7. A felszín alatt

7. A felszín alatt

"Nem legjobb barátság az, ahol félnek a másik véleményétől és titkolózásba menekülnek." - Zayn Malik

A napok elképesztően gyorsan teltek az öt fiú társaságában. Egy percig sem unatkozhattam mellettük, noha néha igazán jólesett volna némi nyugalom, amit csak akkor kaphattam meg, ha már mind nyugovóra tértek, s én elmerülhettem valamelyik könyvem soraiba vagy éppen a saját gondolataimban. Ha ébren voltak képtelenség volt elmenekülni előlük és a folytonos hülyeségeik elől, de persze egy szavam sem lehetett rájuk. Mind elképesztően aranyosak voltak, tényleg kezdtem őket megkedvelni, noha Zayn elképesztően félreérthető vagy éppen félreérthetetlen megjegyzéseit képtelen voltam hova tenni. Szavaira rendszerint fülig pirultam, amit ő rutinosan megmosolygott, majd csatlakozott a srácokhoz, s úgy tett mintha semmi sem történt volna. Én meg igyekeztem úgy tenni mintha tényleg semmi sem történt volna, próbáltam elfelejteni megjegyzéseit és nem foglalkozni átható, kutakodó tekintetével.

Unottan ücsörögtem a tévé előtt olyan éjfél körül, miközben próbáltam valami nézhető műsorra akadni. Szokás szerint semmi sem ment a tévében.

- Te még fent? – hallottam meg a kanapé mögül Zayn rekedt, álmos hangját, mire ijedten összerezzentem és próbáltam rendezni felkavarodott szívveréseimet. – Megijedtél? – kérdezte, noha nem várt választ, folytatta; – Rossz a lelkiismereted – közölte, miközben egy könnyed mozdulattal leült mellém és a tévét kezdte el bámulni, bár nem úgy nézett ki, mint akit tényleg leköt a képernyő.

- Nem igaz – ráztam meg a fejem. – Egyszerűen nem kellene mögém osonni az éjszaka közepén – érveltem.

- Nyertél – biccentett halványan mosolyogva. – Amúgy mi van veled és Harryvel? – kérdezte. – Megtudtátok beszélni a dolgaitokat?

- Úgy tűnik – feleltem. – Minden rendben köztünk – bizonygattam, bár nem tudtam, hogy neki vagy magamnak. Úgy tűnt minden rendben van, akkor miért bizonytalanodtam el?

- Csak kérdeztem, a látszat néha csal – vont vállat mintha ez olyan természetes lenne, ám én akaratlanul is megütköztem szavain. Értetlenül néztem rá, bár ezt nem láthatta, mert megigazítva a pólóját fel kelt, s valahonnan előszedve a cigis dobozát és öngyújtóját megindult ki a tornácra mielőtt én megszólalhattam volna.

Hosszú másodpercekig csak tovább ücsörögtem a kanapén, majd dühösen fújtatva megindultam én is ki a tornácra Zayn után, egyszerűen nem tudott nyugton hagyni ez a gondolat.

- Hogy érted, hogy a látszat csal? – kérdeztem némi éllel a hangomban, mikor megláttam őt az egyik fonott székben ücsörögni kezében a már meggyújtott cigivel.

- Hogy kellene értenem? – kérdezett vissza. – Egyszerűen csak érdekel, hogy a legjobb barátság mögött mi is rejtőzik... úgy értem biztosan nehezen viseled ezt és Harrynek sem lehet könnyű...tudni, hogy szereted, de ő nem tudja viszonozni az érzéseid.

- Rosszul látod – ráztam meg a fejem, bár tiltakozásom még én sem hittem el. – A legjobb barátságunk nem álca vagy ilyesmi, én tényleg őt gondolom a legjobb barátomnak!

- És a szerelmednek – kotyogta közbe. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy miért mond ilyeneket.

- Már dolgozom az ügyön – mormoltam morcosan, mellem előtt összefont karokkal.

- Ezt hogy érted? – kérdezte akaratlanul is megmosolyogva viselkedésem.

- Nem lehet olyan nehéz kiszeretni valakiből – vontam vállat. Érdekes, eddig eszembe sem jutott, hogy talán kiszerethetnék belőle... Mindig csak reménykedtem, majd földbe tiportam magam, de kiutat egyáltalán nem kerestem.

Nem felelt a szavaimra, miközben én hosszú másodpercekig elbambulva figyeltem, ahogy cigizik, amit félre érthetett, mert kérdőn felvont szemöldökkel felém nyújtotta a még majdhogynem tele lévő dobozt. Visszatérve gondolataimból csak megráztam a fejem, majd felháborodva titokzatosan, mégis szórakozottan csillogó szemein elvettem tőle az eddig ujjai közé csíptetett, egyre kisebbedő szálat, majd mélyet szívva abból letüdőztem azt, s füstjét egyenesen a fiú arcba fújtam, miközben egy másodpercre sem szakítottam meg a szemkontaktusunk. Nem tudom, hogy miért csináltam, hiszen egyáltalán nem szoktam cigizni, most mégis, mikor rádöbbentem, hogy egész idő alatt ez volt a célja; rávenni valamiért arra, hogy kiszeressek Harryből egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak.

Zayn arca nem tűnt megbotránkozottnak akcióm miatt, inkább volt meglepett, s mintha szemei még vadabb csillogásba kezdtek volna, mint eddig, miközben igyekezett fogásban tartani a pillantásával.

- Igenis sikerülni fog! – mondtam még, majd egy utolsó pillantást vetve a fiúra visszamentem a lakásba, lekapcsoltam a tévét, s inkább visszavonultam a szobámba.

Agyam ide-oda kattogott az egész éjszaka folyamán, egyszerűen képtelen voltam rendesen álomra hajtani a fejem. Újra és újra lejátszódott bennem Zayn és köztem lejátszódott párbeszéd, noha egy idő után már nem sok értelmét láttam ennek. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon tényleg igaza van-e, hogy a barátságunk tényleg olyan komoly, mint amilyennek tűnik vagy csak mi akarjuk azt, hogy ilyennek tűnjön, miközben az én hibámból koránt sem olyan tökéletes minden, mint ahogyan azt mások láthatják.

Ráadásul eddig miért nem jutott eszembe, hogy ki is szerethetnék belőle? Miért nem küzdöttem soha egy percig sem az érzelmeim ellen? Egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen, mintha élveztem volna, hogy szenvedek pedig ez egyáltalán nem volt így. Nem akartam többé szomorú lenni, nem akartam elrontani a kapcsolatunkat.

Vajon ő mit gondolhat igazából erről az egészről? Mit gondolhat rólam vagy rólunk? Tényleg zavarhatja vagy egyszerűen csak próbál erről az egészről tudomást sem venni? És ha a legjobb barátja vagyok, miért nem mondja el nekem őszintén a gondolatait?

Órákon át forgolódtam az ágyban válaszokat keresve felgyülemlett kérdéseimre, de egyre sem találtam választ.

Tényleg mindenkinek sokkal jobb lesz, ha kiszeretek Harryből.

De mégis hogyan? Hogyan tudok kiszeretni a legjobb barátomból, mikor minden nap vele vagyok? Hogyan vegyem rá magam, hogy ne legyen rám hatással méregzöld szeme, gödröcskés mosolya vagy rekedt hangja? Szeressek bele valaki másba? Egyik csapdából a másikba?

Már nyolckor talpon voltam és mindent elkövettem annak érdekében, hogy eltereljem a gondolataimat. Úgy éreztem, ha tovább tűnődöm ezen szét hasad a fejem. Felrobbanok.

Felöltöztem, rendbe raktam a szobám, majd kihasználva a ház nyugalmát inkább elkezdtem reggelit készíteni a még alvó fiúknak.

A rántotta illata lassan betöltötte az egész lakást, miközben minden figyelmem a serpenyőben készülő ételre fordítottam.

Természetesen nem kellett sokat várnom, hogy a többiek felébredjenek és lekecmeregjenek a finom illatokat érezve, Niall szinte leesett a lépcsőn, majd szorosan magához ölelt, mikor meglátta a megterített asztalt és a még gőzölgő reggelit.

- Én mindig tudtam, hogy te egy angyal vagy – mondta, miközben egy hatalmas lendülettel leült az egyik székre az időközben lejött Liam és Louis mellé.

Valahogy Harry is lekecmergett, s végül Zayn is megtalálta az asztalt, noha szerintem még félig aludt, mert eléggé fáradtnak tűntek a mozdulatai.

- Kellett neked sokáig fenn lenni – vigyorogtam felé némi gúnnyal, miután a többiek befejezték, s visszamentek az emeletre átöltözni vagy éppen visszaaludni, s én elkezdtem mosogatni.

- Ahhoz képest te elég fitt vagy – állapította meg. – De máskor ha ketten maradunk fenn szólj rám, hogy sokkal jobb elfoglaltságot is tudok a beszélgetésnél – húzta féloldalas mosolyra ajkait, miközben figyelte, ahogy halványan elpirulok, s inkább megengedem a vizet a habos tányérokra.

- Ha máskor az a célod, hogy ne aludjak szólj rám és elkerüllek – mondtam végül.

- Miért nem aludtál? – kérdezte értetlenül, látszólag nem igazán értette, hogy ezért miért őt hibáztatom.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Gondolkodtam – mormoltam, miközben hagytam, hogy szemei bekebelezzék az enyémeket, amíg az utolsó tányért is elhelyeztem a szárítón és megtöröltem a kezem.

Barna szemei áthatóan vizsgálták az arcom, mintha a saját kérdéseire próbálna választ találni. Fogalmam sem volt arról, hogy neki milyen kérdései lehetnek, s azokra választ kapott-e.

A nap egész nyugodtan telt, a fiúk javarészt a nappaliban lustálkodtak, miközben én a szobámban megejtettem egy-egy hívást a szüleimnek, hiszen minden nap beszéltem velük még akkor is, ha teljesen lényegtelen és unalmas dolgokról fecsegtünk.

- Rendben – mondtam. – Akkor majd hívlak – tettem még hozzá, majd egy gyors búcsú után anyuval is bontottam a vonalat.

Hosszú percekig bámultam még a telefonom, mintha onnan választ kaphattam volna anyu lehangolódott, gondterhelt hangjára. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi baja lehet, ráadásul apu sem volt a toppon. Mindketten fáradtnak tűntek, s képtelen voltam kiszedni bármilyen információt belőlük. Hajthatatlanok voltak.

Egy feladó sóhaj után telefonom az ágyra dobva inkább megindultam le a nappaliba abban reménykedve, hogy a fiúk nem kaptak öt percet és nem rombolták le az egész földszintet.

- Valamikor el kell mondanod neki – hallottam meg a második lépcsőfokon Louis suttogó hangját, ami miatt akaratlanul is megtorpantam. Miért suttog?

- Tényleg szép év kezdés lesz, ha benyögöm neki, hogy barátnőm van, ráadásul a szülei elválnak – prüszkölt hitetlenkedve Harry, mire a szívem még dobogni is megállt pár pillanatra.

A képkockák összeálltak; anyu kedvetlensége, apu titokzatossága és Harry olykor eddig érthetetlen okból sajnálóvá váló tekintete...

- Mila! – kiáltott fel boldogan Liam, mire a többiek összerezzentek, s kíváncsian fordultak felém. Próbáltam úgy tenni mintha nem hallottam volna semmit a beszélgetésből, de egyszerűen képtelen voltam semmissé tenni a dolgot. Forrt bennem a düh.

- Még valamit, Harry? – kérdeztem végül szúrósan a göndörkére pillantva; – Amit valami oknál fogva félsz nekem elmondani?! – folytattam, mire tekintete egyszerre vált rémültté és bűntudatossá.