45. Tony

45. Tony

"Volt benne valami..." - Antony

Zavartan meredtem az előttem ácsorgó két férfira, akik ugyanolyan tanácstalansággal néztek vissza rám, miközben méregettem őket. Furcsa volt ez az egész helyzet, s legszívesebben elmenekültem volna jó messzire, mégis egy helyben maradtam és vártam. Nem tudtam pontosan mire, de vártam, míg anyu bemutatott minket egymásnak.

- Mila, ő Edward – intett a magas férfi felé. – Edward, ő a lányom, Mila – folytatta, ám nem igazán tudtam figyelni. Csak bámultam magas, kidolgozott alakját, az apró szarkalábakat a szeme körül és lehengerlőnek tűnő, őszinte mosolyát, amivel megajándékozott, miközben a kezét nyújtotta felém.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek – biccentett. Hangja kellemesen mély volt, ha nem féltem volna, s nem tekintettem volna még rá ellenségként tetszett is volna.

- És ő a fia, Antony – intett a mögötte ácsorgó, nyúlánk fiúra. Még az apjánál is magasabb volt, miközben félre tűrte fekete, göndör tincseit és rám emelte titokzatosnak tűnő, zöldesbarna szemeit. Vastag ajkain féloldalas mosoly jelent meg, miközben jobbját nyújtotta felém, s én elfogadtam azt.

- Mila – mutatkoztam be illedelmesen, noha a fiú már tudhatta a nevem.

-  Örülök – biccentett az apjához hasonlóan, míg keze visszahullott az oldalára és hagyta, hogy anyu mindannyiunkat betereljen a konyhába, ahol már kész volt minden főzni és sütni valóval.

Próbáltam a beszélgetésre koncentrálni, mikor leültem Antony mellé az asztalhoz, de képtelen voltam koncentrálni. A szavak egy idő után összemosódtak körülöttem, s csak arra tudtam gondolni, hogy anyu története mennyire hasonlít az enyémhez. Félelmetes volt ez az egész, s legszívesebben elfelejtettem volna, mégsem ment. Csak ezen tudott kattogni az agyam, míg a kanalat markolásztam, s igyekeztem elűzni az afféle gondolatokat, miszerint velünk is ugyanez lesz. Nem lehet! Nem történhet ilyen, hiszen már nem szerettem úgy Harryt és Zayn iránt való érzelmeim nem csak fellángolások! Én szeretem őt!

- Mila... – szólt rám, anyu mire kicsit összerezzentem, s megráztam a fejem, hogy figyelni tudjak.

- Bocsánat – sóhajtottam. – Tessék? – fordultam a férfi felé, hiszen csak annyi rémlett, hogy nekem szánta szavait, melyek elvesztek tudatom viharában.

- Úgy hallottam, hogy befejezted az iskolát – ismételte meg előbbi szavait türelmesen. – Van valami terved a jövőre nézve? – kérdezte.

- Egy kicsit szeretnék...éldegélni, keresek valamilyen munkát, aztán eldöntöm, hogy mit is akarok igazából – magyaráztam őszintén, mire meg is éreztem magamon anyám helytelenítő pillantását. Emiatt sokat vitatkoztunk, bár én mindig meghátráltam haragja elől, de ebben hajthatatlan voltam. Nem akartam tovább tanulni, hiszen nem tudtam, hogy milyen pályára is szeretnék tovább menni. Kényszerből pedig nem akartam ügyész vagy orvos lenni, amúgy sem bírtam a vért!

- Mintha csak Tonyt hallanám – nevetett fel szórakozottan Edward.

- Szóval még sem olyan nagy balgaság, amiket mondok – vágott vissza a fiú némi éllel a hangjában. Úgy tűnt ők is rengeteget vitatkozhattak ezen, bár a mellettem ülő srác nem úgy tűnt, mint aki hagyta magát apja akaratának. Szakadt, szürke farmerja, laza fekete pólója arra engedett következtetni, hogy az a tipikus rossz fiú saját törvényekkel és akarattal. Szimpatikus volt.

- Dehogynem, fiam – makacskodott a férfi. – Csak mindketten fiatalok vagytok – magyarázta nyugodtan, mindent tudóan.

- Ha nem lennénk fiatalok és őrültek, nem válnánk öregekké s bölcsekké – felelte Antony, mire meglepetten, de elismerően felé néztem. Szemei cinkosan csillogtak, mikor tekintetünk találkozott.

- Hozhatom a desszertet? – kérdezte végül anyu, mire a bólintások után összeszedte a tányérokat és felszeletelte az általa készített süteményt. Ahogy ránéztem az édességre akaratlanul is eszembe jutott a fiúk által készített szülinapi tortám, amit akaratlanul is megmosolyogtam. Az a torta tényleg finom volt!

Java részt anyuék beszélgettek, míg mi, Antonyval hallgattunk és ettünk, olykor válaszoltunk a felénk irányult kérdésekre.

Valami érthetetlen okán fogva szimpatikus volt Edward fia, volt benne valami titokzatos és őrült, ami vonzott és arra csábított, hogy jobban megismerkedjek vele. Titokban abban reménykedtem, hogy mellette esetleg gyorsabban menne az idő, noha mint fiú vagy férfi egyáltalán nem volt az esetem. Volt valami a kisugárzásában, ami miatt kellett nekem a barátsága.

- Hé, kijössz? – biccentett az ajtó felé, mikor Edward felkelt a székéből és segített anyunak elmosogatni. Érdekelt, hogy tényleg ilyen udvarias-e a férfi vagy csak látszat volt, hogy jó fényben tűnjön fel a szememben. Nem tudtam.

- Ühüm – bólintottam, s feltápászkodva az asztaltól követtem őt a tornácra.

Még a sötétség is teljesen más volt, mint Londonban. Túl nyugodt volt minden, mintha a nap sosem akart volna többet felkelni, s áthatolni a horizonton. Tényleg úgy éreztem, hogy végtelen lesz ez a nyár.

- Cigizel? – nyújtott felém egy szálat, amit megköszönve elfogadtam, s hagytam, hogy meggyújtsa. – Annyira fura ez az egész – nevetett felé zavartan, mikor percek óta ücsörögtünk egymás mellett némán. A nevetése teljesen ledöbbentett, olyan kisfiús és rekedt volt, hogy egyáltalán nem illett hozzá, mégis tökéletesen passzolt.

- Az – helyeseltem mosolyogva. – Komolyan úgy érzem magam mintha nekünk kellene ügyelnünk a szüleinkre – ismertem be.

- Pontosan! De ezt már megszoktam, úgy értem néha tényleg úgy érzem, hogy én vagyok az idősebb, figyelnem kell az apámra – horkantott.

- Nekem ez az egész új – ismertem be. – Apud teljesen megváltoztatta az anyám.

- Gondolom szar ez az egész...úgy értem nem rég váltak el a szüleid...igazából csodáltam, hogy nem kapartad ki még a faterom szemét – magyarázta jót derülve gondolatain.

Furcsa volt megnyílni valakinek ilyen hamar, de egyszerűen akaratlanul is kikövetelte ezt magának. Nem tudtam ellene semmit sem tenni.

- A te anyukáddal mi van? – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat. – Miután megszült kilépett az életünkből – magyarázta. Nem úgy tűnt, hogy különösebben érdekelné a dolog, nem láttam rajta sem bánatot, de még haragot sem. Mintha csak arról beszélgettünk volna, hogy mennyire beesteledett. – Tudtommal egy drogos lotyó – tette még hozzá. – Lehet valahol szét szívta az agyát – tűnődött, majd kíváncsian felém pillantott.

Tagadni sem tudtam volna, hogy mennyire megdöbbentettek a szavai, hiszen senkit nem hallottam még ilyen egyszerűen így beszélni az anyjáról még akkor sem, ha utálta szülőjét.

- És a te apuddal mi van? – kérdezte.

- Párizsban él – feleltem. – Mikor elváltak Párizsba költözött.

- Jó döntés – bólintott elismerően. – Párizs gyönyörű város.

- Csak nem egy művész lélekkel van dolgom? – kíváncsiskodtam.

- Lehet – ingatta a fejét. – Még nem jöttem rá, hogy milyen is a lelkem igazából.

- Ismerős – bólintottam, hiszen hasonlóan éreztem magam én is. Ott voltak a fiúk és most itt volt ő, akik arra buzdítottak öntudatlanul is, hogy kalandra és őrültségekre vágyjak, míg a másik énem még mindig szívesen húzódott meg a csigaházában, hogy elbújhasson az emberek elől, hogy ne történjen vele semmi, mert ezt tartotta biztonságosnak.

- Pedig nem tűnsz olyan elveszettnek – mondta.

- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül, nem igazán tudtam, hogy mire gondolhat.

- Nem tudom, mikor megláttalak az jött le nekem rólad, hogy magabiztos vagy és tudod mit akarsz, amolyan anyuka kicsi lánya feeling, de mégsem – magyarázta. – Nem tudlak hova tenni – nézett mélyen a szemembe, amit viszonoztam. Nem azért, mert a pillantása olyannyira elnyelt volna, hanem mert egyszerűen olyan mérhetetlen nyugalom és mégis hátborzongató sötétség áradt a szemeiből teli szórakozással és lázadással, hogy annak képtelen voltam nemet mondani. Tetszett, amit éreztem a szemeibe nézve.

- Lehet, hogy direkt akarom ezt – kekeckedtem, de egy halk kuncogással megrázta a fejét.

- Nem – mondta. – Azt tisztán látni rajtad, hogy öntudatlan minden kisugárzásod.

- Ami azt illeti te sem vagy könnyű eset – mondtam. – Titokzatos vagy egy csipet...nem is tudom...talán őrületnek nevezném. – tűnődtem.

- Lehet, hogy direkt csinálom ezt – ismételte a szavaim vigyorogva.

- Valószínű – bólintottam. – Még ha te nem is vagy tisztában saját magaddal másnak nem hagyod, hogy ezt lássa rajtad – folytattam.

- Hm – mormolta elismerősen. – Emberemre akadtam – biccentett.

- Lehet – mosolyodtam el.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg újra, mikor egy újabb cigire gyújtottunk.

- Mintha megállítana, ha azt mondanám, hogy nem – vigyorogtam gúnyosan, mire csak felnevetett és ismét bólintott.

- Valóban – mondta. – Szóval...te vagy Zayn Malik barátnője, nem?

- De – helyeseltem akaratlan is megmosolyogva kedvesem nevének említését.

- Akkor azért voltál ismerős az újságokból – mondta. – Még furább lett ez az egész – nevetett.

- Nem elképzelhetetlen – mosolyogtam. – De miért furcsa? – kérdeztem.

- Nem tudom – vont vállat. – Láttalak benneteket újságokban és cikkekben, de...furcsa nekem az egész kapcsolatotok, ráadásul apámtól tudom, hogy a göndörke a legjobb barátod, akibe szerelmes voltál.

- Harry Styles – feleltem, bár ez lényegtelen volt bizonyos szempontból.

- Tudom, mindannyiuk nevét tudom – mondta. – Apám és anyád kapcsolatára emlékeztet ez az egész.

- Téged is? – fújtattam elégedetlenül. Az aggasztó gondolatok újra előtörtek, s aggódni kezdtem. Mi van, ha velünk is ugyanez lesz? Kinek a szívét fogom egyszer összetörni? Vagy ki roppant szét engem?

- Félsz, hogy anyád múltja megismétli önmagát az életedben? – kérdezte mindent tudóan, mire csak csendben bólintottam, s hallgattam szavainak folytatását. – Fölöslegesen – mondta. – Más vagy, mint anyud, ez tisztán látszik és szerintem Zayn is teljesen különbözik apudtól, az én fateromról és Harryről pedig nem is beszélve – horkantott. – Ha jobban belegondolsz nem is annyira hasonlít ez az egész.

- Tony? – mondtam pár perc múlva, ahogy átgondoltam szavait.

- Tessék? – fordult felém kíváncsian. Viccesnek találtam, ahogy a szemei is mosolyogtak, mikor ajkai felfelé görbültek.

- Tényleg örülök, hogy megismertelek – mondtam őszintén, mire csak felnevetett és bólintott, miközben megszorította a kezem.