53. Hinned kell nekem!

53. Hinned kell nekem!

Zayn Malik szemszög

Elég ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem ez a nyár. Egyszerre élveztem, hiszen nagyszerű élményekben volt részem a turné és a többiek miatt, miközben könyörögtem is, hogy múljon már el, s köszöntsön végre be az ősz, hogy Milát ismét a karjaimban tudhassam. Őrjítő volt a gondolat, hogy gyakran teljesen más országokban voltunk, így képtelen voltam tudni minden mozdulásáról, s hosszú hónapok óta nem csókolhattam őt meg. Férfiból voltam, persze, hogy kívántam őt, jobban, mint bármikor máskor, s ahogyan az idő haladt ez egyre inkább csak nőtt bennem. Ezt általában élvezettel adtam tudtára, hogy figyelhessem kipirosodott arcát még ha csak kamerából is csodálhattam őt.

Álmaimból a telefon csörgése zavart fel, aminek hallatán elégedetlenül nyögtem egyet, s igyekeztem átfordulni a hasamról az oldalamra, hogy elérhessem a mellettem rezgő és villogó készüléket. Nem tudtam, hogy mégis ki képes ilyenkor keresni, de mikor megláttam az ismerős női nevet a képernyőn egyből rossz érzések kerítettek hatalmukba. Aggódni kezdtem, hiszen Mila nem szokott hívni az éjszakaközepén bármilyen butasággal. Tudtam, hogy baj van.

- Mila? – szóltam bele a telefonba, mikor észhez tértem és felvéve a készüléket a fülemhez emeltem azt. Hosszú másodpercekig csak ziláló lélegzetvételét hallhattam, ami csak még inkább megrémített. Egy örökké valóságnak tűnt, mire megszólaltam, hogy beszédre buzdítsam őt. – Mila? Te vagy az? Minden rendben? – döntöttem rá kérdéseim áradatát annak reményében, hogy mielőbb választ kapok.

A hotel szobát halványan borította be a hold halovány fénye, ami miatt a bútorok ijesztő sziluettet kaptak, s hirtelen minden olyan távolinak tűnt. Néztem őket, a vajszínű, most sokkal sötétebb falat, a növényeket, de mintha ott sem lettem volna. Nem láttam őket. Teljesen a gondolataimba temetkeztem és minden idegszálammal a vonal másik végén lévő lányra koncentráltam.

- Zayn... – suttogta remegő hangon. Úgy éreztem, tényleg megőrülök. Mi baja lehet? Miért ilyen?!

- Mila, beszélj már! – rivalltam rá kicsit durvábban, mint szabadott volna, mert kis időre még lélegezni is elfelejtett. – Sajnálom – suttogtam leszorított szemekkel. Minden eltelt másodperc egy évtizednek tűnt, ha nem többnek, de bármennyire is akartam kiszedni belőle hívásának és zavart állapotának okát inkább hallgattam. Nem akartam őt megijeszteni.

- Zayn... – ismételte újra a nevem. – Valamit muszáj megkérdeznem – vett mély levegőt. – Megcsaltál? – nyögte ki végül, s most rajtam volt a sor, hogy válaszolni se tudjak. A levegő hosszú másodpercekig bennem maradt, miközben döbbenten meredtem magam elé.

Gondolhattam volna, hogy a pletyka hozzá is elfog jutni, hiszen bármennyire akarta kerülni az újságokat az ilyen hírek akarva-akaratlanul, de eljutottak mindenkihez.

Bármennyire is dühített még csak a feltételezés is, de teljesen jogosnak tartottam, hogy rákérdezett. Joga volt tudni az igazat akkor is, ha én úgy éreztem emiatt magam, mint valami megbízhatatlan alak, akit nem lehet elengedni hosszú időre, mert egyből más ágyában keresi a boldogságot. A válasz ott visszhangzott a fejemben, üvöltöttem belülről, hogy nem, hogy hazugság az egész, de megszólalni nem tudtam. Azon járt az agyam, hogy most mit érezhet, hogy ezt telefonról képtelenség neki bebizonyítanom.

- Nézd, Zayn, ha..ha..megtetted kérlek mond el, nem fogok rád haragudni, nem fogok üvöltözni vagy ilyesmi – kezdett bele, mikor félreétette némaságom. – Csak mond el, ha valamit tettél – kérte.

Furcsa volt a hangja, s nem csak a benne dúló érzelmek miatt...

- Mila, te ittál? – döbbentem le, hiszen határozottan kótyagosnak tűnt.

- Antony, maradj már! – szólt hangosabban, mikor idegesítővé vált számára a még engem is elérő dörömbölés zaja.

- Mila! Bezárkóztál? Hol vagy? – kérdezgettem, noha teljesen fölöslegesen. Nem tudtam volna oda menni hozzá, s nem is akarta meghallani a kérdéseim. Egyre feszültebb volt, éreztem, hogy a sírás szélén állt, de igyekezte összeszedni magát. Nem akart előttem gyengének mutatkozni.

- Zayn! Igen vagy nem?! – kérdezte türelmetlenül, rettegve, mikor visszaterelte magunkat az eredeti témához.

- Nem! – mondtam ki végül teljesen komolyan, már-már felháborodottan. – Soha nem tennék ilyet, hinned kell nekem! – bizonygattam. Noha tudtam, hogy nem tettem semmit, ami miatt bűntudatom kellene, hogy legyen az érzés mégis hatalma alá kerített, s nem tudtam ellene semmit sem tenni. Csak reméltem, hogy Mila nekem hisz és nem az újságoknak.

- Rendben – mondta végül, noha nem érződött a hangjából a megkönnyebbülés. Szorongott. – Sajnálom, hogy felébresztettelek, de meg kellett kérdeznem – mentegetőzött.

- Mila, ugye hiszel nekem? – kérdeztem nem engedve, hogy letegye a telefont. – Ugye tudod, hogy sosem csalnálak meg? Annyi hazugság van azokban az újságokban, tudod jól...tudod?! – hangom szinte már könyörgő volt, miközben beszéltem és beszéltem. Semmi mást nem tudtam tenni annak érdekében, hogy biztosítsam őt hűségem felől.

- Hiszek, hiszek – mondogatta, de tudtam, hogy ez nincs így. Kételkedett, bár volt egy olyan érzésem, hogy csak az elfogyasztott alkohol miatt. – Tényleg sajnálom, hogy felébresztettelek. Majd beszélünk – mondta, s mielőtt bármit is mondhattam volna elköszönt és kinyomta a telefont.

Megdermedt, végtelen percekig hallgattam a telefon búgását a fülemben, miközben csak szorítottam azt a kis készüléket és a rajtam összegyűrődött takarót bámultam.

Egyszerre voltam mérges, mert kételkedett bennem, mert képes volt akár csak pár percig is, de hinni az szennylapoknak, megértő, mert joga volt tudni az igazságot. Tudtam, ha ez fordítva történt volna meg én is rákérdeztem volna nála, sőt, ahogyan magamat ismertem talán egyből elkapott volna valami féltékenységi roham. Közben a kétségbeesés is mardosott belülről a tehetetlenséggel együtt, elvégre Spanyolországból nem igazán tudtam őt biztosítani afelől, hogy csak ő létezik számomra, mint nő, s senkivel sem csalnám meg az ég világon. Harry amúgy is kinyírt volna már, ha félreléptem volna. Sosem hangoztatta, hiszen mégis csak barátok voltunk, de mindketten tudtuk, hogy gondolkodás nélkül mosna be nekem, ha bántanám Milát valamilyen formában is.

Mi van, ha nem hisz nekem, gondoltam egyre inkább bedühödve a médiára. Utáltam ezt az egészet! Elegem volt abból, hogy mindig megtaláltak minket, hogy azt sem tudták már miképpen kössenek belénk és keltsék rossz hírünket akár a hozzánk közelállók körében is.

- A kurva életbe! – morogtam dühösen, mikor hosszas fel-alá járkálás után egyik kezem megtámasztottam, s a másikkal dühösen a falba vertem. Öklöm erősen találkozott a tapétával, aminek hatására a fájdalom el is uralkodott egész jobbomon, de nem érdekelt. Csak ütöttem és ütöttem mintha ezzel minden megoldottam volna.

Semmi sem volt rendben az istenverte médiának köszönhetően!

- Hé, haver! – nyitott be hozzám Harry kómás fejjel, mikor sikeresen felébresztettem dühkirohanásommal. – Mi a baj? – kérdezte éberebben, mikor észrevette dühös arckifejezésem és egyre inkább vöröslő, fájdalomtól lüktető öklöm.

- A rohadt újságok! – morogtam. – A kibaszott média a baj!

- Mi történt? – értetlenkedett egyre aggodalmasabban, miközben igyekezett minél messzebb eltolni a faltól, hogy ne tehessek magamban még nagyobb kárt. – Higgadj le!

Mérgesen fújtatva, nehézkesen véve a levegőt engedelmeskedtem erejének, ahogy leültetett az ágyszélére, s én a tenyereimbe rejthettem az arcom. A harag még mindig dolgozott bennem, legszívesebben szét vertem volna valamit, de mivel erre nem volt lehetőségem a bennem dúló indulatok máshogy akartak utat törni maguknak. Nem akartam sírni! Ha kicsit is gyengébb lettem volna biztos vagyok benne, hogy elsírtam volna magam, noha tudtam, hogy Harry előtt ilyen miatt nem kellett volna szégyenkeznem. Egyszerűen csak nem akartam olyan miatt sírni, amit meg sem tettem! Csak remélni mertem, hogy Mila reggel tiszta fejjel átgondolja a dolgokat és nem hisz a hazugságoknak.

- El kell mennem hozzá – mondtam végül. – Azt hiszi, hogy megcsalom...

- Nyugodj le, Zayn!