54. Eltelt

54. Eltelt

"Az újságok mindig egy csomó hazugságot írnak. Meg kell tanulni nem elhinni minden lenyomtatott szavukat. Ha minden igaz lenne, amit kitalálnak...nos...nem is tudnám, hol tartanánk..." - Zayn Malik

Mila Jackson szemszög

Több ezernyi érzelem kavargott bennem, miközben visszaemlékeztem még álmomban is Zayn szavaira, de nem jutottam semmire. Az alkohollal az ereimben nem tudtam rendesen gondolkodni, de képtelen voltam teljesen kikapcsolni. Egyszerűen újra és újra visszatértem az újságban írt cikkhez, ami noha elég logikusnak és valóságosnak tűnt hazugság és rágalom is lehetett. Nem tudtam mit kellene hinnem, hiszen Zayn csak nem hazudna nekem, ráadásul Harry is kiállt volna mellettem, nem igaz?!

Az este alig aludtam pár órát, a maradék időben gondolkodtam és forgolódtam a kanapén elnyúlva, ahol helyet kaptam olyan éjfél körül. Még halványan derengett, ahogy Antony felsegített a kanapéra, majd ő maga is elfoglalta az egyik vendégágyat mondván, hogy engem képtelenség lett volna felcipelni az emeletre. Végül is abban az állapotban teljesen tökmindegynek tartottam, hogy mégis hova raktak. Volt annál nagyobb bajom is.

Reggel, mikor kezdtem magamhoz térni felismertem magam körül az ismerős bútorokat, az üres sörösüvegeket és a fotelban elnyúlt Charlie alakját, ahogy fejét lelógatva horkolt lábakkal az ég felé. Elég vicces látványt nyújtott. Még nevettem is volna, ha a fejem nem kezdett volna el hasogatni az ablakon besütő fények hatására.

- Ah – nyögtem, miközben igyekeztem kikeresni a telefonkönyvből Zayn számát. Se perc alatt játszódott le a szemem előtt minden, ami este történt, s teljesen pánikba estem? Tényleg megtörtént? Képes voltam felhívni őt? A híváslista azt mutatta, hogy igen. Legszívesebben falba vertem volna a fejem, hiszen visszagondolva hatalmas őrültségnek és butaságnak tartottam, amit tettem. Bíznom kellett volna benne, bele gondolni sem mertem, hogy milyen állapotban lehetett a beszélgetésünk után. Akkora egy hülye vagyok!

Sajnálom az este történeteket! Hiszek neked és szeretlek! M.xxx

Reméltem, hogy az SMS-t olvasva megnyugszik, de nem volt bátorságom felhívni őt. Egyszerűen legszívesebben elástam volna magam szégyenembe, hogy képes voltam kételkedni benne, ráadásul teljesen részegen fel hívni őt és megvádolni olyannal, amit az újságokban írtak. Tényleg kevesen múlott, hogy ne essek saját magamnak a hülyeségem miatt.

A telefon mentett meg önmarcangolásomból, mely türelmetlenül kezdett el rezegni az ujjaim között pár perc múlva. Zayn neve szüntelenül villogott a képernyőn, nekem mégis idő kellett, míg összeszedte a bátorságom és felvettem.

- Szia – szóltam bele halkan, miközben feltápászkodtam a kanapéról és igyekeztem nem felébreszteni a még mindig hortyogó, fotelben pihenő fiút. Nem tudtam, hogy miként tudott így aludni, de azokban a pillanatokban annyira nem is érdekelt. Elemeltem a dobozomból egy öngyújtót és cigit, majd kilépve a tornácra magamba szívtam a reggeli friss levegőt, s ajkaim közé emeltem a szálat.

- Szóval tényleg hiszel nekem? – kérdezte bizonytalanul, szomorúan. Megtört hangja hallatán a mellkasom fájdalmasan szúrni kezdett.

- Én annyira sajnálom a történeteket – mondtam végül. – Hülye voltam, gondolkodnom kellett volna...én tényleg annyira sajnálom – motyogtam tejesen szégyenkezve. Hangom akaratlanul is elcsuklott, mikor felvetődött bennem azaz ötlet, miszerint haragszik rám és nem fog megbocsájtani. – Egy idióta, hisztis picsa vagyok – közöltem elkeseredetten felnevetve.

- Ne beszélj így magadról, mert amint találkozunk kénytelen leszek téged elfenekelni – szólt rám, ami hallatán akaratlanul is megnyugodott sóhaj szakadt fel a torkomból. Éreztem a hangjából a megkönnyebbült mosolygást, amiről tudtam, hogy nem haragszik rám.

- Amint találkozunk kénytelen leszek kiengesztelni téged valahogy – mosolyodtam el halványan, reflexszerűen lesütve a szemem, hiszen tudtam, hogy szavaimmal hatalmas löketet adtam neki a perverz ábrándozásra. – És soha többé nem olvasok újságot – nevettem fel zavartan. Oltári butaság volt megnéznem azt a szennylapot. Erre hamar rájöttem.

- Felejtsük el, rendben? – kérte. – Még úgyis hallgathatom a találgatásokat...bőven elég lesz az – mormolta elégedetlenül. Képzeltem, hogy mennyire elege lehetett ebből az egészből, ráadásul a múlt éjjel én is rátettem egy lapáttal. Tényleg borzasztó vagyok!

- Szeretlek – mondtam végül.

- Én is – tette még hozzá mosolygással a hangjában. – Még két hét – közölte.

- Bizony – nevettem fel. Alig vártam, hogy ez a tizennégy nap is leteljen. – Viszont hagylak próbálni – hallottam meg a háttérben Harry éneklését, ami még inkább megmosolyogtatott.

- Vigyázz magadra, Mila! Szia! – búcsúzott.

- Szia – köszöntem el, majd egy utolsó szívva a cigimből elnyomtam a csikket és visszamentem a lakásba.

Sokkal jobban éreztem magam, hogy beszéltem Zaynnel és lerendeztem vele a dolgokat. Nem kételkedtem benne, elhittem, hogy nem csalt meg, hiszen bíztam benne és úgy gondoltam, hogy ismertem őt annyira, hogy tudjam; nem dobna el csak úgy mindent, amiért hónapokat harcolt.

Az egész lakást betöltötte Charlie horkolása, miközben én elkezdtem rendet rakni. Hasznossá akartam tenni magam, s ez találtam a legjobb módnak ráadásul nem volt nagy kunszt elpakolni a dobozokat, majd összedobni nekik valami reggelit. Mondjuk Tiffnek dupla adagot, ugyanis másnaposan annyit evett, mint egy ló. Vagy talán egy egész lovat megevett. Esetleg mindkettő.

- Hm...micsoda illatok – mormolta az eddig horkoló fiú, miután egy puffanást követően kicsoszogott a konyhába. Valószín leesett a fotelból, mert mikor megjelent a helyiségben a fejét fogdosta, arcán egy fájdalmas grimasszal.

- Jól vagy? – nevettem, majd tányérra rakva neki a rántottából elé raktam azt.

- Ha tele lesz a hasam jobban leszek – vigyorogta falánkul, majd hálásan rám mosolyogva elkezdte felfalni az egészet.

- Tudod néha úgy érzem mintha te lennél az anyukánk – nevetett fel Tiff, amit bár mindenki elég furcsán fogadott az ő szájából, mégis egyetértettek vele, s ez nekem csak hízelgett. Valamiért hajlamos voltam anyáskodni, ezt nem tudtam kinőni, pedig sokat változtam a hetek múlásával. Ők is megváltoztattak, s noha gyakran nem tudtam magamon kiigazodni, hiszen olykor teljesen zavarba voltam máskor pedig én kotyogtam közbe kétértelmű, olykor nyíltan perverz megjegyzéseket, de még sosem voltam ilyen biztos magamban. Jól éreztem magam a bőrömben, végre először nem az érdekelt, hogy kinek hogyan kellene megfelelnem, mert elfogadtak. Azok, akiknek adtam a véleményére teljes mértékig elfogadtak és mellettem álltak.

A napok összevissza működtek. Némelyik túl gyorsan telt el, míg a másik alig akart eltelni, s ezzel olykor teljesen összezavarodtam. Hajlamos voltam akár egy nap többször is ránézni a naptárra, hogy tudjam; mégis hányadika van. Muszáj voltam ellenőrizni ezt.

- Izgulsz mi? – nevetett fel Antony, miközben egy hatalmas lendülettel leült az ágyamra, majd el is nyúlt azon, miközben figyelte pakolászásom. A hétvégére újra hivatalos voltam a Direction házba, ugyanis egy idő után féltem volna nemet mondani Harrynek vagy Zaynnek, hiszen továbbra sem akartam a nyakukon lenni, de máshogy ezt nem lehetett megoldani.

- Alig várom – mosolyogtam, s tekintetem ismét a falon függő naptárra villant. Másodikán érkeznek, harmincegyedike volt. Alig akartam elhinni, hogy így eltelt az idő.

Visszagondolva örültem, hogy ilyen nyárban volt részem. Élveztem minden pillanatát, még azokért a szomorú vasárnapokért is hálás voltam, ahol beleestem a búskomorságba Zayn vagy Harry hiánya miatt. Azok a napok segítették értékelni azt, amim volt, s ennek örültem. Őrülten szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen barátom volt és ilyen legjobb barátot tudhattam magam mellett. Biztos voltam benne, hogy rajongók milliói nyírt volna ki legszívesebben, de nem érdekelt.

Ráadásul még több barátra sikerült szert tennem, akiket a világ összes kincséért sem cseréltem volna le. Mindannyian különlegesek és szabadok voltak, és mellettünk én is ugyanígy érezhettem magam.