedig semmi okom nem volt arra, hogy a göndörke jusson eszembe, s a hajnal további részében nem is tudtam kiűzni a fejemből legjobb barátomat.

Az eső lassan elállt, a levegőben az eső és az ázott föld kellemes illata terjengett megtoldva Zayn cigijének szagával, ami egyszerűen nem tudott zavarni. Nem tudott érdekelni, hogy cigizik, hogy lassan emiatt én is rászokok, mert egyszerűen...jó volt. Nem tartottam ezt bűnnek, elítélendőnek, de talán csak azért, mert Zayn nem ítélt el emiatt, noha nem is erőltette a dolgot. Hagyta, hogy én döntsek, hogy én magam hozzak meg egy olyan döntést, ami rám tartozik.

Mire haza értünk a nap kezdett feljönni, a többiek ébredeztek, Liam és Louis a konyhában ücsörögtek, s inkább meg sem kérdezték, hogy miért vagyunk csurom vizesek Zaynnel.

- Zayn... – motyogtam, mielőtt bementem volna a szobámba. Kíváncsian felém fordult, s türelmesen várta, míg kimondtam azt a vallomást amitől akaratlanul is elpirultam; – Szeretek repülni – mosolyogtam rá halványan, zavartan, alig merve felnézni szavaim hallatán vadul csillogó, elégedett szemeibe.