59. Mi lesz velünk, Mila?

59. Mi lesz velünk, Mila?

Harry Styles szemszöge

Egy játszótéren voltam. Egy nagyon is ismerős játszótéren, amit szinte úgy ismertem, mint a saját tenyeremet. Szinte minden kavicsáról és homokszeméről mesélni tudtam volna, a megrozsdásodott csövekről nem is beszélve.

Az apró, elkerített részt lámpák vonták homályos fényükbe, amik láttatni engedték a hinta piros, néhol már lekopott színét, a láncok lassú mozgását a felkelő szellő hatására. A háromszög alakú mászóka kék rácsa homokos volt, ahogy a gyerekek a csúszdától egyből oda szaladtak. A homok nagy részt már kiszóródott a kavicsokra, s mintha egy sárga lapátot is észrevettem volna az egyik bucka alól kikandikálni.

Nyár ellenére sem volt meleg idő az este közepén, ám még így is örültem, hogy a hőmérséklet nem hűlt le teljesen. Elég volt egy melegítőfelső, hogy az ember ne fázzon a langyos, nyári estében.

Gondolataimból óvatos léptek ébresztettek fel, ahogy Mila közeledett felém, s talpa alatt a kavicsok megcsikordultak, majd a zöld kerítés is megnyikordult, ahogyan belépett a játszótérre és ismét felém vette az irányt.

Ajkaimra azonnal mosoly költözött, mikor jobban megnéztem vékony, alacsony alakját a farmerjába és szürke pulcsijába bújtatva. Barna haját könnyedén összefogta, ám néhány rakoncátlan tincs még így is kiszökött a gumi szoros fogásából, hogy arcába hulljon.

- Helló, idegen – köszönt halványan mosolyogva, mikor megállt előttem és kíváncsian nézett le rám. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy miért hívtam őt le az éjszaka közepén, de én sem tudtam volna erre választ adni. Nem tudtam aludni és beszélgetni akartam valakivel. Ő volt az első, aki eszembe jutott.

- Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki hálásan, miközben felálltam, s köszönésképpen megöleltem őt, majd mindketten visszaültünk az elkopott, sötétzöld padra.

- Hát nagyon nehezen zsúfoltalak bele a programidőmbe – sóhajtotta megjátszott fölényességgel. – Szerencséd volt.

- Értelek – nevettem. – Akkor még inkább hálás vagyok, hogy szánt rám időt, Ms. Jackson – mentem bele játékába.

- Magára bármikor, Mr. Styles – legyintett, majd ő maga is felnevetett. – Szóval miről akarsz beszélgetni? – kérdezte kedvesen.

Ezért is szerettem őt. Ő volt az egyetlen, akivel képes volt őszintén beszélgetni bármiről, amiről csak akartam, mert nem ítélt el. Nem egy fiú voltam neki, nem egy iskolatárs voltam számára, hanem egy legjobb barát, akire mindig számíthatott és fordítva.

- Nem tudom – vontam vállat. Tudtam, hogy mi aggaszt, de egyszerűen képtelen voltam kimondani a szavakat. Egyelőre nem akartam ezekről beszélni. Szimplán beszélgetni akartam mindenről vagy semmiről, esetleg mindkettőről egyszerre.

- Ha nem tudjuk, hogy miről beszélünk akkor honnan tudjuk, hogy befejeztük azt a témát? – kérdezte kíváncsian, eltűnődve, amivel pár pillanat erejéig sikerült összezavarnia. Hajlamos volt ilyen követhetetlen gondolatokra, néha annyira eltudott gondolkodni, hogy semmit sem fogott fel a körülötte lévő világból. Olyankor úgy belemásztam volna a fejébe. Mindig is érdekelt, hogy min tud annyit morfondírozni, ráadásul annyira mélyen. Persze ezt sosem tudtam meg, valahányszor rákérdeztem csak vállat vont és lerendezte egy semmivel. Emiatt kellett őt úgy kiismernem, mintha saját magam lennék. Kicsit sikerült is, de soha, egy percre sem gondoltam úgy, hogy teljesen megismertem a lányt. Mindig volt valami kis titka, valami amivel megtudott lepni, s ami miatt képtelen voltam ráunni.

- Miért kellene befejeznünk? – kérdeztem.

- Mert egyszer mindent be kell fejezni – magyarázta. – Mindig vége van a dolgoknak.

- A szeretetnek nincs – érveltem.

- Ha az embernek szerencséje van akkor annak valóban nincs vége – bólintott, bár tudtam, hogy nem teljesen ért ezzel egyet.

- Akkor mi szerencsések vagyunk – mosolyogtam, mire habozás nélkül bólintott.

- Csúszdázzunk – nevetett fel szórakozottan, mikor megérezte a hirtelen ránk pihent feszültséget. Valószínű egyszerre jutottak eszünkbe az Xfaktor gondolatok és a tény, miszerint ő szerelmes belém.

Nem tudtam, hogy miképp kellene kezeljem ezt a helyzetet, hiszen voltam már szerelmes olyanba, aki belém nem, s ez fordítva is megtörtént. De a tény, hogy pont a legjobb barátom szerelmes belém teljesen összezavart. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem ilyen helyzetben, ráadásul Mila vallomása után nem tett semmit sem, amivel elbizonytalanította volna a barátságunkat. Ugyanúgy viselkedett, talán kicsit megkönnyebbült is volt, s nem hagyta, hogy én elmeneküljek tőle. Barátok voltunk, ha kissé hamisak is, de barátok.

Követtem őt a színes lépcsőkig, amik tetején ő leült, majd könnyedén lecsúszott, ám nem kelt fel a végéről, ahogyan sosem szokott, ha velem volt. Mosolyogva nézett rám hátra, amíg figyelte ácsorgó alakom, ahogy végig néztem a város homályos, halvány fényein. Nem láttam valami sokat, hiszen a csúszda sem volt valami magas, én mégis úgy éreztem mintha egy több méteres kilátóról szemlélhettem volna a világot. Azt a várost, ami felnevelt, s amit hamarosan el kellett hagynom a tehetségkutató miatt.

Végül aztán leültem a fára, majd lábaimat kiemelve a műanyag csúszdából lecsúsztam, hogy leérve hátam a sárga műanyagnak vethessem, s Mila mellkasomnak dőlhessen.

Az egész olyan kellemes volt és meghitt. Az aggasztó gondolatok pár pillanatra elszálltak, mintha soha nem is lettek volna, amíg magamon éreztem Mila nyugodt lélegzetvételét, ahogy a sötét eget és a rajta díszelgő csillagokat bámultuk.

- Mitől félsz? – kérdezte végül halkan, továbbra is nyugodtan. Hangja simogatta a fülem, úgy éreztem, képes lettem volna úgy elaludni, hogy mindenféléről beszélt volna nekem. Biztonságot és megértést nyújtott.

- A jövőtől – mondtam némi hezitálás után. – A meghallgatástól...attól, hogy nem jutok tovább, de attól is, ha igen – ismertem be. Rengeteg gondolat cikázott a fejemben, de megformálhatatlannak tűntek aggodalmaim. Csak remélni mertem, hogy Mila hosszú monológok nélkül is érteni fog majd.

- Harry, ügyes leszel és tovább jutsz – mondta teljes meggyőződéssel. – Tehetséges vagy és aranyos, képtelenség, hogy neked nemet mondjanak! – bizonygatása hallatán elmosolyodtam.

- És mi lesz akkor, ha tovább jutok? – kérdeztem, bár magam sem tudtam, hogy konkrétan mire gondolok. Egyszerre féltettem a kapcsolatunkat, az itteni életem és egyszerűségem, miközben vágytam a sikerre és a hírnévre. Azt akartam, hogy minden felforduljon körülöttem, hogy valami olyat alkothassak, amiről az egész világ tudni fog.

- Mi lenne? – kérdezte, bár nem várt választ. – Tovább jutsz, megnyered és híres leszel – magyarázta. – Rengeteg nagyszerű albumot fogsz kiadni, klipeket készítesz és emberek milliói lesznek oda és vissza érted.

- De továbbra is te leszel a legnagyobb rajongóm? – kérdeztem, bár nem tudtam, hogy ez valóban kérdés akart-e lenni. Egyszerre tűnt kijelentésnek is.

- Senki más! – nevetett fel mindenféle boldogság nélkül, ami kicsit megrémisztett. Éreztem a hangjában, hogy valami őt is nyomasztotta.

- Mire gondolsz? – kérdeztem rá végül, miközben őt ölelő karjaimmal kicsit szorosabban fogtam őt.

- Elfogsz felejteni, ha híres leszel? – kérdezett rá. Hangja halk volt és félő, egy kis gyerekre emlékeztetett, aki félve kérdezett rá a mikulás létezésére.

- Dehogyis! – morrantam fel hitetlenkedve. – Sosem foglak, Mila! – ígértem teljesen őszintén. Biztos voltam benne, hogy ő sosem fog a múltamhoz tartozni, mert tovább akartam vinni a jelenem minden percébe.

- Akkor jó – sóhajtotta megnyugodva, ami ismét megmosolyogtatott. – Én sem foglak, Harry – ígérte. – Akkor sem, ha majd nem lesz esetleg időd rám vagy sokáig nem találkozunk!

- Úgy mondod mintha már megnyertem volna a versenyt...

- Sikeres leszel – mondta teljes meggyőződéssel. – Többre vagy hívatott, mint egy pékségre – nevetett fel halkan, hiszen mindig viccesnek találta a hétvégi munkám. Nem tudtam miért, de ő maga sem tudott erre soha sem választ adni.

Az emlékek lassan homályosultak el előttem, miközben a csillagokat bámultam és végül minden elsötétült. Nyugodt, idilli érzés szertefoszlott, ahogy kezdtem magamhoz térni a feszült, rémült érzéssel a mellkasomban.

Kábán pislogtam párat, s koncentrálnom kellett, ha nem akartam ismét elveszteni a tudatom. Muszáj volt megtudnom, hogy mi is történt körülöttem.

A fehér falak siváran magasodtak körülöttem, az ablak résnyire hagyott részén beszűrődtek a kinti világ zajai és kissé szmogos levegője, de még az sem volt képes teljesen eltüntetni a gyógyszerek és fertőtlenítők borzasztó szagát.

Lassan villantak be előttem a képek, mikor jobban körülnéztem a kórházi szobán. Hallottam a fülemben visszhangzani a fék csikorgását, a duda üvöltését, miközben Mila rám emelte rémült tekintetét és öntudatlanul sikította a nevem mintha csak belekapaszkodhatott volna a keresztnevembe. Nem sikerült neki. Az autó belénk csapódott oldalról, amitől kisodródtunk egyenesen egy villanyoszlopnak, ám mielőtt megnézhettem volna a mellettem ülő lányt a fejem hangosan csapódott az üvegnek, s elnyelt a sötétség.

Az emlékek hatására alig kaptam levegőt. Egyszerre ziláltam és fuldokoltam, ahogy végig simítottam a homlokomon lévő kötésen, s igyekeztem nem szédülni, mikor felültem és máson sem járt az agyam csak Milán.

Hol van?! Hogy van?! Valaki, ordítottam magamban, amit természetesen senki sem hallhatott meg, miközben kimásztam az ágyamból, s magasról tettem begipszelt karomra vagy fájó lábaimra. Semmi sem érdekelt azokban a pillanatokban.

- Harry! – hallottam meg Louis megnyugodott, mégis aggódó hangját, mikor az ajtóban találkoztunk. Mire észbe kaphattam volna már magához ölelt, amit természetesen azonnal viszonoztam. Jó volt egy ilyen idegen helyen egy ismerőssel találkozni, főleg Louissal, ám gondolataim újra visszatértek Milára. Még mindig nem tudtam róla semmit.

- Mila? – kérdeztem. Hangom rekedt volt, a torkom kiszáradt. – Hol van? Mi van vele?!

- Gyere – biccentett végül balra, mikor látta, hogy úgysem tudna megállítani. – Tegnap kelt fel, még kicsit zavarodott és ijedt, de bemehetsz hozzá.

- Akkor jól van? – sóhajtottam hatalmas megnyugvással a hangomban. A szívemről mintha több mázsás, halálként megcímzett súly szakadt volna le. – Él – nyögtem ki hangosan.

- Él – ismételte Louis, miközben egyik kezével biztatóan megszorította a vállam és előre engedett az ajtóban.

Jöttünkre Zayn azonnal felénk kapta a fejét. Szemei alatt hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, miközben az ágy szélén könyökölt, s valószínű alig mozdult el a lány mellől, aki csak némi nehézség árán tudott felénk fordulni. Szemeiből értetlenség és félelem sugárzott, mikor meglátta Louist, majd végig nézett rajtam.

- Hogy vagy? – kérdeztem azonnal, közelebb lépdelve hozzá. – Ugye nincs semmi komoly bajod?!

- Te ki vagy? – kérdezett vissza zavartan, rémülten.