2013. május 31., péntek

65. Sosem foglak elfelejteni, Harry!

65. Sosem foglak elfelejteni, Harry!


"Nem volt olyan, amit nem élt volna túl a kapcsolatunk." - Harry Styles

Az apró ház, amire szerencsésen ráakadtunk mielőtt teljesen elnyelt volna minket a sötétség és a hideg kívülről és belülről is teljesen lepusztultnak és elhagyatottnak tűnt. Biztossá vált, hogy már évek óta nem járhattak erre az egykori tulajdonosok, de még csak túrázók sem. Bár a néhány ott felejtett bútor és berendezési tárgy azt sugallta, hogy bármikor eljöhetnek értük. Mintha csak ők is abban reménykedtek volna, hogy végre kiszabadulnak abból a fagyos estéből, amibe mi magunk is beleragadtunk. Nem jött értük senki, s csak remélni mertem, hogy mi nem így végezzük.
A nappaliban csak a hold halvány fénye adott némi világosságot, mikor nem takarta el őt egy-egy arra vándorolt feketének tűnő felhő. Minden sötétbe borult oda kinnt, de bent sem volt jobb a helyzet. Kopott, ősrégi bútorok pihentek a falak mellett, a tévé nyoma még tisztán látszott a megsárgult, néhol beázott tapétán. A helyiség közepén egy halványpiros, poros kanapé állt néhol kiálló rugókkal és elcsúszott párnákkal.
- Harry? – kérdeztem, mikor feltűnt, hogy a fiú eltűnt a közelemből. – Harry? – ismételtem rémültebben, mikor válasz nem érkezett kérdésemre, de a lépcső felől halk, nyikorgó léptek ütötték meg a fülem.
- Itt vagyok, ne aggódj – nyugtatott meg a fiú, miközben lelépett az utolsó fokról is kezében néhány pokróccal. – Ezeket rázd ki – kérte, miközben oda adta a két anyagot, s igyekezett nem túlságosan fintorogni az orrát irritáló, sűrűn lerakódott portól.
- Rendben – bólintottam, majd eleget téve kérésének inkább kiléptem a hideg időbe, hogy ott rázzam ki a régen használt takarókat. Nem kellett, hogy a lakás minden porszemét felrázzam.
- Nem tudom – hallottam meg Harry türelmetlen, mégis megnyugodott hangját a konyhából. – Fogalmam sincs! Egy ócska viskóban valahol az erődben! – magyarázta, majd némi szünet után folytatta. – Rendben! Persze! – mondta, majd újabb hallgatás következett. – Ne aggódj, haver, vigyázok rá! Helló! – búcsúzott, majd visszatért a nappaliba, ahol én ácsorogtam még mindig karjaimban a takarókkal, némi magyarázatot várva. – Működik a telefon, elértem Louisékat... Minden rendben lesz! – mosolygott rám biztatóan.
- Szuper – biccentettem egy megnyugodott sóhaj kíséretében, miközben leültem az időközben helyet foglalt Harry mellé, aki egy könnyed mozdulattal ölébe vonta a lábaim és hagyta, hogy betakarjam magunkat a takarókkal. Még érezni lehetett belőlük a belekapaszkodott piszkot és port, de egyikünk sem kezdett el panaszkodni.
- Rég voltunk ennyire kettesben – adott hangot gondolatainak a fiú hosszú percekig tartó csend után, amit az egyik ablakon kibámulással töltöttünk. Tisztán látszódott, ahogy a hó egyre sűrűbb helyekben szakadni kezdett ezzel még inkább elmaszatolva az összekarcolódott, megviselt üveget.
- Eléggé – bólintottam, míg fejem a vállán pihentettem és egyik karjába kapaszkodtam. Keze még mindig hideg volt a talán órákig tartó mászkálástól.
- Önző lennék, ha azt mondanám, hogy még örülök is neki? – kérdezte zavartan, mire kíváncsian néztem fel árnyékos vonásaira. Szemeinek méregzöld színe csak még inkább kiéleződött férfias vonásaival együtt. Haja rakoncátlanul, kissé vizesen kunkorodott ki a sapkája alól.
- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül. Nem értettem, hogy egy ilyen helyzetnek hogyan lehet örülni.
- Először nyáron...aztán most, hogy nem emlékszel rám – húzta elé a száját szomorúan. Úgy tűnt őszintén bántotta a dolog, noha nem akart engem okolni. – Keveset vagyunk együtt, sokkal kevesebbet, mint régen és hiányzol, Mila – magyarázta őszintén.
- Sajnálom – mondtam. – Nem azért van, mert kevésbé szeretlek – magyaráztam, s igazat is mondtam. Noha nem emlékeztem a göndör hajú énekesre az tisztán, visszavonhatatlanul éreztem, hogy szeretem őt, hogy fontos volt számomra minden porcikájával együtt. – Nem tudom megmagyarázni magamnak miért, de szeretlek, te vagy a legjobb barátom, már csak vissza kellene szereznem magamtól az emlékeket, hogy ennek okot adjak.
- Én is szeretlek, Mila – mondta halkan, miközben fejét az enyémnek döntötte és szorosabban ölelt.
Biztos voltam benne, hogyha valaki hallaná szavainkat könnyedén, gondolkodás nélkül félreértené szavainkat, de mindketten tudtuk, hogy mit érzünk a másik iránt. Szó sem volt szerelemről, annak ellenére sem, hogy én egykor komolyabban is éreztem a srác iránt. Mára már csak barát maradt számomra.
- És hogy vagy Alicel? – kérdeztem halkan, fáradtan.
Az esti, jeges hideg egyre inkább áthatolt a ház gyenge, elkorhadt falai között, s takaró is egyre kevesebb meleget nyújtott számunka. Lélegzeteink fehér pamacsként jelentek meg előttünk, majd tűntek el a levegőben. Egyáltalán nem volt biztató a helyzet, főleg mert a hosszas keresgélés után mindketten fáradtak és gyengék lettünk. Nem ismertem különösebben az ilyen helyzeteket, de mintha rémlett volna filmekből, hogy nem szabadna ilyenkor elaludni. 
- Ő egy csodálatos lány – mormolta. – Néha úgy érzem, hogy meg sem érdemlem.
- Hogy érted? – kérdeztem.
- Annyira türelmes és megértő, érzem, hogy tényleg szeret és mindenben mellettem áll, de olyan hálátlannak érzem magam – magyarázta. – Nyilvánvalóan hozzád vagyok láncolva, tudja, hogy te vagy számomra a legfontosabb és mégsem féltékenykedik vagy ilyesmi...túl jó hozzám.
- Nem lenne oka féltékenykedni – mondtam. – Nem emlékszem pontosan, de szerintem sok mindent megadtam volna, ha úgy szerettél volna engem, mint őt, ráadásul nekem ott van Zayn. Én szeretem őt.
- Örülök, hogy ilyen boldogok vagytok Zaynnel – mosolyodott el halványan, bár szerintem annyira elzsibbadhatott már az arca, hogy maga sem volt tudatában a mozdulatnak. – Mintha mindkettőtöket kicserélték volna – nevetett fel halkan, amire akaratlanul is elmosolyodtam. Jó volt hallani ezt a szájából, s bandatársának említésére is sokkal jobban éreztem magam.
- Minden rendben lesz, Harry – ígértem, bár magam is tudtam, hogy elhamarkodott és felelőtlen fogadalmat tettem neki. – Eddig mindig minden rendbe jött, nem? – kérdeztem.
- De – mosolyodott el halványan, vidámabban. – Amíg mi barátok vagyunk mindig minden rendbe fog jönni – mondta teljes meggyőződéssel.
Lélegzetem egyre nyugodtabbá vált, miközben tagjaim jóleső zsibbadtságba kezdtek, s alig bírtam el szemhéjam a rám törtő álmosságtól és gyengeségtől. Teljesen kimerített a mai nap, sőt az elmúlt idő egyszerre.
- Mila... – szólongatott Harry. – Nem szabad elaludnod – mondta. – Hallasz?!
- Ühüm – motyogtam félálomban. – Nem alszom, csak pihentetem a szemem – magyaráztam teljesen átlátszóan. Egyik lábammal már az öntudatlanság sötétségében lógtam.
A megszokott időhöz képest jó idő volt, a langyos szél lágyan süvített végig a játszótéren, miközben tekintetem hol a megviselt csövekre, hol az égen ragyogó, végtelennek tűnő csillagokra összpontosult. Éreztem magam alatt egy mellkast, melynek tulajdonosa szorosan ölelt át karjaival, ahogy elnyúltunk a csúszdán és hosszú percekig csak csendben a gondolatainkba merültünk.
- Mitől félsz? – kérdeztem végül halkan, továbbra is nyugodtan. Éreztem a belőle áradó kétségeket, s ez egyre inkább bosszantott. Tudtam, hogy valami bántja, hiszen ezért akart találkozni velem majdhogynem az éjszaka közepén.
- A jövőtől – mondta némi hezitálás után. – A meghallgatástól...attól, hogy nem jutok tovább, de attól is, ha igen – ismerte be. Nem kellett többet mondani, teljes mértékig megértettem őt, s azt akartam, hogy tudja; mindenben mellette állok, ha törik, ha szakad.
- Harry, ügyes leszel és tovább jutsz – mondtam teljes meggyőződéssel. – Tehetséges vagy és aranyos, képtelenség, hogy neked nemet mondjanak! – bizonygattam.
- És mi lesz akkor, ha tovább jutok? – kérdezte.
- Mi lenne? – kérdeztem, bár nem vártam választ. – Tovább jutsz, megnyered és híres leszel – magyaráztam. – Rengeteg nagyszerű albumot fogsz kiadni, klipeket készítesz és emberek milliói lesznek oda és vissza érted.
- De továbbra is te leszel a legnagyobb rajongóm? – kérdezte vagy kijelentette. Nem tudtam eldönteni, de bizonytalan hangja akaratlanul is megmosolyogtatott.
- Senki más! – nevetettem fel, s igyekeztem eltüntetni a hangomból kiáramló szomorúságot.
- Mire gondolsz? – kérdezett rá végül, miközben szorosabban ölelt magához.
- Elfogsz felejteni, ha híres leszel? – kérdeztem rá halk, félő hangon. Ez volt a legnagyobb félelmem. Rettegtem attól, hogy a hírnév és a rengeteg program miatt majd elfelejt. Véglegesen.
- Dehogyis! – morrant fel hitetlenkedve. – Sosem foglak, Mila! – ígérte teljesen őszintén.
- Akkor jó – sóhajtottam megnyugodva. – Én sem foglak, Harry – ígértem. – Akkor sem, ha majd nem lesz esetleg időd rám vagy sokáig nem találkozunk!
- Úgy mondod mintha már megnyertem volna a versenyt...
- Sikeres leszel – mondtam teljes meggyőződéssel. – Többre vagy hívatott, mint egy pékségre – nevetettem fel halkan, hiszen mindig viccesnek találtam a hétvégi munkáját, bár magam sem tudtam, hogy miért. Egyszerűen vicces volt számomra és kész.
- Mila! Ébredj fel! Kérlek! – hallottam meg Harry sürgető, ideges hangját sokkal közelebbről, ám reagálni nem tudtam. Úgy éreztem, a valóság és az álmok felcserélődtek. Nem volt uralmam a körülöttem történő dolgok felett.
Minden olyan gyorsan történt. A tekintetem az ablakra villant, miközben a következő dalt egy hangos dudaszó és fékcsikorgás zavarta meg, amíg a látásom elhomályosult a gyorsan közeledő vényszórók miatt.
A lélegzet bennem akadt, s csak annyira volt időm, hogy belenézhessek Harry zöld, rémült szemeibe mielőtt a csapódást követően elvesztettem az eszméletem.
- Harry? – motyogtam. – Harry! – sírtam fel, mikor a világ élesebb lett számomra, s visszakerültem a valóságba. A szívem hevesen püfölte a mellkasom, miközben könnyeim szabad utat nyertek hideg arcomon és szemeim kipattanva kezdtek el kutakodni a göndör hajú srác után.
- Minden rendben – hallottam meg magam mellett a fiú megkönnyebbült, fáradt hangját. Rekedt, kimerült szavaira végre megtaláltam őt magam mellett, egy csomó takaróba bugyolálva úgy, ahogyan én is voltam középen.
- Harry! – nyögtem megkönnyebbülten, s kiszabadítva elgyengült karjaim szorosan magamhoz öleltem őt, amit látszólag nem értett, de sokkal inkább lesokkolódott hirtelen jött könnyáradatom láttán. Nem tudta eldönteni, hogy örömömben vagy éppen bánatomban sírtam, de ezzel még én magam sem voltam teljesen tisztában.
- Csshh – próbált nyugtatni, ám karjait alig tudta kiszabadítani a rengeteg pokróc alól. Ha nem örültem volna a belém hasító ténynek még fel is nevettem volna ügyetlenkedése láttán.
- Harry – mondtam ismét a nevét. Olyan jó volt kiejteni. Melegséggel töltött el. – Harry, emlékszem! – mosolyogtam rá várakozóan, mire pár másodpercre minden mozdulatában megállt. Megmertem volna rá esküdni, hogy még lélegezni is elfelejtett, miközben felélénkült arcomat pásztázta.
- Komolyan beszélsz? – kérdezte, mikor megtalálta végre a hangját.
- Ilyennel nem viccelnék! – nevettem fel végül arca láttán, majd hirtelen jött mocorgását figyelve.
- A fenébe a pokrócokkal! – morrant fel türelmetlenül, mikor végre sikerült kiszabadulni, s szorosan magához ölelt. – Annyira örülök, Mila! – motyogta a nyakamba. A belőle áradó őszinte megkönnyebbülés és boldogság szinte leterített, s képtelen voltam mást tenni, sőt, nem is akartam mást tenni, mint viszonozni gesztusát.
- Annyira örülünk, skacok! – harsant fel mögöttünk három vidám, ismerős hang. Csak akkor tűnt fel, hogy a hatalmas autóban, amivel utánunk indultak az erdőben az éjszaka közepén a többiek is velünk voltak. Nem is kérhettem volna többet azokban a percekben.

2013. május 30., csütörtök

64. Csak velünk történhet meg..

64. Csak velünk történhet meg..

"Végre vele voltam, ennek örültem, de nem így terveztem ezt a hétvégét..." - Harry Styles

Magas, hófödte fák nyújtózkodtak el felettünk a szürke ég felé, mely csak alig-alig engedett át pár makacs napsugarat, amik ahogy átevickélték magukat a felhőkön elakadtak a fenyvesek sűrűjében. Épphogy leértek hozzánk és világították meg a mindenhol elterült hófehér, legtöbb helyen még szűz hót. Abban a csendben, ami körénk telepedett egyszerre volt ijesztő és hihetetlenül nyugtató is az egész. Eltudtam volna ott ácsorogni mindenféle szó nélkül, a gondolataimba merülve, de a tény, hogy Harryvel valamiféleképpen sikerült lesodródnunk a megfelelő ösvényről ez csak megijesztett. Nem is értettem, hogy ezt miként is tudtuk megcsinálni, hiszen sehol a közelünkben nem volt ösvény, csak néhány talpnyom díszelgett a miénk mellett, amik egyre inkább elmosódtak az állatvilág, láthatatlan szaladgálásának köszönhetően.
Mindketten igyekeztünk fülelni, hátha valahonnan meghallhatjuk a többieket, de a fák ágainak reccsenésén kívül nem igazán csapott zajt semmi sem. 
- Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlenek vagyunk! – szólalt meg végül Harry hirtelen, mire akaratlanul is összerezzentem, s kíváncsian pillantottam kipirult arcára, majd kitárt karjaira, melyek aztán visszaestek teste mellé.
Igaza volt. Múltunk mesélése közben volt alkalmam rájönni, hogy csak mi tudtunk hatalmas bajba kerülni és teljesen felfordítani mindent úgy, hogy azt észre sem vettük. Gratulálok magunknak, gondoltam, megint.
- És most? – kérdeztem zavartan, hiszen nem ácsoroghattunk ott tétlenül. Valahogyan ki kellett jutnunk az ösvényre mielőtt besötétedett volna.
- Van nálad telefon? – kérdezte.
- Zayn elvette – mormoltam lemondóan. – Azt mondta, hogy ezen a hétvégén senki ne zavarjon.
- Detto – csóválta meg a fejét. - Louis az összes telefonomat eldugta.
- Valahonnan erről jöttünk, nem? – biccentettem bizonytalanul balra. Nem igazán volt jó a tájékozódási képességem, főleg nem egy erdőben, ami mindenhol teljesen ugyanolyannak látszott. Fásnak és havasnak.
- Azt hiszem – bólintott a fiú, bár láttam zöld szemeiben, hogy még ő maga sem biztos szavaiban.
Jobb ötlet híján muszáj volt valamerre elindulnunk, miközben csak reménykedtünk benne, hogy nem tévedünk el sokkal jobban, mint eddig.
- A fiúknak feltűnhetett már, hogy eltűntünk? – kérdeztem, s igyekeztem hangomból eltüntetni a kétségbeesést. Semmi kedvem nem volt eltévedni egy teljesen idegen és hideg helyen. Ez szerintem határozottan nem volt benne a hétvégi tervekben!
- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét. – Az utolsó, ami rémlik velük kapcsolatban, hogy Niall dobálta Louist hógolyókkal.
- Ugyanennyi Zayn és Liam kapcsán – húztam el a szám.
A fiúkban teljesen felébredt a gyermekded játszadozás, s természetes, hogy nem hagyhattak ki egy ilyen lehetőséget hógolyózni és hülyéskedni, míg mi Harryvel pár méterre tőlük lemaradtunk és az emlékekbe merültünk. Nem is kellett volna megdöbbennem azon, hogy ez történt velünk. Tényleg szerencsétlenek vagyunk!
- Már ki kellett volna érnünk az ösvényre – motyogta Harry inkább csak magának, ahogy pár percre megtorpant és jobban körülnézett.
Számomra úgy tűnt mintha meg sem mozdultunk volna, ugyanolyannak tűnt az összes fa, mint amik méterekkel ezelőtt mellettünk ácsorogtak.
- Hát ez szuper – mondtam, miközben összefontam karjaimat magam előtt és igyekeztem ésszerűen gondolkodni. – És most? – kérdeztem Harryt.
Nem igazán volt sok lehetőségünk a tovább menetelen kívül, aztán csak a szerencsére bízhattuk, hogy közelebb kerülünk az ösvényhez vagy bármihez, ami segítséget nyújthat számunkra vagy mélyebbre ássuk magunkat a fák rengetegébe.
- Nem állhatunk meg – mondta. – Ha beesteledik csak még hidegebb lesz...
- Akkor...induljunk el valamerre – vontam vállat végül, s megelőzve a fiút folytattuk utunkat az ismeretlenbe.
Próbáltam összeszedett és higgadt maradni, míg hallgattam a talpunk alatt ropogó havat, de valahányszor felnéztem az égre az egyre sötétebb és sötétebb lett mi pedig semmire sem jutottunk a sétálással.
- Már biztosan feltűnt nekik, hogy eltűntünk – bizonygatta Harry, mikor észrevette egyre rémültebb vonásaim, s megfáradt lépteim. Kezét biztatóan a vállamra simította, s aggódó tekintettel figyelt rám pár másodpercig, majd ismét az erődre. – Valamit ki kell találnunk... – mormolta, bár ezt már mindketten tudtuk egy jó ideje, s soha nem jutottunk többre a tovább gyaloglásnál. Más lehetőségünk nem nagyon akadt.
- És mi lesz velünk este, ha nem jutunk ki? – kérdeztem nyíltan, elvégre biztos voltam benne, hogy percek óta ő maga is ezen gondolkodhatott. – Hogy találnak ránk? – folytattam, s bármennyire is nem akartam, de nem tudtam eltüntetni a hangomból kiérződött aggodalmat.
- Nem tudom! Nem tudom! – felelte a fiú nagyobb éllel a hangjában, mire azonnal összezártam ajkait. Nem akartam őt felidegesíteni, s ezt ő is észrevette. – Nem lesz baj, Mila – mondta végül nyugodtabban, miközben bocsánatkérően megölelt és ismét gondolataiba merült.
A hőmérséklet jól érezhetően esett le egyre lejjebb és lejjebb, miközben a maradék nap fény is elveszett valahol félúton, s a nap számunkra eltakarva bukott le a horizont mögött.
A csípős hideg teljesen elzsibbasztotta az arcomat, azt sem éreztem volna meg, ha valaki pofon vágott volna, miközben karjaim szorosan magam köré fontam és megállás nélkül toporogtam valahányszor megálltunk pár percre. Még a bakancsom is kezdett átázni, így a hidegnek már könnyű dolga volt a vékony zoknin keresztül.
Az előttem lépkedő fiú feszülten nézett körbe percenként körülöttünk, majd mikor semmire sem ment vele újra a cipőjét bámulta, s kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, bár kétlem, hogy az sokat segíthetett vöröslő kezein.
- Már csak ez hiányzott! – dörrent fel a fiú, mikor a hó lassú, hatalmas pelyhekben esni kezdett. Eddig is esett pár perc erejéig, de úgy tűnt most nem akar majd abba maradni, míg a felhők sötéten nyúltak el felettünk eltakarva a sötétkék eget és csillagokat.
- Nem megyünk semmire, ha idegeskedsz – simítottam végig egyik karján, mikor mellé értem. – Nem kellene esetleg...megállnunk? – kérdeztem bizonytalanul, attól félve, hogy ezzel csak felidegesítem a göndör fiút.
- Mila... – motyogta, s úgy tűnt egyáltalán nem figyelt a szavaimra. Zöld szemei koncentrálva bámultak le a lábunk elé, miközben hol a háta mögé, hol előre figyelt. – Ez nem ösvény? – kérdezte bizonytalanul, mire én is követtem tekintetét.
Azon a vékony sávon, ahol sikerült megtorpannunk hosszú métereken keresztül nem voltak fák, sem más növények, noha néhány gyökér már igyekezett magának is teret szerezni a hó alatt.
- Gyere! – ragadtam karon, mikor villámcsapásként ért a felismerés, s nem várva a fiú válaszára magammal húztam őt.
- Honnan tudod, hogy erre kell menni? – kérdezte értetlenül, mire csak vállat vontam.
- Női megérzés – feleltem végül. – És arra a hegyek vannak – böktem az ellenkező irányba. - Ott- semmi keresnivalónk! – tettem még hozzá.
- Mintha mernék veled veszekedni... – mosolyodott el halványan, viccelődve. A belőle sütő aggodalom és feszültség jól érezhetően alább hagyott, mikor egy apró kis reménysugár tűnt fel előttünk. Ott, ahova nagyon siettünk.
- Na ugye! – nevettem fel még mindig a kezét fogva, egy pillanatra sem lassítva tempómon. Még az sem érdekelt, hogy a lában néha fájdalmasan neki csapódott egy-egy eltemetett ágnak vagy gyökérnek. Szinte estünk-keltünk egész idő alatt, de mintha észre sem vettük volna. Siettünk a vékony, talán már rég elfeledett ösvényen, abban reménykedve, hogy kiutat találhatunk ebből a sötétségből és hidegből.
Ahogy az utolsó sugarak is visszavonulót fújtak, s a természet teljesen átadta magát az estének a levegő még fagyosabbá vált, s a fák már-már feketébe öltözött ágaikkal nyúltak ki felénk akárcsak a karmok egy borzasztó rémálomban. A néhol felszűrődő zajok erősebbek lettek, az állatok felébredtek, s kibátorkodtak nappali búvóhelyükből. Még csak észre sem vettek minket, legalábbis nem foglalkoztak a jelenlétünkkel.
- Nézd! – böktem szabad kezemmel egy apró, romos faház felé. Látszott a környékét elárasztó gazoktól és érintetlen hótól, hogy talán évek óta meg sem közelítették az épületet, de ez is több volt, mint a semmi.
Ahogy közeledtünk úgy lassítottunk a lépteinkkel, elvégre nem lehettünk biztosak teljesen a romos ház elhagyatottságában, de mikor többszöri kiabálásunk után sem érkezett válasz Harry maga mögé utasított, majd egy erőteljesebb mozdulattal be is lökte az elkorhadt faajtót, mikor az nem akart megmozdulni.
- Valaki? – kérdeztem bizonytalanul, de szavaim ismét válasz nélkül maradtak, ahogy a göndörke után becsoszogtam a viskóba.
- Ez is több, mint a semmi – mondta végül a fiú, s noha nem volt teljesen elégedett, de látszólag már ezért is hálás volt. – Itt maradunk éjszakára – folytatta. – Remélem a fiúk már intézkedtek.

2013. május 29., szerda

63. Kirándulás

63. Kirándulás

"Örültem, hogy ismét kezdtek összehangolódni, de ez nem volt benne a palikban!" - Zayn Malik

Fogalmam sem volt róla, hogy hol lehettünk, de igazából nem is nagyon érdekelt. A látvány egyszerűen minden kérdést vagy kételyt eloszlatott bennem, miközben megfeledkezve a hosszú utazástól elzsibbadt tagjaimról körbenéztem a havas paradicsomban. Meseszerű, már-már hihetetlen volt az egész.
Mintha egy medencében lettünk volna. A távolban, de talán mégsem olyan messze hegyek emelkedtek az ég felé, s tűntek el néhányan a felhők között. Körülöttünk hófödte fenyvesek magasodtak sűrűn egymás mellett, míg előttünk egy visszafogott, mégis egyáltalán nem oda illő hotel pihent körülötte terepjárókkal és ide tévedő buszokkal, bennük sok-sok kipirult arcú, izgatott turistával, kik legalább olyan ámulattal bámultak körbe, mint én. A halvány napsugarak, melyek utat törtek maguknak a felhők között gyengéden csillogtatták meg a havat, s simítottak végig az emberek fázós, piros vonásain.
Attól kezdtem félni, ha kicsit is közelebb lépek, eltávolodok a vörös, hatalmas autótól az egész szertefoszlik, s én felébredek. Nem akartam kockáztatni, ám a jármű mellett sem lehettem, elvégre az utánam kiszálló négy fiú izgatottan kezdett el toporogni körülöttem, hogy mozgásra bírjanak engem és a mellettem ácsorgó göndör fiút is, aki velem együtt igyekezte felszedni leesett állát a hóból.
Göndör tincsei kikunkorodtak a fekete sapka alól, kezeit a zsebeibe dugva igyekezte őket kicsit felmelegíteni, amíg jobban körülnézett a környéken. Zöld szemei a halvány fény alatt csak még inkább csillogtak olyan titokzatossággal, mégis nyitottan, hogy az pár pillanat erejéig jobban lefoglalt, mint az elénk táruló látvány. Akaratlanul is megmosolyogtam döbbenettől szét nyílt ajkait és kipirult arcát. Pedig az ember azt hinné, hogy akik olyan sokat utazgatnak, mint ők már megszokták az ilyen gyönyörű helyeket. Tévedtem. Talán az ilyeneket nem is lehet megszokni.
- Itt akartok fagyoskodni egész nap vagy bemehetünk? – kérdezte Louis, miközben jót vigyorgott reakciónkon, s egy lépést közelebb ment a hotelhez. – Gyerünk már! Megfagyunk! – nyafogta, mikor unszolása ellenére sem mozdultunk.
- Olyan hangulat romboló vagy néha, Louis! – morgolódott Harry, majd egy utolsó csúnya pillantást vetett a fiúra mielőtt lehajolt volna a cuccaiért, hogy követhessük őket.
Csendben, egymás mellett ballagva mentünk a már kitaposott, de ennek ellenére is még csúszós úton, s látszólag mindketten teljesen a tájba merültünk. Képtelen voltam elhinni, hogy nem álmodom, de egyre valószínűbbé vált számomra, hogy ez valóság. Hogy ilyen hely létezik a földön! Szent ég!
Jólesően borzongtam meg, mikor beléptünk az épületbe és megcsapott minket a meleg és a kellemes fenyőfa illat. Ez a hely még belül is csodálatos volt, noha a véleményemen nem változtatott; nem illett ehhez a gyönyörű természethez sem az épület, sem az autók vagy az emberek. Elvesztette azt a bizonyos varázsát, amit az erdő a titokzatosságával és végtelenségével igyekezett visszanyerni.
Mindenesetre nem panaszkodhattam. Ilyen szép helyen soha életemben nem jártam.
A hatalmas előcsarnok kellemes bézs és vörös színekkel volt feldíszítve. A közeli büféből, vagyis inkább már kávézóból áradt a kávé és a tea finom illata, míg a márvány padlón halkan kopogtak a cipő sarkak, ahogy az ember halk zsivaja betöltötte az egész helyiséget.
Lépteinket sietősebbre vettük, mikor a fiúk türelmetlenül, mégis vigyorogva intettek nekünk a liftből, hogy amíg mi bambán ácsorogtunk a csarnok közepén ők addig bejelentkeztek, s ismét csak ránk vártak.
- Megkérdezném, hogy tetszik-e a hely, de az arcod mindent elárul – mosolyogta Niall elégedetten. – Az én ötletem volt! – húzta ki magát büszkén, mint aki tényleg hatalmas dolognak tartotta remek ötletét. Így is volt. A vigyort le sem lehetett volna mosni az arcáról.
- Mondanám, hogy egy zseni vagy – mondta Harry. – De látom az arcodon, hogy ezzel tisztában vagy – mosolyodott el.
- Úgy van! – biccentett a fiú mindent tudóan, majd megigazítva a vállán feszülő táska pántját követte Liamet a harmadik emeleti folyosón.
- A szobák egymás mellett vannak – magyarázta Louis, miközben mindenkinek szét osztotta a szobához kapcsolódó kulcsokat. – Csakhogy Niallnek ne kelljen messze mennie, ha mindenki hűtőjét kiakarja fosztani – vigyorogta kekeckedően, mire az ír fiú csak elégedetlenül fújtatott egyet és sértődötten követte Liamet a szobájukba. – Tiétek az erkélyes, csak mert büdös bagósok vagytok – fordult hozzánk ugyanolyan heccelő mosollyal, szórakozott fénnyel kék szemeiben.
- Elemedben vagy ma, Tomlinson – mormolta fejét csóválva barátom, míg kikapta bandatársa kezéből a kulcsot, s inkább a zárral kezdett babrálni, ami pár másodperc múlva meg is adta magát a kulcs forgatásának.
A szoba sokkal egyszerűbb és visszafogottabb volt, mint amire az épület csarnokáról vagy éppen a külsejéből gondolni mertek volna az emberek. Leginkább a meleg színek domináltak, mintha csak ezzel is egyensúlyozni akarták volna a kinti, sosem szűnő hideget.
A hálószoba és az a pár méteres helyiség, ami talán a konyha akart lenni egyben volt, a konyhából nyílt egy ajtó, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.
- Aranyos – mondtam, míg tekintetem visszavezettem a cuccait lepakoló Zaynhez.
- Nagy az ágy – vigyorogta perverzül, s őszintén szólva meg sem lepődtem. Nem is ő lett volna, ha nem ez lett volna az első észrevétele. Na meg tényleg nagy volt az ágy!
Inkább nem reagáltam szavaira, pillantásom megakadt az erkélyajtón, aminek aztán nem is igazán tudtam ellenállni. Jobban összehúztam magamon a még le sem vett kabátomat, majd kiléptem a friss levegőre.
A hideg levegő csípősen simított végig érintésétől vöröslő arcomon, amíg körülnéztem a tájon.
A magas hegyek szinte egybeolvadtak a szürke éggel, a fák havasan sorakoztak körülöttünk, s emberek igyekeztek egy táblákkal kijelölt ösvény felé, melyek ábráit nem igazán tudtam kivenni olyan távolságról. Nem is nagyon érdekelt. Sokkal inkább lefoglalt a látvány, amit a hely nyújtott, s amit percekig, talán órákig is képes lettem volna nézni, ha barátom nem kezd el megint aggodalmaskodni miattam.
- Meg fázol! – mondta, s addig nem is hagyott békén, míg vissza nem léptem a meleg szobába.
A fiú a baleset után sokkal aggodalmasabb és figyelmesebb lett velem, ami ugyan aranyos volt és érthető néha már idegesítőnek is számított. Folytonos makacsságával és parancsolgatásával úgy éreztem mintha valamelyik szülőm lenne, s nem a barátom.
- Elég nagy vagyok, hogy eldöntsem! – vágtam vissza, miközben levettem magamról a kabátom.
- Az orvos azt mondta, hogy figyelnünk kell rád! – vágott vissza.
- Az már két hete volt – mondtam, bár ez még számomra sem tűnt jogos érvnek. – Zayn, csak...lazíts! Tudok vigyázni magamra, nem vagyok már gyerek! – enyhültem meg végül. Teljesen jogosan aggódott, ezt nem tagadhattam.
- Én csak nem akarom, hogy megint valami bajod essen – mormolta tehetetlenül, szomorúan, miközben elé álltam, s ő átölelve a derekamat szorosabban tartott magához.
- Nem lesz bajom – ígértem, bár ez eléggé igazságtalannak és meggondolatlannak tűnt. Hogyan is ígérhettem ilyesmit? De ott és akkor nem szívhattam vissza a szavaim, különben is, még a csillagokat is leígértem volna, ha azzal jobb kedvre bírhattam volna őt.
- Inkább készülődjünk – mondta végül. – Egy óránk van – közölte.
- Mihez? – értetlenkedtem.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egész idő alatt egy szobában fogunk lenni? – kérdezte szórakozottan. – Bár...erre az esetre is lennének ötleteim – mosolyodott el féloldalasan, miközben ismét közelebb húzott magához és apró csókokat nyomott ajkaimra.
- Azt egyből gondoltam – nevettem fel vigyorát látva, kiszabadulva karjaiból, hogy előkeressek magamnak valami melegebb ruhát, mielőtt még valamelyik fiú szabad utat engedett volna magának a szobánkba.
- Amúgy Harry mondta – szólalt meg a fiú pár perc múlva.
- Mit? – fordultam felé, míg megigazítottam a pulcsim kapucniját.
- Hogy szereted az ilyen helyeket – biccentett az ablak felé, mire ismét kibámultam a halvány, narancs színű függönyökön a fehérségre.
- Igen, valóban szeretem – mosolyodtam el halványan, noha mint ahogyan semmire Harryvel kapcsolatban, úgy arra sem emlékeztem, hogy ő erről mikor szerzett tudomást. Bosszantott, hogy amíg a fiú mindennel tisztában volt velem kapcsolatban addig én róla semmit sem tudtam az alapokon kívül. Tudtam, hogy hány éves, tudtam a családja nevét, de igazából semmit sem tudtam az igazi göndörkéről, aki a legjobb barátom volt, amíg emlékeim nem fújtak visszavonulót.
- És mit is akarunk csinálni? – kérdeztem, miközben megigazítottam nyakam körül a szürke sálam és kérdőn néztem a szobában rám és Zaynre várakozó fiúkra. Barátom nem igazán akartam tönkretenni reggel tökéletes felzselézett frizuráját, de kénytelen volt a sapka mellett dönteni.
- Lehet semmit, ha továbbra sem készültök el – morgolódott dacosan Niall.
- Hé, én készen vagyok! – vágtam rá. Tényleg készen voltam,s szavaim után pár másodperccel Zayn is feltűnt a fürdőszobából.
- És én is – vigyorogta elégedetten. – Mehetünk! – tette még hozzá, mire mindannyian bólintottunk, s végre megindulhattunk vissza a természetbe.
Még a hideg, fagyos levegő sem tántoríthatott el minket, miközben megindultunk a kijelölt, figyelmeztető táblákkal kijelölt, havas ösvényen. Az erdőben mintha még hidegebb lett volna, az a halvány napfény sem sütött át a magasra nőtt, hófödte lombokon.
- Gyönyörű, nem? – kérdezte halványan mosolyogva Harry, miközben mellém szegődött, s jobban összehúzta magát a hideg elől.
- De, abszolút! – feleltem. – Köszönöm – néztem rá hálásan.
- Ne nekem – rázta meg a fejét. – Én nem tudtam, hogy mire készülnek, csak megkérdezték, hogy milyen helyeket szeretsz, én pedig válaszoltam – magyarázta.
- De emlékeztél rá – makacskodtam. – Még én magam is elfelejtettem ezt...
- Persze, hogy emlékszem – vont vállat még mindig makacsul ragaszkodva ártatlanságához, mintha ez olyan természetes és magától értetődő lett volna, hogy mindent tud rólam.
- Mesélj – kértem. – A barátságunkról, rólunk – folytattam, mikor találkozott tekintetem az ő értetlen, méregzölden csillogó pillantásával.
Szavaim kicsit meglepték, de egy percig sem ellenkezett. Kicsit összeszedte a gondolatait, majd belekezdett a történetünk be, kezdve a zavarba ejtő első találkozásunkkal a rengeteg nevetésen át minden csínyt és élmény elmesélt, amit ketten,együtt éltünk át.
Jólesett hallgatni a szavait, pár pillanatra mintha a múltba kerültem volna, ám teljesen tisztában voltam vele, hogy ez csak a képzeletem. Nem emlékeztem semmire.
- Öhm, hova tűntek a többiek? – kérdezte Harry, mikor neki sikerült visszaterelnie mindkettőnket a jelenbe.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül, majd körbe pillantva a magasra nyúlt fákon és a havas földön egy újabb kérdés jutott eszembe; – Mi hol vagyunk? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

2013. május 28., kedd

62. Narnia

62. Narnia
"Narnia? Mi van?!" - Zayn Malik

Önzőség lett volna haragudnom Antonyra, mert követte az álmait és még aznap este Franciaország felé vette az útját. Nem nehezteltem rá döntése miatt, elvégre nem volt jogom, hogy ítélkezzek az élete felett, hogy döntéseket hozzak helyette, majd megharagudjak rá, ha nem úgy tett, ahogyan nekem tetszett. Sőt. Inkább örültem, hogy végre elszánta magát és ilyenféleképpen akart világot látni, vagyis annak egy szegletét. Mindig is mondta, hogy vonzza Párizs, ahogyan sok más ország kultúrája és hangulata is. Így kellett történnie!
A két hét, amit a srácok olyan nagy titkolózással töltöttek el eléggé unalmasnak tűnt. Sokat dolgoztak, hiszen hamarosan eljött egy albumjuk ideje, ahogyan egy újabb klip is várható volt a rajongók hatalmas örömére. Minden nap kora reggel elmentek, s csak késő este estek haza, s bármennyire is akartam őket megvárni ez sokszor nehezen ment. Bealudtam a kanapén, fotelban, de még a konyhában is. Inkább feladtam.
- Aludj – duruzsolta Zayn, miközben óvatosan bemászott mellém az ágyra, s közelebb húzva magához átölelt, majd egyből szuszogni is kezdett. Percekig csak bámultam a sötétségbe, miközben éreztem hátamon a fiú emelkedő, majd süllyedő mellkasát, s megnyugodtam, hogy akkor végre itthon vannak. Csak ilyenkor tudtam végleg, nyugodtan elaludni.
Tudtam, hogy álmodok, mégis olyan valóságosnak és élőnek tűnt az egész. Szinte éreztem, ahogy alvás közben a mellkasom megtelítődött biztonsággal és meghittséggel, miközben képzeletemben jobban körülnéztem az éjszakai sötétségben. A sötétzöld kerítés mögött sorakozó villanyoszlopok halvány fénnyel árasztották el az apró, már megöregedett játszóteret. A színes vasak kopottan és rozsdásan sorakoztak az apró körben, miközben én a sárgára festett csúszdában nyúltam el lábaimmal a homokban támaszkodva.
Oly' annyira csönd volt az én lélegzetvételeimen és szívdobbanásaimon kívül, hogy szinte hallani véltem egy másik lélegzést és pulzust is a közelemben, ám levéve tekintetem a felettem elterült égről, melyen csillagok sokaságai világítottak az ég világon senki sem volt a közelemben. Teljesen egyedül voltam, s ez a tény megijesztett. A hideg, langyos levegő komótosan rohant át a játszótéren engem is megborzongatva sokkal hidegebbnek tűnő karjaival. Egyszeriben minden olyan rideg és üres lett. Szinte éreztem szívemnek rémült vacogását, miközben jobban magam köré tekertem a pulcsim és igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam. Fel akartam kelni.
- Ébresztő tubicáim! – robbant be az ajtón Louis hangosan kiáltozva és nem könyörülve nekünk, aminek most először még örültem is.
- Louis! – dörrent morcosan Zayn hangja, miközben minél inkább a párnába fúrta magát, s igyekezett visszaaludni makacs barátja keltegetése ellenére is.
- Pakolnunk kell! – újságolta a fiú türelmetlenül. – Hé, Mila, minden rendben? – kérdezte óvatosabban, mikor felém nézett, s kissé zilált, összezavarodott állapotomra. Kicsit még mindig az álom hatása alatt voltam, noha magam sem értettem, hogy miért reagáltam így rá. Semmi olyan nem történt, ami indokolta volna tőlem ezt a reakciót.
- Sápadt vagy – mormolta Zayn, mikor bandatársa szavait hallva azonnal felkapta a fejét, s engem kezdett el bámulni álmosan csillogó szemeivel. – Jól vagy? – kérdezte ő is.
- Persze – nyugtattam meg őket. – Minden rendben! – tettem még hozzá, majd meg sem várva a válaszukat inkább összeszedtem néhány ruhadarabot és elmentem lezuhanyozni. Úgy gondoltam, hogy egy gyors zuhany majd jót fog tenni. Tévedtem. A zuhany csak gondolkodni engedett, így ismét visszacsöppenhettem az álmomba, míg azon tűnődtem, hogy mi nem stimmelt az egésszel. Valami hiányzott. Nem tudtam mi.
- Jó reggelt! – mosolyogtam kedvesen a többiekre, mikor leértem a konyhába, s öntve magamnak némi koffeint leültem az egyik szabad székre.
- Jobban vagy? – kérdezte Zayn, mire azonnal magamon éreztem az összes szempárt.
- Rosszul voltál? – kérdezte Harry aggodalmasan.
- Nem – ráztam meg a fejem. Nem akartam, hogy fölöslegesen felzaklassa magát, főleg nem ilyenen. – Csak biztos álmodhattam valamit... – igyekeztem kihúzni magam.
- Mit? – harapott rá azonnal Niall, miközben a szendvicséből is hatalmasat harapott. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy az álmom vagy a kezében szorongatott étel köti-e le jobban.
- Nem emlékszem – vontam vállat. Reméltem, hogy ezzel lezárhatom véglegesen ezt a témát. Nem akartam elmondani nekik, hogy mit álmodtam, hiszen számomra is érthetetlen volt az egész, ráadásul hülyeségnek is tartottam. Úgy voltam vele, hogy csak egy álom volt, semmi több. A képzeletem ismét igyekezett megviccelni. Nagyon vicces...
- És végre eláruljátok, hogy hova megyünk? – kérdezte Harry lényegre törően, miközben felém, majd Louis felé pislogott. Én csak helyeslően bólintottam, s vártam a másik válaszát. Fölöslegesen.
- Aki kíváncsi hamar megöregszik! – osztotta meg velünk elméletét Louis vígan mosolyogva, nem foglalkozva csúnya, felé küldött pillantásainkkal. Egyre idegesítőbb lett titkolózása, ráadásul a többiek sem akartak kikotyogni semmit sem. Inkább elküldtek mindkettőnket pakolni.
- Ezt még vissza kapod, Malik! – szóltam még vissza Zaynnek, mikor egyszerűen lerendezett egy ártatlan mosollyal.
- Te is, Tomlinson! – mondta Harry, miközben megindult az emeletre velem a nyomában. – Mit gondolsz? Narniába megyünk? – kérdezte megjátszott, gyermekded lelkesedéssel, aminek hallatán egyből felnevettem.
Noha az emlékeim még mindig nem tértek vissza, s kezdetleges baráti kapcsolatunk még mindig bizonytalan lábakon állt a próbálkozás mindkettőnkön látszott. Mikor vele voltam elöntött valami ismerős érzés, ami néha jólesett, néha viszont megijesztett. Mindenesetre örültem, hogy próbálta nem feladni a reményt, s nem volt olyan rosszkedvű, mint nem rég. Jó volt őt mosolygósnak látni annak ellenére is, hogy néha láttam ajkai görbületének hamisságát és erőltetettségét.
- És akkor jönne egy újabb kérdés; minek másztak be egy szekrénybe, hogy rájöttek, hogy az a kapu Narniába? – kérdeztem gyanakodva. Egy csomó eszetlen és őrült ötlet eszembe jutott ezzel kapcsolatban.
- Pakoljatok! – szólt ismét ránk Louis türelmetlenül, mire mi inkább a saját szobáinkba iszkoltunk és elkezdtünk ténylegesen pakolni.
- Meleg ruhákat pakolj! – mondta figyelmeztetően Zayn, mikor bejött hozzám.
- Csak nem hideg van Narniában? – mormoltam az orrom alatt, halványan mosolyogva.
- Miről beszélsz? Milyen Narnia? – hallottuk meg szavaim után nem sokkal Louis hangját Harry szobájából, aminek hallatán akaratlanul is felnevettem. Ilyenkor hittem el, hogy a göndörkével tényleg szoros barátságunk lehetett, amit vissza akartam kapni valahogyan.
- Ti összebeszéltetek? – kérdezte összevont szemöldökkel Zayn, mire csak vállat vontam és válasz nélkül hagytam kérdését.
Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mégis minek kellenek meleg ruhák, hogy hova akarnak minket elrángatni, de kérdéseimnek inkább nem adtam hangot. Úgy sem válaszoltak volna szokásuk szerint.
- Jaj, gyerekek, én már alig várom! – lelkendezett Niall, miközben elhaladt a szobám előtt karjai között egy csomó ruhájával, amit valószínűleg pont úgy akart begyömöszölni a bőröndjébe.
- Mit is? – kérdeztem negédesen a fiút, hátha meggondolatlanul elmond valamit, de mielőtt akár egy hang is elhagyhatta volna a száját elismerően elvigyorodott.
- Ravasz, Jackson, nagyon ravasz! – kacsintott, majd már ott sem volt. Ismét a szobájában ténykedett, ahogyan a többiek is. Csak Zayn feküdt lustálkodva az én szobámban, míg én pakolásztam és tüntetően nem szóltam hozzá.
- Ez a büntetésem? – kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.
- Hm – mormoltam váll vonogatva, derűsen mosolyogva.
- Azt hittem valami izgalmasabb lesz – vigyorogta kajánul, mire csak szemet forgattam. Jobb is, hogy nem szóltam hozzá, nem akartam, hogy folytassa a büntetésekről szóló ötleteit. – Nem is érdekelnek az ötleteim? – döbbent le. Mintha olyan nagy újdonság lett volna, hogy nem hoztak lázba perverz elképzelései.
- Ü-üm – mormoltam fej rázva.
- Akkor ez egy elég egyoldalú beszélgetés lesz – mormolta elégedetlenül. Úgy tűnt kezdett rájönni, hogy mégsem olyan szerencsés, ha nem szólok hozzá. Elégedetten elvigyorodtam, de a mosoly egy hamar le is olvadt az arcomról, mikor megragadva karom könnyedén magára rántott és elégedetten vigyorogni kezdett; – Rendben, de akkor tényleg nem mukkanhatsz meg – kacsintott szórakozottan, miközben egyik kezét, amivel nem a derekamnál tartott teljesen magánál végig húzta le az oldalamon, hogy a pólóm aljánál utat nyerjen bőrömhöz.
- Elég, Malik! – szóltam rá végül, mikor felhevült zilálásaim közepette visszarángattam magamra rendesen a pólót, s igyekeztem mielőbb kimenekülni karjaiból.
- Nyertem! – nyúlt el elégedetten az ágyon, karjait a feje alá támasztva, míg én halkan pufogva, még mindig heves szívveréssel elkezdtem elrendezni a táskámba tett ruhákat, hogy valamivel lefoglaljam, s lenyugtassam magam.

2013. május 26., vasárnap

61. Tipikus Antony..

61. Tipikus Antony..

"Még kívülállóként is tisztán láttam, hogy mindkettőjüket megviselte ez az egész." - Antony

A kórházban töltött napok alig akartak eltelni, még Harryt is előbb kiengedték, mint engem, noha a srác nem igazán volt úgy hajlandó elmenni, hogy közben engem még ott tartottak egy hétig. A fiú látszólag nagyon ragaszkodott hozzám, ami noha neki teljesen érthető volt és természetes, engem mégis meglepett és bevallom őszintén kicsit meg is rémisztett. Bármennyire is mesélték és bizonygatták, hogy ez így normális, mert a kapcsolatunk a baleset előtt nagyon erős volt, de nekem sok volt az egész. Egyszerűen fojtogatott az irántam való aggodalma, pedig tudtam, hogy nem akart nekem rosszat. Láttam rajta, s emiatt a bűntudatom csak nőtt és nőtt.
Bár nem emlékeztem, hogy milyen is volt ő a balesetünk előtt az még nekem is feltűnt, hogy mennyit változott a viselkedésem miatt. Kedvtelen volt és kétségbeesett. Alig lehetett rábírni az evésre, s a többiek is egyre jobban aggódtak miatta velem együtt. A tény, hogy ezt én tettem vele csak rosszabbított a helyzeten, hiszen nem akartam őt tönkre tenni. Valami oknál fogva, amit a tudatalattim nem engedett felszínre törni törődtem vele, tudtam, hogy valamikor valóban fontos volt számomra a göndör hajú fiú, de mivel semmi konkrétumot nem tudtam erre magyarázatként ezért igyekeztem ezt elnyomni. Számomra még mindig csak egy idegen volt, akit valamiért, de...szerettem. És aki miattam egyre rosszabbul lett.
Felüdülés volt kilépni a fertőtlenítő szagú épületből több hét „raboskodás” után. Élmény volt mélyet szívni a szmogos, őszi levegőből, majd egy teljesen otthonos és barátságos házba visszatérni. Feltöltött lelkileg, de Harryvel való kapcsolatomon nem változtatott. Sőt, csak még inkább frusztrált, hogy majdhogynem a nap huszonnégy órájában vele voltam és láthattam bánatát és a többiek folytonos sajnálatát.
- Harry! Enned kell valamit! – csattant fel dühösen Louis. – Elhiszem, hogy nehéz és tudod jól, hogy mellettetek állunk mindenben, de azzal nem jutsz semmire, ha tönkreteszed magad! – morgolódott teljesen komolyan és őszintén. Csak ilyenkor tudatosult mindenkiben, hogy bármennyire is bohóckodó és gyerekes a fiú, de ő a legidősebb. Ilyenkor látszott igazán.
Mély levegőt vettem, miközben szorosabban fogtam a korlátot, hogy le ne szédüljek onnan. Most már muszáj lemennem, gondoltam, majd erőt véve magamon végleg megszüntettem azt a pár lépcsőfokot, hogy a konyhába folytassam az utamat.
Ahogy beléptem az apró, reggeli sugaraktól megvilágított helyiségbe minden szem rám szegeződött, s én pár pillanat erejéig azt sem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nem szerettem az ekkor figyelmet, ilyenkor rendszeresen elvesztettem az önkontrollom; elestem vagy hülyeségeket beszéltem, miközben az arcom pipacsvörössé változott.
- Jó reggelt – köszöntem végül alig hallhatóan, a papucsomat bámulva.
- Neked is – mondták kórusban, amíg én a hűtőhöz léptem, s elővéve onnan a tejet kerestem két tányért, majd müzlit is. Ténykedésem közben is magamon éreztem minden pillantást, noha inkább igyekeztem magam lefoglalni a tejjel, mintha olyan fontos lenne, hogy mennyit öntök abba a nyamvadt tálba.
- Mi van? – kérdeztem végül, mikor meguntam, hogy mindenki engem bámult. Ez kicsit észhez térítette őket, s Liam inkább kizavarta másik három bandatársát, akik csendesen engedelmeskedtek a fiú akaratának.
Csak Harry nem mozdult továbbra sem a helyéről, noha inkább már a kezeit figyelte, mintha félt volna rám nézni. Olyan elesettnek és gyámoltalannak tűnt. Egyáltalán nem tetszett.
Továbbra is némaságba burkolózva raktam le elé az egyik tálat, mire értetlenül, mégis reménykedve kapta felém a fejét. Zöld szemei vadul csillogtak az ablakon beszűrődő fénytől, ám mikor látta vonásaimon, hogy az emlékezetem még mindig homályban lapult valahol elérhetetlen távolságra ismét lehajtotta a fejét. Annyira sajnáltam.
- Figyelj – kezdtem bele, mikor végre elég bátorságot nyertem, hogy megszólaljak. –, amit...amit Louis mondott az teljesen igaz! Azért mert ez történt veled, velünk még nem szabad elhagynod magad...ha nagyon rágörcsölünk erre az egészre talán csak rosszabb lesz. Lehet hagyni kellene, élni tovább...
- És ha nem jönnek vissza az emlékeid? – kérdezte.
- Akkor...akkor nem jönnek – nyögtem ki végül. – Az nem jelenti azt, hogy nem lehetünk megint...barátok – magyaráztam.
- De... – kezdte volna, ám a konyhába berobbanó Louis közbevágott.
- Teljesen igaza van! – csapott az asztalra lelkesen. – Szóval két hét múlva elutazunk!
- M-mi? Hova? – értetlenkedett Harry teljesen összezavarodva.
- Te egész idő alatt hallgatóztál?! – kérdeztem döbbenten, noha számíthattam volna rá.
- Nem csak ő – kukucskált ki a boltív alól Niall, majd sorban a többiek feje is felbukkant egymás felett.
- Gondolhattam volna – mormoltam végül egy szem forgatás kíséretében, ami még Harryt is halvány mosolygásra késztette. Ez engem is jobb kedvre derített. – Amúgy mit találtál ki? – néztem gyanakodva a legidősebb bandatag felé fordulva.
- Titok! – kacsintott szórakozottan. – Majd megtudjátok! – tette még hozzá, mielőtt a göndörke makacskodhatott volna.
A „gyűlést” végül a csengő zavarta meg, aminek felettébb örültem, na nem mintha nem akartam volna tovább velük lenni, szó sem volt ilyesmiről, de a csengő csak egy látogatót jelenthetett; Antony!
Igyekeztem nem foglalkozni Harry merevvé vált vonásaival, mikor lelkesedésem nem titkolva siettem az ajtóhoz, hogy utat engedjek a hamarosan mostohatesómnak mondható fiúnak.
- Kislány! – nevetett fel Antony köszönésképpen, miközben szorosan karjaiba vont és megölelt. – Hiányoztál! – ismerte el még mindig nevetve, jókedvűen.
- Te is! – mondtam, majd kibontakozva karjaiból kézen ragadtam, hogy behúzhassam a lakásba és bemutathassam a többieknek is.
Kissé félve néztem végig a minket váró arcokon, de mindannyiuk kedvesen mosolyogva várta a látogatót, kivéve Harryt. A fiú ajkain hamis, meg-meg remegő vigyor pihent, miközben végig mérte a mellettem ácsorgó Antonyt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de nem tudtam titkolni a lelkesedésem és az örömöm.
- Skacok, ő Antony, Antony, ők a One Direction – mutattam be őket, noha teljesen fölöslegesen. A fiúk ismerték őt és fordítva is igaz volt.
- Örülünk, hogy végre megismerhetünk – szólalt meg végül Liam. – Mila sokat mesélt rólad.
- És fordítva is igaz – mondta Antony, miközben mosolyogva rám nézett. – Könyvet írhatnék rólatok – gúnyolódott velem.
- Nagyon vicces vagy – öltöttem ki rá a nyelvem.
- Tudom – vont vállat szórakozottan. – Amúgy hogy vagy? – kérdezte, miközben felindultam vele az oldalamon a szobámba, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
- A tényt leszámítva, hogy nem emlékszem Harryre egész jól – húztam el a szám. – Néha még fáj a fejem, de egyre jobban vagyok.
- Helyes – szorította meg biztatóan a kezem. – Nagyon aggódtam érted – ismerte be teljesen őszintén és komolyan. Talán ilyennek még soha nem is láttam őt.
- Minden rendben – nyugtattam meg, bár a hangom még magam számára is hamisan csengett.
- Ezt még te sem hiszed el – állapította meg. – Mila, ismerlek, sokat változtál és nem tetszik – csóválta meg a fejét. – Nem tesz jót neked, hogy nem emlékszel Harryre, de ahogyan látom ő sincs a helyzet magaslatán – folytatta. – Ráadásul minden tele van veletek... már a csapból is Milát iszok!
- Sajnálom! – nyögtem ki. – Nem tehetek róla!
- Hé, én csak vicceltem! - csitított le meglepetten. Valóban újdonság volt, hogy nem vettem a vicceit, pedig általában oda voltam a humoráért. – Látod? Erről beszélek! Valamit ki kell találnunk! – mondta, majd választ sem várva elővett a kabátja belő sebéből pár fényképet. – Ezeket nálad találtam, talán segítenek kicsit...vagy nem tudom – vont vállat tanácstalanul, miközben átnyújtott nekem egy köteg fényképet.
- Köszönöm – sóhajtottam. – De fényképekkel már próbálkoztunk...semmi – magyaráztam.
- Akkor mitől lesz valami? – kérdezte.
- Nem tudom – feleltem feszülten. – Semmit nem tudok!
- Annyira sajnálom, hogy nem segíthetek neked – sóhajtotta, miközben egy hatalmas lendülettel elnyúlt az ágyon. – A többiek üzenik, hogyha bármi van nyugodtan mehetsz hozzájuk, melletted állnak!
- Ezt úgy mondod mintha te nem... – mormoltam gyanakodva, végig nézve vonásain, vastag ajkán, szemein és göndör, fekete tincsein.
- De én is..csak...szóval ezt már régebben is el kellett volna mondanom, csak közbejöttek dolgok – kezdett bele a balesetre utalva. – Nem akartalak még ezzel felzaklatni, de szóval...az a helyzet, hogy elmegyek – nyögte ki végül, amivel tejesen lesokkolt.
- Hogy érted, hogy elmész? – döbbentem le teljesen.
- Egyetemre megyek – mondta. – Franciaországba.
- Oh – nyögtem. Csak ennyit voltam képes reagálni, miközben igyekeztem felfogni szavait, s megbarátkozni a gondolattal, hogy ő is kilométerekkel odébb lesz tőlem. Pont ő.
- Nem akarlak ezzel felzaklatni – mondta, mikor látta, hogy többet képtelen vagyok szólni. – És sajnálom, hogy pont most, de..nem tudok halasztani.
- Persze! Ne is! – kaptam észbe, mikor megláttam a szemeiben megcsillanó bűntudatot és sajnálatot. – Nem...ne halassz fölöslegesen! Örülök, hogy felvettek, tényleg!
- Nem hagylak egyedül – vigasztalt. – Itt van Zayn...Harry és a többiek...mind veled vannak, szóval...
- Ne magyarázkodj! – kértem. Joga volt hozzá, hogy élje a saját életét, s nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Épp elég volt számomra, hogy Harryt sikerült megsemmisítenem. – Amúgy a szüleink tudják? – kérdeztem zavartan.
- Nem igazán – vigyorodott el kajánul, szórakozott fénnyel a szemeiben. – Meglepetés! – nevetett fel. – Igazából bánom, hogy nem láthatom az arcukat, mikor szívbajt kapnak és rájönnek, hogy tovább tanulás miatt szöktem!
- Te nem vagy normális! – ráztam meg a fejem, noha nem voltam igazán meglepve. Ez tipikusan Antony -féle távozásnak bizonyult.

2013. május 24., péntek

60. Ki vagy te?


Hellóka!
Köszönöm a visszajelzéseket mind itt, mind facebookon. Remélem nem utáltattam meg magam/ a történetet senkivel.:$(:
Jó olvasást és kellemes hétvégét!
Xoxo.Bri.

60. Ki vagy te?

"Nem akartam elhinni, egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy nem emlékezett rám!" - Harry Styles

Mila Jackson szemszöge

Barna, göndör tincsei voltak, melyek kócosan meredeztek most ezer felé, ahol a kötés nem érte el őket. Sápadt bőre a lámpafények alatt még rosszabbnak tűnt, miközben méregzöld szemei kétségbeesett riadalommal meredtek egyenesen vissza rám, amíg a kérdésem utáni csend minden jelenlévőt kezdett szétroppantani. Az idegen, mégis ismerős srác magas alakja görnyedtnek és megtörtnek tűnt, cseppet sem foglalkozott begipszelt karjával vagy a homlokán átfutó, kissé véres kötéssel. Csak egyenesen bámult rám mintha a külvilág nem is létezett volna a számára, ahogy vonásai a döbbenettől elnyúltak és ajkai vékony résnyire nyíltak. Nem találta a hangját.
- Oké – fújta ki nyugtatóan a levegőjét Louis, bár érződött a fiúból, hogy egyáltalán nincs rendben semmi. – Hívom az orvost! – döntötte el végül, majd választ sem várva kilépett az apró helyiségből és doktor után kezdett el kutakodni a fertőtlenítő szagú folyosókon.
- Mila – szólított meg Zayn, miközben kezét biztatóan az enyémekre helyezte. – Tényleg nem emlékszel rá? – kérdezte döbbenten. Barna szemei, melyek kialvatlanságról árulkodtak most rémülten csillogtak. Úgy tűnt mindenkit sikerült összezavarnom pár szavammal.
- Kellene? – kérdeztem bizonytalanul, miközben ismét a pár méterre ácsorgó srácra néztem. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt a hajába túr, hogy megtéphesse saját magát kétségbeesésében. Határozottan kezdtem miatta aggódni, ám magam sem tudtam, hogy miért is, hiszen egyáltalán nem rémlett semmi konkrét vele kapcsolatban. Nem tudtam ki ő vagy honnan kellene ismernem, ami látszólag őt eléggé rosszul érintette. Bűntudatom lett emiatt.
- Mila, én vagyok az! – találta meg végül a hangát. – Harry! Harry Styles a legjobb barátod! – közölte teljesen kétségbeesve, hadarva. Szavai hangosabban csattantak, mint ahogyan arra számítottam, s akaratlanul is összerezzentem a hirtelen jött zsivajtól.
- Sajnálom – mormoltam rémülten, teljesen összezavarodottan. Mire észbe kaptam a könnyek égették a szemem, majd végig is folytak arcomon, ám magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért volt ennyire zaklatott.
- Uram! – lépett be az ajtón az orvos, aki nem régiben volt bent nálam. – Kérem menjünk ki a folyosóra, sem magának, sem Miss Jacksonnak nem tesz jót, ha felzaklatják magukat – magyarázta a ötvenes évei végén járó férfi, miközben elkezdte kinoszogatni a robotszerűen, esetlenül mozgó fiút az ajtón. – Kint minden elmondok! – ígérte, majd mielőtt még becsukta volna az ajtót aggodalmasan felénk pillantott.
- Minden rendben – biztosította a férfit Zayn, mire az bólintott, s becsukta maga után az ajtót.
- Mit tettem? – kérdeztem értetlenül, még mindig rémülten Zayn felé pillantva, aki csak megnyugtatóan igyekezett mosolyogni, miközben végig simított az arcomon. – Mi történt? – kérdeztem zavartan. Szükségem volt valami magyarázatra ezt az egészet illetően, hiszen semmi ésszerű, logikus választ nem tudtam magamnak kreálni.
- Majd...majd az orvos mindent elmagyaráz – felelte, hiszen ő maga sem tudott volna rendesen válaszolni. Alig vártam, hogy az orvos visszatérjen, noha a gondolatra, hogy vele együtt a göndörke is visszajön a gyomrom ideges görcsbe ugrott.
A percek csiga lassúsággal teltek, miközben igyekeztem lenyugtatni gondolataim és hallgatózni, ám a falakon egy szó sem szűrődött át. Csak az érthetetlen, összefolyt mormogásokból tudtam, hogy még itt vannak a kórterem előtt.
Az ajtó óvatosan nyitódott ki, mikor az orvos, Louis és a göndör hajú srác visszajött a szobába.
A két fiú arca komoly volt és aggódó, míg az orvos igyekezett a mondanivalójára koncentrálni és nem teljesen felzaklatni szavaival engem.
- Emlékszik, hogy hogyan történt a baleset? – kérdezte az orvos, miközben szürke szemeivel vizsgálni kezdett.
- Nem – ráztam meg a fejem értetlenül. Csak a sötétség köszöntött vissza rám, mikor igyekeztem visszaemlékezni a balesetre, amiről csak mások elbeszélése alapján tudtam meg bármit is.
- Azon az estén, mikor az autó az önékébe hajtott Mr. Stylesal volt – közölte velem az orvos, ám csak tippelni tudtam, hogy a név a göndör srác tulajdonában állhatott.
- Tessék? – pislogtam értetlenül. Nem, semmi sem rémlett.
- Mila, akkor velem voltál! – vette át a szót türelmetlenül a fiú. – Én nem figyeltem eléggé és annyira sajnálom! – magyarázta még mindig zaklatottan, az ideg összeroppanás szélén állva.
- De miért nem emlékszem? – kérdeztem. Annyi kérdés tolongott bennem az estéről és a srácról, de úgy gondoltam, hogy ez a legfontosabb, amit tudni akartam.
- Úgy gondoljuk, hogy az agya védeni próbálja saját magát. Annyira félt, hogy elvesztette Mr. Stylest a baleset során, hogy inkább teljesen elrejtette a tudatalattijában – magyarázta az orvos, s ha nem beszélt volna teljesen komolyan, illetve nem én lettem volna az, akivel ez megtörtént valószínű nevettem volna. Olyan hihetetlen volt ez az egész, szinte vártam, mikor kiabálják az arcomba, hogy április bolondja, de semmi ilyen nem történt. Mindenki teljesen komoly maradt, amíg én a hallottakat emésztettem.
- És most mi lesz? – kérdeztem értetlenül hol az orvosra, hol az állítólagos legjobb barátomra nézve.
- Egyelőre az a legfontosabb, hogy mindkettejük meggyógyuljon és mielőbb elmehessenek a kórházból – magyarázta az orvos diplomatikusan. – Az emlékei majd visszatérnek, csak segíteni kell majd a tudatalattijának.
- Ezt hogyan csináljam? – értetlenkedtem.
- Sosem tudni – vont vállat a férfi tanácstalanul. – Az ilyen esetekben mindig másképpen térnek vissza az emlékek, valakinek rá pár órára már minden a fejében volt, de valakinek... – szavai elakadtak, mikor szeme sarkából észre vette, hogy a göndörke megtántorodott.
- Soha – nyögtem ki én, mire a férfi csak bólintott.
- Jobb lenne, ha visszamenne a szobájába, Mr. Styles – fordult a másik beteg felé. – Pihenésre van szükségük, jelen helyzetben nem tehetünk semmit – magyarázta.
Először úgy tűnt, hogy a fiú ellenkezni fog, de aztán ajkait összecsukta és pár lépést hátrálva Louis segítségével kibotorkált a szobából az orvossal a nyomában.
Látva a srác megtört alakját, lehajtott fejét és érzelemmentes arcát a mellkasomra marcangoló, makacs bűntudat telepedett, amíg a becsukódott ajtót bámultam és igyekeztem megmagyarázni magamnak a hirtelen rám telepedett hiányt és szomorúságot.
- Pihenned kellene – mondta Zayn. – Ha csak felzaklatod magad nem lépünk előrébb – magyarázta aggodalmasan, ő maga is fáradtan.
- Menj haza – kértem tőle. – Fáradt vagy – állapítottam meg. Hálás voltam neki, hogy egy percre sem hagyott magamra, de tudtam, hogy muszáj lesz már rendesen lepihennie és aludnia egyet. Így is olyan volt már, mint egy agyon használt felmosórongy.
- Jól vagyok – makacskodott, de nem hagytam magam.
- Zayn, menj haza! – mondtam szigorúbban. – Nem leszek egyedül itt van Louis és... – kerestem magamban a másik fiú nevét is, de teljesen elveszett kavargó gondolataimban. – Edward? – tippeltem.
- Majdnem, az a második neve – mosolyodott el halványan barátom. Úgy tűnt már ezt is haladásnak tekintette. – Harry – tette még hozzá javítóan, mire csak bólintottam.
- És itt van Harry is – mondtam. A göndörke nevének ki mondása olyan természetellenesnek tűnt, mégis tejesen normálisnak.
- Ha elalszol elmegyek – próbált alkudozni, mire beleegyezően bólintottam, s jobban elnyúlva az ágyon behunyt szemekkel igyekeztem elaludni, legalábbis úgy tenni, mint aki alszik.
- Ha nézel nem tudok aludni – mosolyodtam el halványan, mikor tekintetét hosszú percek múltán is magamon éreztem. Szavaimat hallva csak felnevetett, s apró puszit nyomva az arcomra tincseimmel kezdett el szórakozni.
Topán érzékeltem a szék nyikorgását, mikor Zayn felkelt belőle, majd az ajtó kattanását, mikor elhagyta a szobát, amíg én az ébren lét és az álmok között táncikáltam pengeélen, s nem tudtam eldönteni, hogy merre is kellene dőlnöm. Aludni akartam, hiszen még mindig kimerült voltam, de közben az agyam másik része folyton kattogott a történteken. Meg akarta oldani Harry Styles és a kapcsolatunk rejtélyét.

2013. május 23., csütörtök

59. Mi lesz velünk, Mila?

59. Mi lesz velünk, Mila?

Harry Styles szemszöge

Egy játszótéren voltam. Egy nagyon is ismerős játszótéren, amit szinte úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Szinte minden kavicsáról és homokszeméről mesélni tudtam volna, a megrozsdásodott csövekről nem is beszélve.
Az apró, elkerített részt lámpák vonták homályos fényükbe, amik láttatni engedték a hinta piros, néhol már lekopott színét, a láncok lassú mozgását a felkelő szellő hatására. A háromszög alakú mászóka kék rácsa homokos volt, ahogy a gyerekek a csúszdától egyből oda szaladtak. A homok nagy részt már kiszóródott a kavicsokra, s mintha egy sárga lapátot is észrevettem volna az egyik bucka alól kikandikálni.
Nyár ellenére sem volt meleg idő az este közepén, ám még így is örültem, hogy a hőmérséklet nem hűlt le teljesen. Elég volt egy melegítőfelső, hogy az ember ne fázzon a langyos, nyári estében.
Gondolataimból óvatos léptek ébresztettek fel, ahogy Mila közeledett felém, s talpa alatt a kavicsok megcsikordultak, majd a zöld kerítés is megnyikordult, ahogyan belépett a játszótérre és ismét felém vette az irányt.
Ajkaimra azonnal mosoly költözött, mikor jobban megnéztem vékony, alacsony alakját a farmerjába és szürke pulcsijába bújtatva. Barna haját könnyedén összefogta, ám néhány rakoncátlan tincs még így is kiszökött a gumi szoros fogásából, hogy arcába hulljon.
- Helló, idegen – köszönt halványan mosolyogva, mikor megállt előttem és kíváncsian nézett le rám. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy miért hívtam őt le az éjszaka közepén, de én sem tudtam volna erre választ adni. Nem tudtam aludni és beszélgetni akartam valakivel. Ő volt az első, aki eszembe jutott.
- Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki hálásan, miközben felálltam, s köszönésképpen megöleltem őt, majd mindketten visszaültünk az elkopott, sötétzöld padra.
- Hát nagyon nehezen zsúfoltalak bele a programidőmbe – sóhajtotta megjátszott fölényességgel. – Szerencséd volt.
- Értelek – nevettem. – Akkor még inkább hálás vagyok, hogy szánt rám időt, Ms. Jackson – mentem bele játékába.
- Magára bármikor, Mr. Styles – legyintett, majd ő maga is felnevetett. – Szóval miről akarsz beszélgetni? – kérdezte kedvesen.
Ezért is szerettem őt. Ő volt az egyetlen, akivel képes volt őszintén beszélgetni bármiről, amiről csak akartam, mert nem ítélt el. Nem egy fiú voltam neki, nem egy iskolatárs voltam számára, hanem egy legjobb barát, akire mindig számíthatott és fordítva.
- Nem tudom – vontam vállat. Tudtam, hogy mi aggaszt, de egyszerűen képtelen voltam kimondani a szavakat. Egyelőre nem akartam ezekről beszélni. Szimplán beszélgetni akartam mindenről vagy semmiről, esetleg mindkettőről egyszerre.
- Ha nem tudjuk, hogy miről beszélünk akkor honnan tudjuk, hogy befejeztük azt a témát? – kérdezte kíváncsian, eltűnődve, amivel pár pillanat erejéig sikerült összezavarnia. Hajlamos volt ilyen követhetetlen gondolatokra, néha annyira eltudott gondolkodni, hogy semmit sem fogott fel a körülötte lévő világból. Olyankor úgy belemásztam volna a fejébe. Mindig is érdekelt, hogy min tud annyit morfondírozni, ráadásul annyira mélyen. Persze ezt sosem tudtam meg, valahányszor rákérdeztem csak vállat vont és lerendezte egy semmivel. Emiatt kellett őt úgy kiismernem, mintha saját magam lennék. Kicsit sikerült is, de soha, egy percre sem gondoltam úgy, hogy teljesen megismertem a lányt. Mindig volt valami kis titka, valami amivel megtudott lepni, s ami miatt képtelen voltam ráunni.
- Miért kellene befejeznünk? – kérdeztem.
- Mert egyszer mindent be kell fejezni – magyarázta. – Mindig vége van a dolgoknak.
- A szeretetnek nincs – érveltem.
- Ha az embernek szerencséje van akkor annak valóban nincs vége – bólintott, bár tudtam, hogy nem teljesen ért ezzel egyet.
- Akkor mi szerencsések vagyunk – mosolyogtam, mire habozás nélkül bólintott.
- Csúszdázzunk – nevetett fel szórakozottan, mikor megérezte a hirtelen ránk pihent feszültséget. Valószínű egyszerre jutottak eszünkbe az Xfaktor gondolatok és a tény, miszerint ő szerelmes belém.
Nem tudtam, hogy miképp kellene kezeljem ezt a helyzetet, hiszen voltam már szerelmes olyanba, aki belém nem, s ez fordítva is megtörtént. De a tény, hogy pont a legjobb barátom szerelmes belém teljesen összezavart. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem ilyen helyzetben, ráadásul Mila vallomása után nem tett semmit sem, amivel elbizonytalanította volna a barátságunkat. Ugyanúgy viselkedett, talán kicsit megkönnyebbült is volt, s nem hagyta, hogy én elmeneküljek tőle. Barátok voltunk, ha kissé hamisak is, de barátok.
Követtem őt a színes lépcsőkig, amik tetején ő leült, majd könnyedén lecsúszott, ám nem kelt fel a végéről, ahogyan sosem szokott, ha velem volt. Mosolyogva nézett rám hátra, amíg figyelte ácsorgó alakom, ahogy végig néztem a város homályos, halvány fényein. Nem láttam valami sokat, hiszen a csúszda sem volt valami magas, én mégis úgy éreztem mintha egy több méteres kilátóról szemlélhettem volna a világot. Azt a várost, ami felnevelt, s amit hamarosan el kellett hagynom a tehetségkutató miatt.
Végül aztán leültem a fára, majd lábaimat kiemelve a műanyag csúszdából lecsúsztam, hogy leérve hátam a sárga műanyagnak vethessem, s Mila mellkasomnak dőlhessen.
Az egész olyan kellemes volt és meghitt. Az aggasztó gondolatok pár pillanatra elszálltak, mintha soha nem is lettek volna, amíg magamon éreztem Mila nyugodt lélegzetvételét, ahogy a sötét eget és a rajta díszelgő csillagokat bámultuk.
- Mitől félsz? – kérdezte végül halkan, továbbra is nyugodtan. Hangja simogatta a fülem, úgy éreztem, képes lettem volna úgy elaludni, hogy mindenféléről beszélt volna nekem. Biztonságot és megértést nyújtott.
- A jövőtől – mondtam némi hezitálás után. – A meghallgatástól...attól, hogy nem jutok tovább, de attól is, ha igen – ismertem be. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de megformálhatatlannak tűntek aggodalmaim. Csak remélni mertem, hogy Mila hosszú monológok nélkül is érteni fog majd.
- Harry, ügyes leszel és tovább jutsz – mondta teljes meggyőződéssel. – Tehetséges vagy és aranyos, képtelenség, hogy neked nemet mondjanak! – bizonygatása hallatán elmosolyodtam.
- És mi lesz akkor, ha tovább jutok? – kérdeztem, bár magam sem tudtam, hogy konkrétan mire gondolok. Egyszerre féltettem a kapcsolatunkat, az itteni életem és egyszerűségem, miközben vágytam a sikerre és a hírnévre. Azt akartam, hogy minden felforduljon körülöttem, hogy valami olyat alkothassak, amiről az egész világ tudni fog.
- Mi lenne? – kérdezte, bár nem várt választ. – Tovább jutsz, megnyered és híres leszel – magyarázta. – Rengeteg nagyszerű albumot fogsz kiadni, klipeket készítesz és emberek milliói lesznek oda és vissza érted.
- De továbbra is te leszel a legnagyobb rajongóm? – kérdeztem, bár nem tudtam, hogy ez valóban kérdés akart-e lenni. Egyszerre tűnt kijelentésnek is.
- Senki más! – nevetett fel mindenféle boldogság nélkül, ami kicsit megrémisztett. Éreztem a hangjában, hogy valami őt is nyomasztotta.
- Mire gondolsz? – kérdeztem rá végül, miközben őt ölelő karjaimmal kicsit szorosabban fogtam őt.
- Elfogsz felejteni, ha híres leszel? – kérdezett rá. Hangja halk volt és félő, egy kis gyerekre emlékeztetett, aki félve kérdezett rá a mikulás létezésére.
- Dehogyis! – morrantam fel hitetlenkedve. – Sosem foglak, Mila! – ígértem teljesen őszintén. Biztos voltam benne, hogy ő sosem fog a múltamhoz tartozni, mert tovább akartam vinni a jelenem minden percébe.
- Akkor jó – sóhajtotta megnyugodva, ami ismét megmosolyogtatott. – Én sem foglak, Harry – ígérte. – Akkor sem, ha majd nem lesz esetleg időd rám vagy sokáig nem találkozunk!
- Úgy mondod mintha már megnyertem volna a versenyt...
- Sikeres leszel – mondta teljes meggyőződéssel. – Többre vagy hívatott, mint egy pékségre – nevetett fel halkan, hiszen mindig viccesnek találta a hétvégi munkám. Nem tudtam miért, de ő maga sem tudott erre soha sem választ adni.
Az emlékek lassan homályosultak el előttem, miközben a csillagokat bámultam és végül minden elsötétült. Nyugodt, idilli érzés szertefoszlott, ahogy kezdtem magamhoz térni a feszült, rémült érzéssel a mellkasomban.
Kábán pislogtam párat, s koncentrálnom kellett, ha nem akartam ismét elveszteni a tudatom. Muszáj volt megtudnom, hogy mi is történt körülöttem.
A fehér falak siváran magasodtak körülöttem, az ablak résnyire hagyott részén beszűrődtek a kinti világ zajai és kissé szmogos levegője, de még az sem volt képes teljesen eltüntetni a gyógyszerek és fertőtlenítők borzasztó szagát.
Lassan villantak be előttem a képek, mikor jobban körülnéztem a kórházi szobán. Hallottam a fülemben visszhangzani a fék csikorgását, a duda üvöltését, miközben Mila rám emelte rémült tekintetét és öntudatlanul sikította a nevem mintha csak belekapaszkodhatott volna a keresztnevembe. Nem sikerült neki. Az autó belénk csapódott oldalról, amitől kisodródtunk egyenesen egy villanyoszlopnak, ám mielőtt megnézhettem volna a mellettem ülő lányt a fejem hangosan csapódott az üvegnek, s elnyelt a sötétség.
Az emlékek hatására alig kaptam levegőt. Egyszerre ziláltam és fuldokoltam, ahogy végig simítottam a homlokomon lévő kötésen, s igyekeztem nem szédülni, mikor felültem és máson sem járt az agyam csak Milán.
Hol van?! Hogy van?! Valaki, ordítottam magamban, amit természetesen senki sem hallhatott meg, miközben kimásztam az ágyamból, s magasról tettem begipszelt karomra vagy fájó lábaimra. Semmi sem érdekelt azokban a pillanatokban.
- Harry! – hallottam meg Louis megnyugodott, mégis aggódó hangját, mikor az ajtóban találkoztunk. Mire észbe kaphattam volna már magához ölelt, amit természetesen azonnal viszonoztam. Jó volt egy ilyen idegen helyen egy ismerőssel találkozni, főleg Louissal, ám gondolataim újra visszatértek Milára. Még mindig nem tudtam róla semmit.
- Mila? – kérdeztem. Hangom rekedt volt, a torkom kiszáradt. – Hol van? Mi van vele?!
- Gyere – biccentett végül balra, mikor látta, hogy úgysem tudna megállítani. – Tegnap kelt fel, még kicsit zavarodott és ijedt, de bemehetsz hozzá.
- Akkor jól van? – sóhajtottam hatalmas megnyugvással a hangomban. A szívemről mintha több mázsás, halálként megcímzett súly szakadt volna le. – Él – nyögtem ki hangosan.
- Él – ismételte Louis, miközben egyik kezével biztatóan megszorította a vállam és előre engedett az ajtóban.
Jöttünkre Zayn azonnal felénk kapta a fejét. Szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, miközben az ágy szélén könyökölt, s valószínű alig mozdult el a lány mellől, aki csak némi nehézség árán tudott felénk fordulni. Szemeiből értetlenség és félelem sugárzott, mikor meglátta Louist, majd végig nézett rajtam.
- Hogy vagy? – kérdeztem azonnal, közelebb lépdelve hozzá. – Ugye nincs semmi komoly bajod?!
- Te ki vagy? – kérdezett vissza zavartan, rémülten.

2013. május 22., szerda

58. Back in the summer of '69

58. Back in the summer of '69
"Figyelnem kellett volna!" - Harry Styles

A napok ismét repülni kezdtek, amit igazából alig vettem észre. Az éjszakák és nappalok összeolvadtak, miközben minden visszaesett a megszokott rutinjába és én elkezdtem valami lakás és munka után keresni Londonban. Ugyanis bármennyire is kedveltem meg Edwardot és Antonyt is nagyon szerettem, de nem akartam tovább abban a lakásban élni egy teljesen „új” családdal. Különben is, Tony is bejelentette, hogy hamarosan elmegy. Legalábbis nekem elmondta. Azt mondta, hogy utazgatni szeretne, kiélvezni, hogy fiatal és őrültségeket csinálhat. Reméltem, hogy egyik fejében megfordult őrült ötlete miatt sem fogják kitoloncolni az országokból. Nem lepődtem volna meg, ha mégis.
Mindenesetre bármennyire is vitatkoztam Zaynnel vagy éppen Harryvel, hogy haza megyek, mert nem akarok a nyakukon lenni mindegyik hajthatatlan volt. Százszor megmondták, hogy nem jelentek gondot számukra, ráadásuk tönkretenném lelkileg Niallt a távozásommal és főztöm hiányával. Hát mertem volna ellenkezni az ír fiú kérlelésével? Lehetetlen lett volna. Így maradt a bé terv, munka és lakás. Persze ennek sem igazán örültek, de inkább rám hagyták. Gondolom reménykedtek benne, hogy a fővárosban nem lesz olyan könnyű dolgom a keresgélésben. Ha egy kicsit kevésbé lettem volna makacs, mint amilyen valójában vagyok még igazat is adtam volna nekik. Tényleg nem volt egyszerű dolgom, noha ezt nem akartam a srácok orra alá dörgölni. Nem adtam fel a reményt.
- Mila? – mormolta álmosan Harry, mikor mindketten mocorogni kezdtünk.
- Hm? – motyogtam vissza félig párnába süppedt arccal.
- Az én szobámban vagyunk vagy a tiédben? – kérdezte.
- Te jöttél át hajnalban, nem? – kérdeztem vissza, miközben igyekeztem visszaemlékezni azokra a öt órási percekre, mikor a göndörke átcsoszogott hozzám és bedőlt az ágyamba. Szerintem fel sem ébredt, miközben átjött, meg mertem volna rá esküdni, hogy horkolt, mikor ajtót nyitott, majd miután be is csukta azt.
- Nem tudom, aludtam – magyarázkodott, ami hallatán akaratlanul is felnevettem.
- Többiek? Elmentek? – kérdeztem még mindig félig nyomott fejjel a párnának köszönhetően. Először kételkedtem benne, hogy motyogásomból értett-e bármit is, de aztán válaszolt;
- Akkor mikor átjöttem – felelte. – Elképesztő, hogy ezek nem tudnak csendben lelépni... – elégedetlenkedett.
- Szegény Harryt felébresztették – gügyögtem gúnyosan, mintha alig pár évesnek beszélnék, amit nem vehetett jó néven, mert morcos morgással rám dobálta a lábait. – Vedd le rólam a patád! – mormoltam hisztisen, mikor megéreztem súlyát magam felett. Hányas lába van?! Ötven?! Jesszus!
- Kérj bocsánatot! – mondta, s éreztem hangjából a fölényes mosolygást, miközben karjait maga alá gyűrte, s én felé fordítottam a fejem. Ugyanis rám pakolt súlyától aligha tudtam rendesen mozogni.
- Styles! – szóltam rá. – Szedd le rólam a csülköd!
- Kérj bocsánatot! – ismételte, én pedig kezdtem elfelejteni, hogy miért is kellene bocsánatot kérnem. Tíz perc veszekedés után pedig végleg elvesztettem a fonalat, míg ő csak követelőzött és rajtam tehénkedett.
- De miért kérjek bocsánatot? – kérdeztem végül teljesen összezavarodva, mire pár pillanatra ő is eltűnődött. Ezt az alkalmat kihasználva löktem le magamról, hogy végre újra rendesen levegőt vegyek és kikászálódjak az ágyból. Nem akartam, hogy újra rám pakoljon.
- Amúgy estére az enyém vagy! – kiabált utánam Harry, mikor inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Minek? Hogy lábtartónak használj? – gúnyolódtam, noha a hangomból érződő kíváncsiság őszinte volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tervezhet.
- Nem rossz ötlet – mormolta, s biztosra vettem, hogy komolyan eltűnődött ötletemen.
- Ne is álmodj róla, Styles! – szóltam rá, mielőtt nagyon beleélhette volna magát.
- Ne hívj Stylesnak! – szólt rám durcásan. – Nem szeretem, mikor a vezetéknevemen szólítasz!
- Rendben, Harry! – mosolyodtam el halványan, tudva, hogy tényleg nem szereti, ha Stylesnak hívom. Szerinte az személytelen és hivatalos volt, egyáltalán nem illett a kapcsolatunkhoz. – Szóval? Mi a terved? – kérdeztem.
-  Ed Sheeran koncert – mondta. – Aztán felszedjük Edet és csatlakozunk a többiekhez bulizni – magyarázta.
- Hm – mormoltam. – Tetszik! – egyeztem bele, mire csak felnevetett, s helyet cserélt velem a fürdőszobában. Na nem mintha azon kívül nem lett volna még három fürdőszoba a lakásban...
A többiek interjúkra mentek egész nap, szóval a délelőtt, délután és ezek szerint az este is teljesen a miénk volt göndör hajú legjobb barátommal, aminek felettébb örültem. Akár letelt két hét, akár nem, de kevés időt töltöttünk együtt. Alicel volt vagy One Direction dolga volt...sosem volt lehetőségünk több időt együtt tölteni és beszélgetni, ezért igazán hálás voltam a mai napnak.
Amíg letusolt csináltam magunknak reggelit és teát, aztán nem foglalkozva csúnya pillantásával kimentem a tornácra cigizni.
- Utálom, hogy cigizel – mormolta elégedetlenül, mikor mégis kijött mellém és leült az egyik székre.
Az idő ismét lehűlt, a természet elővette fakó, elsárguló színeit, amíg a ritkuló, ágakon sorakozó levelekkel a szél játszadozott kedve szerint.
- Nem azért csinálom, hogy szeresd – feleltem. Nem érdekelt a véleménye, nekem jólesett és kész!
- Meg fogod magad ezzel ölni! – makacskodott.
- Ugye nem kezdesz kioktatásba? – kérdeztem nagyon sóhajtva. Épp elég volt ezt anyutól végig hallgatnom két hetente.
- Fölösleges lenne – mormolta még mindig sértetten. – Az egyik füleden be, a másikon ki.
- Pontosan! – helyeseltem, majd elégedetlenül sóhajtottam, mikor tekintetem találkozott az ő haragos, méregzöld szemeivel. – Ne csináld már! – vettem nyafogósra a dolgot. – Ha korán kell meghalnom így is, úgyis meghalok! Cigi ide vagy oda...
- Inkább nézzünk valami filmet – tanácsolta. Úgy tűnt nem akarta magát ezzel idegesíteni, főleg mert tényleg semmire sem ment volna a szövegeléssel.
Elnyomva a csikket kifújtam a füstöt és követtem Harryt be a meleg lakásba, ahol aztán leülve a kanapéra lefoglaltuk magunkat a tévével. Szokás szerint nem volt sehol semmi, de sem én, sem Harry nem adta jelét, hogy bánta volna ezt. Elkezdtünk beszélgetni. Mint ahogyan mindig, mikor filmezős napot tartottunk.
- Húú, Zayn azon az estén nagyon ki volt akadva – mormolta hitetlenkedve, így visszagondolva már némi szórakozottsággal a hangjában Harry. Arról az estéről beszéltünk, mikor én felelőtlen, kissé ittas módon, de felhívtam Zaynt az újság cikk miatt. A megcsalás, vagyis inkább a nem megcsalás miatt.
- Képzelem – húztam el a szám. Zaynt már az elejétől kezdve forrófejűnek ismertem meg, s emiatt nem akartam tudni részletekbe menően, hogy mennyire borzalmas lehetett az idegállapota azon az estén. Épp elég volt értesülni arról, hogy majdnem eltörte a kezét, mikor mérgében a falat püfölte.
- De nem csalt meg téged – mondta. – Már nem élne, ha megcsalt volna – tette még hozzá egy halvány mosollyal ajkai szegletében, mire csak bólintottam. Egy cseppnyi kétségem sem volt Zayn hűségét illetően, tudtam, hogy nem csapott be ellenkezése egyetlen percében sem. Bíztam benne.
- Tudom – mondtam.
- Ó, és azt meséltem, hogy mennyire féltékeny volt Antonyra? – kérdezte vigyorogva, nagyszerűen szórakozva barátja önfejűségén.
- Szegény fiú....az ég világon semmit nem tett, de mindketten féltékenyek lettetek – nevettem fel, hiszen nem felejtettem el Harry viselkedését sem, mikor azt hitte lecseréltem a legjobb barát titulusról.
- Ezt inkább hagyjuk – morgolódott, ami miatt most rajtam volt a sor, hogy jót szórakozzak.
Jó volt Harryvel tölteni a napot, mint ahogyan mindig. Egy percig sem unatkozhattam mellette, miközben egyszerre beszéltünk mindenről és semmiről is.
- Öltözz! – figyelmeztetett, mikor megint majdnem elaludtunk.
- Jó – morgolódtam, hiszen ismét az álmaimból rángatott ki, mikor a vállamnál kezdett rázogatni.
Az emeletre érve gyorsan letusoltam, majd magamra vettem egy fekete csőnadrágot, szürke trikót és kék kockás inget, amit csak félig voltam hajlandó begombolni. A hajam kócosan, kicsit vizesen omlott a vállaimra, mikor kiengedtem a csatok fogságából a göndörödő tincseket.
- Kész vagy? – kérdezte kíváncsian Harry, mikor belépett a szobába, s én épp visszaraktam helyére a szempillaspirált.
- Mehetünk! – bólintottam, majd gyorsan magamra véve a dzsekim és a cipőm követtem is a fiút ki a kocsihoz.
Az út kellemesen telt. A zene hol hangosan, hol halkabban szűrődött ki a hangfalakból, miközben a körülöttünk lévő világ sötétbe borult, s minden épületet és utcát ki világítottak.
- Back in the summer of '69 – énekelte hangosan a rádióval együtt, amit hangos, önfeledt nevetéssel figyeltem. Jó volt látni boldogan csillogó szemeit, gödröcskéit és ide-oda ugró tincseit, amíg az autóban dalolászott és hol rám, hol az útra figyelt. Hálát adtam az égnek, hogy jó sofőr, különben már biztos felcsapódtunk volna egy villanyoszlopra.
- Me and my baby in '69, oooh – énekeltem az utolsó sort én magam is, noha az én hangom koránt sem volt olyan jó, mint Harryé, sőt, olyan voltam mintha egy macskát nyúztak volna, de ez sem engem, sem Harryt nem zavarta különösebben.
A dal hallatán eszembe jutott rengeteg együtt öltött nyár, mikor minden nap találkoztunk és csináltunk valami hülyeséget. Mikor még nem kellett koncertekre járnia, mikor nem zavartak meg minket rajongók. Csak egy átlagos srác volt, akivel jól érezhettem magam, s aki jól érezte magát velem.
Minden olyan gyorsan történt. A tekintetem az ablakra villant, miközben a következő dalt egy hangos dudaszó és fékcsikorgás zavarta meg, amíg a látásom elhomályosult a gyorsan közeledő vényszórók miatt.
A lélegzet bennem akadt, s csak annyira volt időm, hogy belenézhessek Harry zöld, rémült szemeibe mielőtt a csapódást követően elvesztettem az eszméletem.

2013. május 21., kedd

57. Hétvége

Hellóka!
Köszönöm a sok kommentet, elképesztően jólesik minden szavatok. Ti vagytok a legjobbak!<3
Xoxo.Bri.
57. Hétvége
"Mindent megtettem volna, hogy eltüntessem a fájdalmát." - Zayn Malik

A hír hallatán a levegő bennem rekedt, s teljesen biztos voltam benne, hogy még a szívem is kihagyott pár ütemet. A tagjaim elkezdtem remegni, miközben a telefont szorosabban fogtam ujjaimmal, s hosszú másodpercekig csak hallgattam a készülék búgását, mikor a nő lerakta, míg én továbbra is homályosan bámultam magam elé és igyekeztem összeszedni magam. Fogalmam sem volt róla, hogy mitévő legyek, hiszen olyan nagyon messze voltam tőle és esélyem sem volt kimenni hozzá. Egyszerűen nem tudtam áthidalni a köztünk lévő távolságot és ez csak még nagyobb aggodalommal töltött el. Mégis hogyan legyek így mellette? Mi van ha nagyobb baja lesz?
A szemem előtt akaratlanul peregtek le a róla szóló emlékeim. Gyermekded csínyei, a pillanatok melyek együtt töltöttünk, mikor megölelt, mikor csillagomnak nevezett, még az is a szemem előtt lebegett, mikor minden reggel újságot olvasva kávézott, s egy álmoskás mosollyal üdvözölt. Még csak a gondolat is elborzasztott, hogy ezeket nem élhetem át újra vele.
- Mila? – hallottam meg Zayn bizonytalan hangját, mikor hosszú percek óta ácsorogtam nekik háttal, tejesen megtörten.
- Hm? – fordultam meg arcomra mosolyt festve, ami hamar felmondta a szolgálatot. Számszéle megremegett, majd szinte letört vonásaimra a görbület, ahogy mellkasom zilálni kezdett, s én egyszerűen nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Az aggodalom összemarkolta mindenem, miközben minden második gondolatommal saját magamat ostoroztam a tehetetlenségem miatt. Hát ilyen borzasztó lánya vagyok?! Még ilyenkor sem tudok mellette lenni?!
- Mi történt? – komorult el Zayn arca, miközben se perc alatt előttem termett és óvatos, vigasztaló simításokkal próbálta letörölni folyton feltörő könnyeimet. Nem akartam előttük sírni, hiszen ez a nap nem rólam kellett volna, hogy szóljon, nem akartam, hogy velem foglalkozzanak, egyszerűen csak arra vágytam, hogy Zayn végre a családjával lehessen és jól érezze magát, de egyszerűen képtelen voltam magamon uralkodni. A könnyek utat törtek maguknak, s muszáj volt kezem a számhoz szorítanom, hogy ne zokogjak fel hangosan. Rettegtem még a gondolattól is, hogy apunak valami komolyabb baja lesz, hogy elveszíthetem őt. Nem bírtam volna ki, ha meghal.
- Hé... – csitítgatott Zayn aggodalmasan. – Mi történt, Mila? – kérdezte aggodalmasan. Hatalmas, barna szemeit le sem vette rólam, miközben a tekintetem kereste és egyik kezével megtartotta az állam, hogy felnézzek rá.
- Apa szívrohamot kapott – nyöszörögtem teljesen bepánikolva.
- Úristen – mormolta megdöbbenten Zayn, majd szorosan magához ölelt és próbált megnyugtatni. – Nem lesz semmi baj – mondta, de ő maga is tudta, hogy ezekkel most semmire sem megy. Rég kinőttem, hogy higgyek az ilyen szavakban és hamis ígéretekben.
- Fel kell hívnom anyut – mormoltam megnyugodva, de még mindig szipogva. – Menj csak vissza! – noszogattam vissza a családjához, akik olykor aggódó pillantásokat küldtek felénk, de jobbnak látták nem beleszólni a dologba. – Minden rendben – sóhajtottam szaggatottan, hogy mozgásra bírjam a mellőlem alig elmoccanó fiút. Nem akartam, hogy velem foglalkozzon, hiszen olyan ritkán látta a családját.
- Anya? – mormoltam, noha tudtam, hogy ő az, hiszen őt hívtam. – Apa...apa... – igyekeztem kinyögni, de a levegőm folyton elfogyott és képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot.
- Tudom, Kincsem – sóhajtotta szomorúan, a hangjából talán mintha sírt is volna... – Annyira sajnálom – mondta. – De a nővére már vele van, ne aggódj – kérte.
- Emily? – kérdeztem, hiszen nem voltam ebben teljesen biztos. Egyszer sem láttam állítólagos nénikémet, noha a távolság is eléggé közrejátszott a dologban. Meg is feledkeztem róla.
- Igen – mondta. – És vigyáz apura, nem lesz semmi gond! – ígérte, ami miatt legszívesebben ráüvöltöttem volna. Hogy képes ilyeneket ígérni? Szavai legalább annyira voltak hamisak, mint amiket évekkel ezelőtt az oltárnál tett az esküvőjén, de inkább nem mondtam semmit. Nem akartam hirtelen felindultságból megbántani.
- Nekem kellene rá vigyáznom, neked úgyis ott van az új családod – mormoltam meggondolatlanul, alig hallhatóan. Inkább visszaszívtam volna szavaimat, de már nem tehettem, hiszen bármennyire is motyogtam anyu minden szavam tisztán értette.
- Tessék? – döbbent le. – Mila?!
- Sajnálom – mondtam. – Majd hívlak – tettem még hozzá, majd választ sem várva bontottam a vonalat.
Nem akartam anyut megbántani, hiszen az utóbbi időben sokat javult a kapcsolatunk, sokkal jobban éreztem magam a közelében, de egyszerűen a tudat, hogy apu kint van majdhogynem teljesen egyedül egy más országban bűntudattal töltött el. Egész nyáron még csak meg sem látogattam. Talán az én hibám, hogy baja esett?! Tudtam volna ez ellen tenni bármit is?!
- Ne okold magad – simított végig alkaromon Zayn édesanyja, amivel visszarántott önmarcangolásomból. – Erről senki sem tehet, és Zayn sem nyugszik, amíg te ilyen zaklatott vagy – nézett pármásodpercre a fiára, majd vissza rám.
- Sajnálom – mondtam végül, miközben egy mély levegőt véve igyekeztem tényleg teljesen megnyugodni. Nem akartam az ő kedvüket is elrontani, hiszen tudtam, hogy az előttem ácsorgó asszonynak igaza volt. Zayn is nyugtalan, ha így lát és nem akartam, hogy velem foglalkozzon a mai napon.
Hatalmas erőmbe tellett, hogy mindvégig mosolyogva és boldogságot színlelve töltsem el társaságukban a délutánt, noha nem erőszakoskodtak velem. Mindannyian tudták, hogy nevetésem cseppet sem olyan őszinte, mint amennyire akarnám, hogy az legyen, s mindent el is követtek, hogy jobb kedvem legyen.
Zayn egész idő alatt az egyik kezemet szorongatta, miközben testvéreivel vagy szüleivel beszélgetett én pedig hallgattam őket, olykor válaszolgatva Doniya szavaira. Úgy tűnt, hogy ő kedvelt meg a legjobban, s ennek örültem. Számomra is hihetetlenül szimpatikus lány volt.
Igyekeztem koncentrálni a többiekre, nem kizökkenni a beszélgetésből, de gondolataim legmélye újra és újra visszatért édesapámhoz. Minden percben felakartam őt hívni, de tudtam, hogy fölösleges lenne. A doktornő is megmondta, hogy majd felhív, ha felébredt, most pihenésre van szüksége.
Megnyugodott sóhaj szakadt ki belőlem, mikor Patricia tíz óra körül mindenkit pihenésre buzdított, s én beérve Zayn szobájába levehettem magamról már begörcsölt, mosolygós vonásaim.
Érdeklődve néztem körül az átlagos, fiús szobában, ami semmi érdekeset nem tartogatott volna magában, ha nem Zaynhez tartozott volna. A kék falakon képek voltak, az íróasztalon könyvek és papírok, s csupán annyi jelezte, hogy a fiú ritkán van itthon, hogy rend volt. Gondolom nem az ő érdeme miatt.
- Adok törölközőt, ha le akarsz zuhanyozni – mormolta Zayn a nyakamba, miközben átkarolt, s állát a vállamon pihentette.
- Azt megköszönném – bólintottam hálásan mosolyogva, átadva magam az aggodalom utáni fáradtságnak és kedvtelenségnek.
Reméltem, hogy egy forró zuhany segít majd a kedvemen, de még a meleg, testemen végig simító cseppek sem derítettek fel. Folyton csak kattogott az agyam, s próbáltam nem saját magamat marcangolni apám szívrohama miatt. Olyan képek lebegtek a szemem előtt, miszerint a konyhában feküdt eszméletlenül, amíg valahogyan rá nem találtak vagy a nappaliban, illetve bárhol máshol. Szinte láttam magam előtt a kórházi ágyon feküdni, sápadtan és gyengülten. Egyedül.
- Hé.. – hallottam meg Zayn nyugtató mormogását, mikor visszatért a zuhanyzásból és észrevette szenvtelen, komor ábrázatom, miközben az ágyán ültem és hátam a falnak vetettem.
A szobát hamar betöltötte kellemes mentolos, férfias illata, ami kicsit kimozdított gondolataimból és szótlanságomból. Megenyhülve, hálásan néztem barna szemeibe, miközben ő leült mellém és egyik kezével megtámaszkodva a másik oldalamon homlokát az enyémnek döntötte. Úgy éreztem magam mintha úsztam volna azokban a csodálatos szempárokban. Egy kis időre elvesztem a jóleső öntudatlanságban és szeretetben.
- Sajnálom – mondtam. – Nem akarom elrontani a hétvégédet.
- Ez nem az én hétvégém – rázta meg a fejét, de nem távolodott el tőlem. – Ez a miénk – mosolyogta. – Amúgy apu szeret téged, azt mondta, hogy aranyos kislány vagy szóval ne legyek marha – nevetett fel.
Szavai igazán megleptek, hiszen nem gondoltam volna, hogy pont Yaser fog úgymond az én oldalamon állni, noha jólesett, hogy így vélekedett rólam. Úgy gondoltam, ha már a családfőnek megfelelek akkor nagyon nem kell félnem semmitől sem.
- Akkor talán szót kellene fogadnod apukádnak – tanácsoltam kekeckedve, tudván, hogy szerette, ha kicsit kibújtam a bőrömből és megmutattam neki a fogam fehérjét.
- Igen – bólintott eltűnődött arckifejezéssel, mintha ő maga is fontolóra vette volna az ötletet.
- Bocsi – néztem rá bocsánatkérően, mikor a telefonom mellettünk megszólalt, s én azonnal a készülék után ugrottam, ami következtében majdhogynem derékszögben elterültem az ágyon a fülemhez szorított mobillal.
- Mila? – hallottam meg apám fáradt, mégis vidám hangját, mielőtt még megszólalhattam volna. Torkomból megnyugodott sóhaj szakadt fel, miközben lehunytam a szemem és hálát adtam az égnek, hogy végre felhívott.
- Hogy vagy? – kérdeztem komolyan.
- Sokkal jobban – mondta.
- Biztos? – kérdeztem rá újra, hogy valóban az igazat mondja. Nem akartam, hogy hazudjon csak azért, hogy engem megnyugtasson. Az igazságra volt szükségem.
- Persze, ne aggódj miattam – mondta. – Kicsit túl hajszoltam magam, pihenek és minden rendben lesz – ígérte.
- Apa, ha bármi van... – kezdtem volna, de közbe vágott.
- Azonnal hívlak és addig nyafogok, amíg ide nem jössz – ígérte. – Ne aggódj fölöslegesen, kérlek.
Magamon éreztem Zayn kíváncsi tekintetét, miközben félig meddig rajtam feküdt és türelmesen várta, hogy befejezzem a beszélgetést apámmal.
- Ajánlom is! – mondtam némi fenyegető éllel a hangomban, amit noha tudtam, hogy komolyan vett, de egyből ki is röhögött.
- Úgy lesz! – biztosított. – De most leteszem, Emily már ki van akadva, hogy fél órája nem aludtam – gúnyolódott testvérén, mire meghallottam egy számomra ismeretlen női hangot a háttérben, de nem értettem, hogy mit mondott.
- Pihenj sokat! – kértem tőle.
- Igenis, anya – heccelődött velem is, amiből tudtam, hogy tényleg rendben van. Amíg a humora meg van addig tényleg nincs nagy vész, gondoltam. – Jó éjszakát, Kincsem!
- Neked is – búcsúztam, majd kinyomva a telefont visszaejtettem azt magam mellé és hatalmas megnyugvással a mellkasommal néztem Zayn barna szemeibe.
- Minden rendben? – kérdezte őszintén.
- Ühüm – bólintottam. – Minden a legnagyobb rendben – bújt mosoly ajkaim sarkába, miközben kezem a tarkójára csúsztatva közelebb húztam magamhoz egy csókra.
Kezdődhetett egy Malik család -féle hétvége.