47. Csak ezt ne!

Hellóka!

Először is sok szerencsét kívánok az érettségizőknek, mindenkinek szurkolok, hogy sikerüljön!

Xoxo.Bri.

47. Csak ezt ne!

"Nem tehetek róla." - Antony

Jó volt kicsit kimozdulni otthonról, hiszen mióta haza jöttem alig hagytam el a házat. Nem volt okom, sem társaságom elmenni sétálgatni vagy bárhova, elvégre Harryn kívül sosem volt sok barátom. Voltak lányok, osztálytársak, akikkel máig tartottam a kapcsolatot, de ezek egyre inkább elhalványultak, mikor elballagtunk és sokan végleg befejeztük tanulmányainkat. Persze, a napokban gondoltam rá, hogy felkereshetném Gemmát, Harry nővérét vagy Norát az egyetlen olyan lányt régi osztályomból, akit jobban megismertem, de egyre inkább csak hanyagoltam ezeket. Néha komolyan azt gondoltam, hogy direkt sajnáltatom és hátráltatom magam.

Az idő kellemesen meleg volt, aminek felettébb örültem, hiszen Angliában nem mindig jelentett a nyár jó időt és meleget. Gyakran szakadt vagy tépte meg a természetet egy nagyobb vihar, ami az itt lakóknak már teljesen természetes volt. Megszokott. Mindenesetre megtanultuk értékelni a jó időt, a melengető napsugarakat és a tiszta, kék eget, mely hosszan nyúlt el egészen a horizontig.

A kávézóban alig ücsörögtek. Vasárnap lévén sokan otthon voltak a családjaikkal. Csak néhány hozzám hasonlókorú élvezte barátai társaságát, miközben kiültek a teraszra, a napernyők árnyéka alá, s hallgatták a helyiségből kiszűrődő rádió kellemes dallamát. Úgy tűnt nem sokat változott a város, hiszen a legnagyobb újdonságot én jelentettem. Sok szempár szegeződött rám, amiket próbáltam figyelmen kívül hagyni. Így is sokan kinéztek, jobbik esetben csak észrevettek Harry Styles, a One Direction göndör énekes legjobb barátjaként, de ehhez a címhez még kapcsolódott Zayn Malik, a banda Bradfordi rossz fiú barátnője megnevezés is. Csak reménykedhettem benne, hogy ennek is hamar lecseng az újdonsága, s nem fognak mindenhol megbámulni a semmiért. Elvégre én nem tettem semmit a hírnév miatt, jobban örültem volna, ha a világ meg sem ismer, de ez lehetetlen volt legjobb barátom és szerelmem mellett. Valamit valamiért dolognak fogtam fel ezt az egészet.

- Helló – mosolyogtam kedvesen Antonyra, mikor feltűnt magas, vékony alakja, ahogy megállt az asztal mellett, s elővillantva fogkrémes mosolyát egy biccentéssel üdvözölt és leült velem szembe.

- Remélem nem gond, hogy elhívtalak – mondta, mire csak megráztam a fejem.

- Igazából örülök – vallottam be. – Nem igazán volt még alkalmam kimozdulni otthonról – húztam el a szám kellemetlenül. Hangosan még furcsább volt kimondanom, hogy alig voltak barátaim.

- Képzelem – nevetett, úgy tűnt ő nem ítélkezik emiatt. – Úgy értem bizarr ez az egész.. – nézett körbe néhány engem figyelő tekinteten. Szórakozottan viszonozta a kíváncsiak pillantását, majd élvezettel figyelte, ahogy azok különböző reakciókkal, de elfordították a fejüket, s a maguk dolgával kezdtek el foglalatoskodni.

- Pedig ez még nem is furcsa – mondtam halványan, zavartan mosolyogva.

- Lehet – bólintott. – De akkor is, olyan viccesek az emberek... – vigyorgott rá az egyik szőke srácra, aki egy szemforgatással végre elfordult, s a mellette ülő haverjával kezdett el dumálni.

- Inkább furcsák – javítottam őt ki. – A kettő keveréke...

- Valami olyasmi – bólintott, miközben ajkai közé csippentett egy szálat, s rágyújtott. Hosszú percekig követtem az ajkait elhagyó szürke füst halványuló útját, majd követve példáját én magam is rágyújtottam. – Vajon hányan fognak szívrohamot kapni, mert a kedvencük barátnője is dohányzik? – suttogta izgatottan, némi gúnnyal a hangjában, miközben ismét körülnézett.

- Sehányan – nevettem fel. – Semmi közük hozzá, hogy mit teszek – érveltem.

- Pontosan! – bólintott, majd lepöccintette a hamutálba a lassan égő cigaretta végét. – És mégis érdekel, hogy mit gondolnak, nem? – kérdezte nyíltan, őszinte kíváncsisággal a hangjában.

- Hát...kicsit – ismertem be, hiszen mégis csak fontos volt egy bizonyos szintig, hogy a fiúk rajongói szeretnek-e engem vagy sem. – De miért fontos ez? – értetlenkedtem.

- Nem tudom – vont vállat. – Még nem volt olyan barátom, akinek ilyen híres barátja lett volna – magyarázta. – Szimplán érdekel, hogy milyen egy ilyet megélni.

- Szóval barátok vagyunk? – vigyorodtam el akaratlanul is, mire sötétzöldes szemei rám villantak és szórakozottan megcsillantak.

- Azok, kicsi lány – nevetett boldogan. – De tényleg, milyen ez az egész? – érdeklődött.

- Megszokható – feleltem hosszas töprengés után. – Vagyis...minimálisra le kell csökkenteni azt a késztetést, hogy tudjam, hogy ki és mit gondol rólam Zayn barátnője ként – magyaráztam. – Ha nem foglalkozom és a lehető legjobban elkerülöm a rosszindulatú megjegyzéseket akkor megszokható.

- Szóval elég vastag bőr kell hozzá vagy valami szemellenző, mint a lovaknak – egyszerűsítette le.

- Igen – mosolyodtam el hasonlatain. – De tudod nem ez számomra a legfurcsább...hanem, hogy nem érdemeltem én ki az emberek figyelmét – magyaráztam. Jó volt valakinek erről beszélni. – Nincs tehetségem, nem tettem semmit se le az asztalra, hogy szeressenek vagy éppen utáljanak az emberek.

- Értelek – bólintott. – Inkább elbújnál a háttérben?

- Igen – helyeseltem. – Sokkal egyszerűbb lenne, de lehetetlen is. Nem érdemeltem ki a figyelmet, nem is akartam, hogy figyeljenek, most pedig...nézz körbe – röhögtem fel elkeseredetten.

- Szóval ki akarod érdemelni? – kérdezte felcsillanó szemekkel, amiért egyből rosszat sejtettem.

- Mi jár a fejedben? – kérdeztem aggodalmasan.

- Csinálok magunknak egy jó nyarat! – kacagta sokat sejtően, lelkesen. Gyermekded nevetésével körül ölelve nem is mertem kételkedni szavaiban. Biztos voltam benne, hogy képes valami felejthetetlent és talán botrányosat csinálni az alig három hónap alatt.

- Kezdek félni – csóváltam a fejem vigyorogva. Jókedve és kalandvágya rám is rám ragadt, ami miatt mocorogni kezdtem a székben, s egy újabb cigire gyújtottam.

- Helyes – kacsintott, majd ismét körbe nézett. – Értem én, hogy szép – bökött felém, mikor újra és újra kíváncsi szemekbe ütközött. –, de hagynátok minket nyugodtan beszélgetni?! – kérdezte már-már nyersen és haragosan. Csak én láthattam ajkai remegéséből, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. – Főleg te – nézett az egyik szőke srác felé. – Ismerem a barátnődet!

- Nincs is barátnőm – rázta meg a fejét értetlenül az idegen.

- Ilyen ízléssel nem is lesz, drága barátom – felelte Antony, mire akaratlanul is felnevettem. Csak remélni mertem, hogy a fiú nem orrol meg rám, noha nem kellett volna ezzel foglalkoznom. Nem is ismertem.

- Te nem vagy normális! – csóváltam meg a fejem elképedve előbbi jelenete miatt.

- Minek legyek egy tucat, ha hangos is lehetek? – kérdezte költőien. – Sokat kell még tanulnod, kicsi lány – sóhajtotta, mintha csak egy diákjának magyarázott volna.

- Taníts, mester – mentem bele a játékába, mire elégedetten elvigyorodott és bólintott. – Holnap elmegyek a pékségbe – böktem az apró üzlet felé. – Kell valami, ami leköti a gondolataimat – magyaráztam.

- Hiányzik? – kérdezte áthatóan, amitől úgy éreztem, hogy a vesémig lát. Teljesen zavarba hozott.

- És félek, hogy ez csak rosszabb lesz – nevettem fel elkeseredetten, hiszen gyerekesnek és indokolatlannak tartottam, hogy valaki vagy valakik hiánya ennyire fájjon és ekkora űrt okozzon. Mintha mióta megjöttem volna Londonból kitértem volna a Föld pályájáról és csak lebegtem volna az űrben céltalanul és haszontalanul.

- Őszig egyáltalán nem is fogod látni? – kérdezte.

- Nem hiszem – ráztam meg a fejem. – Nagyon sűrű a programjuk és...szóval nem – sóhajtottam.

- Ha én szerelmes lennék nem bírnám ki – motyogta eltűnődve. – Mondjuk...mindegy – legyintett végül.

- Mi az? – makacskodtam. Tudni akartam, hogy mi okozta hirtelen jött zavarát, mégis féltem a válaszától. Akaratlanul is felvetődött bennem anyu először képtelennek tűnő ötlete, miszerint a fiú többet akarhat tőlem, mint barátságot. Tényleg félni kezdtem ettől, s ízelítőt kaphattam abból, hogy Harry mit is érezhetett, mikor én voltam belé szerelmes. Vajon ő is gyomrában rossz remegéssel volt velem? Vagy teljesen más volt a helyzet hosszú évnyi ismeretségünk miatt?

- Elmondom, de nem ennyi FIGYELŐ TEKINTET MELLETT! – kiáltotta el magát szavai végére, miközben feltápászkodott a székből, s zsebébe nyúlva az asztalra dobott egy marék aprót az italainkért cserébe.

Hangos szavai csak még több figyelmet irányítottak felénk, amin ő jót nevetett, de én inkább zavartan igyekeztem ott hagyni a kávézót Antony nyomában.

- Te tényleg nem vagy százas! – vágtam hozzá, mire huncutul elvigyorodott, s kacsintott egyet szavaim megerősítéseként.

- Az túl kerek – húzta el a száját. – Haza kísérlek, rendben? – kérdezte.

- Rendben – bólintottam. – Köszönöm.

Az út további részében csendben beszélgettünk mindenféle jelentéktelen és üresnek tűnő dologról. Ez volt Antonyban a legjobb; a semmiről is el lehetett vele diskurálgatni, s az ég világon mindenről meg volt a stabil, mégis nyitott véleménye, s bármikor szívesen meghallgatta a másik nézeteit. Könnyű volt vele beszélgetni vagy éppen hallgatni. Különleges volt. Nem tudtam, hogy pontosan miben, hogyan vagy miért, de különleges fiú volt.

Mikor megálltunk a házunk előtt a gyomrom még inkább összezsugorodott attól félve, hogy mit is akarhat mondani, miközben megállt velem szemben, s felém magasodva figyelte arcomat. Tekintete elmélyült volt, ahogyan ajkait csücsörítette, majd beharapta alsó ajkát. Az ájulás kerülgetett.

- Mila? – kérdezte halkan.

- Tessék? – pislogtam fel rá nyugodtságot és lazaságot erőltetve a hangomba. Rettegtem tőle, hogy átlát rajtam, hogy úgy olvas belőlem azokban a pillanatokban is, mintha nyitott könyv lennék a számára.

- Szóval...tudod...van valami, amit nem mondtam el a kávézóban – egyik keze, mely nem maga mellett lógott le esetlenül a tarkójára simult, ahogyan a cipője orrát vizsgálta.

- Igen? – biztattam őt a folytatásra. Még mindig élt bennem a remény, hogy teljesen másra gondolunk, s csak elhamarkodtam a dolgot. Nem, egyszerűen nem vallhat nekem szerelmet! Ilyen nem történhet meg velem!

A gyomrom folyamatosan bukfencezett, miközben Antony szavait vártam, s biztatóan mosolyogva ösztönöztem őt folytatásra, míg legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. Nem akartam hallani elkövetkezendő szavait, de nem lehettem akkora tapló, hogy faképnél hagyva őt bemeneküljek a négy fal közé, s a nyár maradék részére kerüljem őt. Belegondolni sem mertem, hogy mi lenne velem a nyár többi részében, valószínű otthon pukkadtam volna meg vagy a lustaságtól vagy az unalomtól.

- Szóval...az a helyzet, hogy....szeretlek! – nyögte ki végül teljesen zavartan és félve. Szinte éreztem, ahogy megsemmisülök, mikor nagy nehezen a szemembe nézett, s várta a reakcióm.