51. Szabad

51. Szabad

"Tudtam, hogy a skacok kedvelni fogják őt. Mila sokunkat saját magunkra emlékeztetett." - Antony

Minél többet gondolkodtam Antony barátain annál bizarrabb ötletek fordultak meg a fejemben, mint például a szekták vagy más elvont csoportok és társaságok. A fiút ismerve tényleg fogalmam sem volt róla, hogy mire is számítsak, noha reménykedtem. Ha Antony ilyen biztosan nem lehetnek sokkal rosszabbak a barátai sem, nyugtattam magam.

A hét eléggé lassan telt. Dolgozni jártam, takarítottam, főztem vagy a turnézó popszenzációkkal beszélgettem telefonon, interneten. Eléggé elfoglaltak voltak, amit teljesen megértettem, noha nem úgy tűnt, hogy ők ezt bánnák akár egy percig is. Élvezték a turné minden pillanatát, s nem győztek beszámolni kalandjaikról és élményeikről, mint a rajongók őrült sikoltozása, az érzés, mikor színpadra léptek és szinte leterítette őket a közönség szeretet és lelkesedése. Elképesztő lehetett.

- Akkor szombaton ne várjalak? – kérdezte Zayn, miközben belesimított fekete hajába, s elrendezte szemébe hulló tincseit.

- Nem hiszem, hogy hétre hazaérek – feleltem. – Viszont hívni foglak – mosolyodtam el, hiszen nem tudtam volna úgy átmenni egy napon, hogy ne hallottam volna a hangját. Muszáj volt vele beszélnem, hogy ne kezdjek el kételkedni; nem csak képzelem őt.

- Rendben – mosolyodott el jókedvűen. – De nagyon vigyázz magadra, rendben? – kérte.

- Persze, ne aggódj – nyugtattam meg, hiszen tudtam, hogy nem tetszik neki ez az egész dolog. Noha nem mondta ki hangosan, de tudtam szavai nélkül is, hogy szívesebben tudna otthon a négy fal között, mint egy csomó idegen közelében úgy, hogy ő képtelen ilyen távolságra megóvni engem. Aranyosnak tartottam ezt, de nem akartam, hogy fölöslegesen aggodalmaskodjon. Bíztam Antonyban.

- Jó, jó – emelte fel megadóan a kezét. – Csak azt ne mondd, hogy te nem féltesz, hogy egyszer széttépnek a rajongók – viccelődött.

- Széttépem én őket! – nevettem fel.

- A kis harcias – kacagott fel Zayn egy kacsintással, amit csak egy kiszélesedő mosollyal nyugtáztam. Inkább nem fantáziáltam arról, hogy bármi bajuk is eshet a rajongók miatt, nem akartam a saját idegeimen tornázni. – Amúgy beszélned kellene Harryvel...

- Miért? – értetlenkedtem, na nem mintha nem beszélgettem volna a fiúval, hiszen az is napi rutin volt számomra, de nem értettem, hogy Zayn hanglejtése miért vált hirtelen komollyá, már-már aggodalmaskodóvá.

- Mert mióta meséltél neki Antonyról olyan...furcsa lett, kicsit kedvetlen – magyarázta. – Szerintem bánthatja a dolog, hogy esetleg lecserélted őt.

- Dehogyis! – ellenkeztem, bár Zaynnel fölösleges lett volna. – Harry mindig a legjobb barátom marad, ezen nem változtathat senki sem!

- Én tudom, de ő elbizonytalanodott – mondta. – Egyszerűen csak beszélgess vele egy kicsit és meg ne említsd, hogy én ezt elmondtam, mert kifog nyírni!

- Rendben – bólintottam. A gondolataim képtelen voltam elszakítani a göndörkéről, hiszen nem akartam, hogy ő így érezzen. Bármennyire is megszerettem Antonyt Harry sokkal többet jelentett nekem, teljesen máshogyan szerettem őket, s hatalmas butaságnak tartottam legjobb barátom feltételezéseit.

- És most végig ezen fogsz gondolkodni – állapította meg, miközben vonásaimat tanulmányozta.

- Nem – ráztam meg a fejem, hogy észhez térjek. – Alszik már? Mert akkor még ma felhívnám – tértem végül mégis vissza erre a témára, amit Zayn csak megmosolygott.

- Még eléred – mondta. – Viszont akkor én búcsúzom, nem kellemes dolog hajlani négykor már felkelni – húzta el a száját.

- Rendben – bólintottam. – Aludj jól!

- Te is – küldött puszit, amit látványosan elkaptam és a markomban tartottam. Cselekedetem megnevettette pár másodperc erejéig.

- Szeretlek – mondtam még, majd bontva a videóhívást ott hagytam a laptopot, hogy felhívhassam a göndör hajú énekest is.

A telefon csak párszor csengett ki, de már meg is hallhattam Harry rekedt hangját a túloldalról. Nem tudtam eldönteni, hogy álmosságól ilyen kedvetlen-e vagy az őt nyomasztó teljesen alaptalan és idióta gondolatoktól.

- Mi újság? – kérdeztem kedvesen, azon tűnődve, hogy mégis miként húzom ki belőle a baját.

- Semmi érdekes – felelte. – Veled?

- Téged ugrálnak körbe rajongók és nekem kellene mesélnem? – próbáltam viccelődni, de ez nem igazán jött össze. Tényleg komolyan aggódhat a barátságunk miatt, estem pánikba. Nem akartam, hogy bizonytalan legyek a kapcsolatunkban, hiszen azt hittem, hogy tudja, milyen sokat is jelent ő számomra. – Mi baj? – kérdeztem rá végül.

- Miért lenne bajom? – értetlenkedett.

- A hangodból gondolom – mondtam ezzel kimentve Zaynt. – Harry, ismerlek – tettem még hozzá.

- Én csak...kicsit elgondolkodtam – magyarázta. – De nem érdekes, tényleg!

- Harry...kérlek! – makacskodtam.

- De hülyeség!

- Harry!

- Csak azon gondolkodtam, hogy milyen jóba lettél Antonyval...és olyan messze vagy tőlem és...szóval érted... – makogott. – Nem akarom, hogy valaki átvegye a helyem, de nem tudok tenni semmit, hiszen nem lehetek melletted.

- Ne is gondolj ilyenekre! – mondtam. – Harry...a barátságunk nem azon alapszik, hogy ott tudunk-e lenni mindig a másik mellett fizikailag is, azt hittem ezt tudod! Akár milyen messze is vagy én melletted vagyok még ha csak gondolatban vagy lélekben is és ez fordítva is igaz, senki nem tudja átvenni a helyed, hiszen rendesen oda betonoztalak – nevettem fel zavartan. – Mindig te leszel a legjobb barátom, ezen nincs az a földi hatalom, ami változtathat!

- Szeretlek, Mila – fújta ki a levegőjét, s egyből meg is éreztem a hangjából kicsendülő mosolygást.

- Én is téged – mondtam megenyhülve. – De tudod én is féltékenykedhetnék, úgy értem mi van, ha valaki átveszi a helyem? Én vagyok az első számú rajongód, rajongótok! – nyafogtam kislány módjára, mire csak felnevetett játszadozásomon.

- És ez így is marad – nyugtatott meg. – Bár tudod vannak bizonyos feltételek a rajongók számára...

- Például? – kérdeztem.

- Tele plakátolt fal velünk, egy csomó ruha rólunk, minden információ rólunk...tudod..ilyenek – viccelődött. Tudtam jól, hogy a fiúknak nem ezt jelentette a rajongás. Nem fizikai tárgyakban mérték, hogy kinek mije volt, hanem, hogy ki mennyire támogatta őket és szerette őket dolgok és szavak nélkül, lélekben.

- Dolgozom majd az ügyön – ígértem, majd igyekeztem elnyomni egy fáradt ásítást, de természetesen meghallotta. – Az ásítás ragadós – nevettem, mikor meghallottam az ő sóhaját a telefon másik végéről.

- Majd még beszélünk, Mila, rendben?

- Persze – mosolyogtam. – Szép álmokat, Harry! – búcsúztam, majd az ő elköszönése után bontottam a vonalat, s elrakva a laptopot a telefonom magam mellé ejtettem és végre álomba merültem.

Rájöttem, hogy az idő sokkal gyorsabban megy, ha az ember tart valamit vagy éppen idegeskedik valaminek az eljövetele miatt. Ez történt szombaton is. Az idő hirtelen bepörgött, a mutatók egy percre sem álltak meg, s mire észbe kaptam már az egész alakos tükröm előtt bámultam vissza magamra, míg azon tűnődtem, hogy rendben vagyok-e. Egy egyszerű fekete farmert, kék toppot és fekete-kék inget vettem fel, míg a hajam hagytam, hogy szabadon hulljon a vállamra rakoncátlansága ellenére is. Az arcomra kevés sminket raktam szokás szerint, s csak reméltem, hogy így is megfelelek majd a mai estére.

- Majd jövök – nyomtam puszit anyu arcára, mikor Antony megcsörgetett, hogy megjött értem.

- Vigyázz magadra! – szólt még utánam némi aggodalommal a hangjában, miközben vállamra akasztottam a táskám, s megragadva a dzsekim már kint is voltam az udvaron.

Egy laza farmert és sötétzöld pólót viselt, miközben rám várt a motorján. Jesszusom!

Akaratlanul is megtorpantam, mikor jobban szemügyre vettem a fekete és ezüst színben pompázó, doromboló járgányt alatta.

- Öh, szia – nyögtem zavartan.

- Tetszik? – kérdezte vigyorogva, nagyszerűen szórakozva elsápadt arcomon. Sosem motoroztam, s soha nem is volt hozzá bátorságom.

- Ühüm – mormolta, bár ő is tudta, hogy csak hümmögtem. Csak igyekeztem megbarátkozni a látvánnyal.

- Na, gyere! – nevetett, miközben felém nyújtotta az egyik kezét. – Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – hívogatott, míg végül megragadtam kezét, s továbbra is bizonytalan mozdulatokkal, de felültem mögé a kétkerekűre. Éreztem, ahogy alattam rázkódott a motor, miközben Antony utasításainak eleget téve feltettem a lábam a kijelölt részre, s szorosabban öleltem át vékony, nevetéstől rázkódó derekát.

- Ez nem vicces – nyafogtam.

- Ne parázz! – mondta újra. – Élvezni fogod! – ígérte, mikor még utoljára átnézett rám a válla fölött, s nagyobb hangra ösztökélve a járművet az lassan, majd egyre gyorsabban elindult alattunk.

Görcsös szorításom fokozatosan oldódott fel, mikor megéreztem a minket burokként átfogó menetszelet, mely összevissza csapkodta a hajam, s játszadozott ruháim szélével. Az adrenalin szétáradt bennem, míg a környezet összemosódott, s én másra sem tudtam gondolni, csak az alattam dolgozó erőre, a sebességre és arra a végtelenségre, ami pár pillanat erejéig elkapott. Elképesztő érzés volt.

- Na, milyen volt? – nevetett fel Antony, mikor megállt, s én szinte visszazuhantam a valóságba.

- Váoh – nyögtem. Csak ennyit voltam képes kikényszeríteni magamból az új élmény hatása alatt, amíg előzékenyen lesegített, majd ő maga is leszállt, s maga után húzott.

Akkor esett le igazán, hogy megérkeztünk, s az idegességem azon nyomban visszatért.

A ház kívülről teljesen átlagosnak tűnt. Tipikusan az a barátságos családi ház volt, amiből volt egy pár a könyéken.

- Megjöttünk! – kurjantotta el magát jókedvűen Antony, miközben becsukta magam mögött az ajtót, s intett, hogy nyugodtan kövessem őt, mert nem fognak megenni.

Ja, régen Harry is ezt mondta, de nekem máig meg van az érzésem, hogy Zayn egy-egy pillantásával már felfalt még ha a nem is a szó legszorosabb értelmében is.

- Oh, sziasztok! – pattant fel a halvány kék kanapéról egy vékony, magas, szőke fiú. Tipikusan az a fajta volt, akiért a lányok oda-vissza voltak az iskolában, de még az egész környéken is. Könnyedén mozgott, miközben elindult felénk és arcára egy féloldalas, szexinek szánt mosolyt varázsolt.

- Mila, ő Jordan, Jordan ő Mila – mutatott be minket egymásnak.

- Örülök – fogott velem kezet, miközben szemeit az enyéimbe fúrta, s meg voltam győződve afelől, hogy éppen elvarázsolni próbált ég kék pillantásával.

- Barátja van – kotyogta közbe Antony, mire a fiú észhez tért, s teljesen megváltozott a viselkedése. Arcán barátságos mosoly került, szemei játékosan kezdtek el csillogni, ahogy kezet rázott velem.

- Akkor hívj csak Jojonak – mondta.

- Rendben – bólintottam zavartan, mégis mosolyogva. Zavarba hozott, hogy Jordan tekintetét kívül még négyet éreztem magamon, akik csendben meghúzódva figyelték a jelenetet.

- Skacok – fordult Antony a többiek felé, hogy ne keljen mindenkinek egyesével bemutatnia. – Ő Mila, Mila ők itt Phoebe, Charlie, Emma és Tiffany – sorolta fel a többieket.

Legelőször Charlie tápászkodott fel a helyéről, hogy elém lépve kezet fogjon velem. Szintén magas volt és vékony, úgy tűnt ez náluk valamiféle közös vonás volt a fiúk részéről, barna haját lazán a szemébe lógatta, amik ellenére is tisztán látszottak szürkén csillogó szemei.

Emma és Phoebe csak halványan mosolyogva intettek, s kellett pár másodperc míg megjegyeztem, hogy melyiken milyen ruha volt, hiszen ikrek voltak. Emma egy leheletnyivel volt magasabb testvérétől, szőke haját laza kontyba tűzte, s egy egyszerű csőfarmer volt rajta egy citromsárga toppal és melegítőfelsővel. Phoebe szőke haja kiengedve omlott a vállára, a rövid nadrág kiemelte vékony, hosszú lábait, ám a fekete körmök, smink és póló sokkal vadabb kisugárzást kölcsönzött neki, mint amilyennel testvére rendelkezett.

Tiffany jött még oda hozzám, hogy egy öleléssel üdvözöljön. Rövid, fekete haja volt, amibe egy műrózsát tűzött, s ami tökéletesen illett felsőjéhez és fekete nadrágjához. Vastag, mosolygós ajkai szintén vörös színt kaptak, amin csak rikítóan kék szemei tettek túl.

- Hé! – kapta fel a fejét Emma. – Nem te vagy Zayn Malik barátnője? – kérdezte megcsillanó szemekkel.

- De – bólintottam bizonytalanul. Nem tudtam, hogy ez náluk plusz pont lesz vagy egyből megutálnak-e.

- Úú, ez szuper! – tapsikolt, amit testvére és Jordan egy értetlen pillantással nyugtázott. – Imádom a zenéjüket! Fantasztikusak! – áradozott, ami akaratlanul is megmosolyogtatott. Igazat mondott.

- Az ki? – kérdezte egyszerre Pheobe és Jordan összevont szemöldökkel.

- A One Direction egyik énekese – vigyorogta piszkálódóan Charlie, miközben Emmára nézett. – Tudjátok, amit még fürdés közben is énekel.

- Hé, ők jók! – dobta neki a szőke lány az egyik párnát sértődötten. – Nem igaz? – nézett rám kérdőn, mosolyogva.

- Dehogynem! – mosolyodtam el, mire pacsira nyújtotta a kezét, s mintha ezzel meg is nyitotta volna utamat közöttük. Mindenki önfeledten kezdett el beszélni nekem, s én azt sem tudtam, hogy kire figyeljek, miközben leültem Charlie mellé és tűrtem felém dobott kérdéseiket.

- Skacok – szólt rájuk Antony, miközben egy lehűtött sörös dobozt nyújtott felém. – Majd máskor játszunk kérdezz-felelek partyt – csitította őket. – Most inkább ki kellene találnunk valamit – nézett végig rajtuk egy ördögi vigyorral az arcán. Elkezdtem félni az arcán végig futó érzelmek miatt.

- Megyek a fényképező gépemért! – kacagott fel Emma, majd eltűnve a nappaliból csak dobogó lépteit hallhattam, ahogy felszaladt a lépcsőn.

- Félnem kellene? – kérdeztem zavartan, miközben felnéztem Antony vigyorgó arcára.

- Ha ellazulsz élvezni fogod – kacsintott, majd intett, hogy húzzam meg a sört. Megtettem. Úgy gondoltam, hogy a velük való estéhez szükségem lesz alkoholra, így nem igazán ellenkeztem. Legalább nem görcsöltem olyan dolgok miatt, amiken nem is tudtam volna változtatni. Hagytam, hogy sodorjon az ár.

Zavartan meredtem hatalmas tisztásra, mely mindentől eldugva és fákkal védve terült el nem messze a várostól. Az egész olyan kísértetiesnek hatott, s nem értettem, hogy mit is keresünk itt, ahol látszólag a madár sem járt, de nem kérdezősködtem. Nem féltem, egyszerűen érdekelt, hogy mire számíthatok és nagyokat pislogva meredtem Charlie táskájába melyből elővett pár zseblámpát, az szőke lány fényképezőgépét és ...és csillagszórót?!

- Tündért idézünk? – kérdeztem zavartan, mire a fú csak felnevetett és megrázta a fejét.

- Majd meglátod – mondta vigyorogva, miközben kezembe nyomott egy zseblámpát, amivel nem igazán tudtam, hogy mit is kellene kezdenem.

- Tudod Emma egyik szenvedélye a fényképezés, nagyon tehetséges benne – állt mellém Antony, miközben a többiek bohóckodását figyeltük. – Mi pedig szeretünk őrültségeket csinálni, amit ő imád megörökíteni.

- De minek kellenek zseblámpák? – kérdeztem még mindig értetlenül.

- Fényrajzokhoz – vigyorogta, mire összeállt a kép. Rémlettek ezek a light graffitik az internetről, bár nem igazán értettem, hogy miként is működhet az ilyen. – Csak annyi lesz a dolgod, hogy firkálj. Bármit, ami eszedbe jut – kérte.

- Rendben – bólintottam mosolyogva. Most hogy tudtam mit is fogunk csinálni kicsit izgatott lettem, vártam, hogy neki kezdjünk, hiszen ilyenben sosem volt részem. Kiakartam próbálni.

- Mehet? – ugrándozott Emma a fényképezőgépéhez, majd mikor mindenki bólintott beállított a gépén pár dolgot, s várakozóan nézett fel ismét a többiekre.

- Pattanj fel mögém – vigyorogta Antony, mikor a motorjával mellém gördült. Bizonytalanul meredtem a fiúra, majd egy mély levegőt véve végül felültem mögé, s megkapaszkodva a vállában érdeklődve figyeltem, ahogy Tiffany felült Charlie mögé, s Jordan mögött is helyet foglalt Phoebe. Lassan kezdtek el körözni egymás mellett össze-vissza, ami pár pillanatra teljesen megszédített. A motorok egységesen, halkan doromboltak az esti csendben, miközben figyeltem, s igyekeztem tanulni.

- Állj fel – kérte nyugodtan Antony, miközben rám nézett a válla mögül és jót vigyorgott megijedt arcomon. – Gyerünk, nem lesz bajod! – ígérte, s noha bíztam benne az utolsó löketet végül a másik két lány kinyújtózott alakja adta meg.

Remegő lábakkal támaszkodtam meg Antonyban, míg végül megtaláltam az egyensúlyom, s megfeledkezve az alattam doromboló csodáról egyszerűen csak éreztem a lábam között dolgozó erőt és azt a furcsa érzést, ami hatalmába kerített.

A motor egyre gyorsabban ment, miközben megtartottam a súlyom, s kitárt karokkal élveztem a menetszél arcomba csapó simítását és tincseim táncikálását a hátamnál. Öntudatlanul kapcsoltam be a lámpát és hagytam, hogy újabb és újabb köröket írjunk le a többiekkel együtt. A fiúk jókat nevettek, miközben hol gyorsítottak, hol lassítottak és én mintha teljesen elzsibbadtam volna. Minden eltűnt körülöttem, mikor kinyitottam a szemem és a sötétkék, már-már fekete ég teli volt apró, gyémántként fénylő csillagokkal.

Az egész olyan szabad volt és varázslatos. Végtelennek éreztem maga, ahogy fejem hátrabicsaklott és gondtalan kacagás hagyta el a torkom, miközben ismét behunytam a szemem és újra megtanultam repülni.