9. Válás

9. Válás

"Szerettem volna segíteni neki." - Liam Payne

Szórakozottan bámultam Harry szuszogó, védtelenül kisfiússá váló vonásait. Ajkait résnyire nyitotta, ahogy levegőt vett, szempillái olykor megrebbentek, miközben álmodott és néha-néha hajába túrt, hogy eltűrje a homlokába logó tincseket. Háta egyenletesen emelkedett, miközben lélegzett, lábát olykor kiegyenesítette, olykor behajlította, s olyan érzésem támadt ettől mintha pontosan tudnám, hogy mikor, mit fog csinálni. Mintha évek óta figyeltem volna ezeket a mozdulatokat, s kívülről fújnám a gondolatait, mozdulásait és mindenét, ami ő maga.

Pár pillanatra elgondolkodtam, nem nekem kellene így néznem őt, nekem nem szabadna hosszú perceken keresztül belevesznem jóképű vonásaiba, hiszen semmi jogom ezekhez.

De hogyan kezdjem el nem szeretni őt? Döntsem el, nézzem levegőnek vagy keressem benne a hibákat? Mégis hogyan kell valakiből kiszeretni?!

Fejem lassan, akadozva fordítottam el, miközben jobban körbenéztem a szobában. Rengeteg kép lógott a falakon és a polcokon, ruhák voltak szanaszét és legalább négy telefont számoltam össze kapásból. Minek neki ennyi?

A kora reggeli narancssárgás sugarak lágyan világították meg az apró helyiséget, a falak világosabbnak tűntek ettől, s az egész fiús, egyszerű bútorzat és berendezés kapott valami otthonosságot.

Igazítóan beletúrtam a hajamba, s bár kételkedtem benne, hogy javítottam összekuszálódott tincseimen nem különösebben érdekelt a kinézetem. Felkeltem az ágyból és a gondosan bekeretezett fényképeket kezdtem el bámulni.

Volt a családjáról rengeteg kép, a fiúkról, a barátairól, rendezvényekről és rólam is. Egy ballagási fotóm pihent az éjjeliszekrényen a családja mellett, s ez akaratlanul is megmosolyogtatott. Tényleg fontos vagyok neki.

- Jó reggelt – mormolta álmos, rekedt hangján, miközben fordult egyet és egyenesen rám nézett ajkain halvány mosollyal.

- Neked is – ültem le az ágy szélére. – Hogy aludtál? – kérdeztem.

- Nagyszerűen – nyújtózkodott egy hatalmasat, s azzal a lendülettel egyenesen magára rántott, amivel egy sehova sem vezető birkózást indított el, amit természetesen ő nyert. A nevetésünktől visszhangzott szerintem az egész ház, miközben csak úgy tudtam kiszabadulni karjaiból, ha az egész ágyról lecsúsztam és reméltem, hogy nem ér el.

- Az erőszakot tiltják az országban! – kiáltotta el magát Louis, mikor mögötte még a három fiúval berobbant a szobába és jobban szemügyre vették azt a káoszt, amit én és Harry okoztunk alig pár perc alatt.

- Nagyon vicces Tomlinson – forgattam meg a szemem, miközben felállva a földről megigazítottam magamon a pólót. – Nem ér a legkisebbet bántani! – néztem rá szúrósan Harryre, aki csak jót derült viselkedésemen és győzelmén.

Miután sikerült kiszabadulnom Harry szobájából összeszedtem a ruháimat és elmentem letusolni, míg a többiek is felkészültek a mai napra, bár fogalmam sem volt róla, hogy terveznek-e valamit vagy a mai nap is lustulós lesz. Mindenesetre ez volt a legkisebb gondom. Beszélnem kellett a szüleimmel. Meg akartam beszélni velük ez az egészet, hiszen mégis csak a szüleimről volt szó!

- Persze, ne vegyétek fel! Ugyan minek?! – sziszegtem dühösen a telefonomnak, miközben kinyomtam azt és azon kezdtem el gondolkodni, hogy direkt nem veszik fel vagy egyszerűen ilyen a szerencsém.

- Minden rendben? – torpant meg az ajtóm előtt Liam arcán őszinte érdeklődéssel és aggodalommal.

- Persze – sóhajtottam. – Csak egyik szülőm sem veszi fel – mormoltam elkeseredetten. Most hogy kezdett háttérbe szorulni az egyik gondom kezdtem felfogni a tényt, miszerint a szüleim elválnak. Elválnak! De miért?! Mikor?!

- Biztos...csak nem érnek rá – mondta, miközben beljebb lépett, majd leült mellém az ágyra. – Hogy viseled? – kérdezte komolyan, érdeklődve.

- Egyelőre zavartan – feleltem őszintén. – Nem értem, hogy miért titkolják ezt előlem...már nem vagyok kisgyerek... – magyaráztam.

- Csak féltenek – vont vállat. – A szülők már csak ilyenek – érvelt.

- Nyugodtabb leszek, ha valamelyikükkel már tudok beszélni – vettem kezembe újra a telefont, hogy tárcsázzam apu számát, amit végül fel is vett. Liam még utoljára egy biztató mosolyt küldött felém, majd inkább kiment a szobából, hogy nyugodtan tudjak beszélgetni.

Nem kellett sokáig győzködnöm aput, hogy meséljen el mindent, hiszen jogom volt tudni, hogy mi zajlik le az életükben, a házasságukban. Tudni akartam, hogy mi, miért történt és én miért nem voltam beavatva.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtem a döntésükön. Anyu és apu mindig is ég és föld voltak, alig értettek egyet valamiben, de mégis szerették egymást. Legalábbis egy ideig. Úgy tűnt a kapcsolatukban elérkezett az idő, mikor jobbnak látták békében és barátságban elválni mielőtt rosszabbra fordultak volna a dolgok. Ezért nem hibáztathattam őket, nem kényszerítettem őket, hogy maradjanak együtt miattam. Nem lehettem olyan önző, főleg mert ott sem voltam. Vajon anyu ezért unszolt olyan sokáig, hogy legyek kicsit Harryvel? Hogy ők nyugodtabban eltudják intézni az ügyeiket? És hogyan tudtam volna meg? Haza mentem volna és anyu benyögte volna, hogy amíg én távol voltam elváltak apuval? Hogy gondolták ezt?!

- És most mi lesz? Úgy értem én kinél leszek és...szóval érted... – makogtam. Azért mégiscsak furcsa volt anyuról és apuról beszélni, nem pedig róluk. Bármennyire is volt logikus döntésük és teljesen érthető annak tudatában, hogy mindketten milyen személyiségek valami mégiscsak megtört bennem. Mintha arra világítottak volna rá, hogy a szerelem nem minden, nem győz le mindent...

- Én visszaköltözöm Franciaországba, te pedig itt maradsz anyuval – magyarázta. – Sokszor jövök majd meglátogatni téged, minden nap beszélünk és te is jössz majd hozzám ahogyan tudsz – ígérte. Furcsa volt elképzelni, hogy apu nem lesz jelen mindig az életemben, nem látom minden nap... Meg kell szoknom majd még a dolgokat.

- Apu, kérdezhetek valamit? – kérdeztem bizonytalanul, noha fölöslegesnek találtam ezt a kérdést. Talán csak azért mondtam, hogy jelezzem; fontosat akarok kérdezni.

- Valami gond van, Kincsem? – kérdezte aggodalmasan, minden idegszálával rám koncentrálva. Ez fog a legjobban hiányozni, gondoltam. Apu mindig ott volt velem, segített, sokkal több mindent elmondhattam neki, mint anyunak. Nagyon más lesz nélküle.

- Nem, csak...szereted még anyut? – kérdeztem.

- Persze, hogy szeretem – felelte azonnal. Tudtam, hogy őszinte, éreztem a hangjából.

- Szóval akkor lehet szerelemből barátság? – kérdeztem.

- Ezt nem feltétlenül nevezném barátságnak – mondta. – A szeretetnek nem mindig kell nevet adni, elég ha egyszerűen érezzük.

- Köszönöm – fújtattam végül, amit ugyan nem igazán értett, de megígérte, hogy hívni fog, majd elbúcsúztunk és bontottuk a vonalat.

- Hát ezen is túl vagyok – sóhajtottam kissé megnyugodva, bár gondolataim továbbra is a szüleim kapcsolatán rágódott. Egyszerűen csak próbáltam barátkozni a gondolattal.

Még mindig teljesen a gondolataimba merülve mentem le a nappaliba, hogy csatlakozzak hozzájuk, s kicsit lenyugtassam magam. Mostanában túl sokat kattogott az agyam.

- Minden rendben? – kérdezte azonnal Liam, hiszen ő tudta, hogy sikerült elérnem az egyik szülőm. A szemem sarkából láttam, ahogy Harry egyből felém kapja a fejét, s addig nem is nézett máshova, amíg nem feleltem kimerítőbben.

- Beszéltem apuval, tényleg elválnak – mondtam, miközben felhúzott lábakkal csatlakoztam Louis mellé a földre. – Ez van.

- Sajnálom – húzta el a száját Louis, miközben egyik kezét a vállamra simította pár pillanatra.

- Lényegtelen – legyintettem. – Igazából erre lehetett számítani, mindig is különböztek, csoda, hogy eddig kibírták.

Szerencsére több kérdést nem tettek fel ezzel kapcsolatban, így nyugodtan fordíthattam minden figyelmem a tévére, miközben a kanapéról Niall babrált a hajammal. Összevissza befonta tincseim vagy próbált rá csomót kötni nem sok sikerrel.

A Feketék Fehéren című filmet néztük, így külön örültem annak, hogy valami idióta vígjátékról volt szó és nem valami romantikus vagy drámai műsorról, mert azt nem vette volna be a gyomrom. Nem ennyi érzelmi vihar után.

Épp az a rész ment, mikor az a nagydarab néger vacsorázik az egyik nőnek öltözött sráccal és arról dicsekszik, hogy milyen nagy a...nyelve.

A szemem sarkából láttam ahogy Louis és Zayn ajka is szólásra nyílik, de megelőzve szavaikat inkább kezeim a szájukra nyomtam jelezve, hogy nem érdekel semmilyen perverz megjegyzésük.

- Ah – nyögtem fel némi elégedetlenséggel a hangomban, mikor Zayn bosszúképpen megnyalta a tenyerem, s én kénytelen voltam azt a ruhámba törölni.

- Nem kell ehhez nagy nyelv, így is sikerült valakiből kicsikarnom egy nyögést – vigyorogta perverzül, mire inkább csak szemet forgattam és nem voltam hajlandó viszonozni átható, kaján pillantását, amivel minden perverz résznél kitüntetett még akkor is, ha nem mondott semmilyen idióta megjegyzést. Teljesen mindegy volt, már csak a nézésével sikerült teljesen zavarba hoznia.

Az elmúlt napokban ez volt az egyetlen biztos pont az életemben; Zayn megjegyzései, amik miatt rendszerint zavarba jöttem hatalmas örömére.