43. Minden más

43. Minden más

"Olyan furcsa egy laptophoz beszélni." - Zayn Malik

Elfogadtam azt, hogy a szüleim nem bírták tovább a nézeteltéréseiket. Teljes mértékig mellettük álltam és egy szót sem szóltam ahhoz, hogy elváltak. Nem akartam megnehezíteni a dolgukat, hiszen azért hálát adtam, hogy nem egymást ölve vetettek véget a házasságuknak, annak a hosszú öröknek tűnt életnek, amit egykor együtt választottak meg maguknak. Nem akartam ezen veszekedni, lenyeltem minden szomorúságom és hagytam, hogy azt tegyék, amit jónak láttak. Elvégre felnőttek.

Még az miatt sem nyafogtam, hogy apu Párizsba költözött, hiszen tudtam róla, hogy világnézetével és gondolkodásával tökéletesen illik a divat fővárosába. Azt akartam, hogy boldog legyen annak ellenére is, hogy így hihetetlen messze került tőlem.

Na de, hogy anyám pár hónap alatt talál magának valakit?! Egy rohadt fociedzőt, aki ráadásul még öt évvel fiatalabb is nála?! Na, nem! Ilyen nincs!

Csak hallgattam a szavait, a győzködését, érveit, amik egy idő után összemosódtak, s én teljesen lesokkolódva mélyültem a gondolataimba. Nem akartam elhinni ezt az egészet, egyszerűen a tudat nem tudott áttörni a józan eszemig, hogy anyám egyből pótolni akarja valakivel aput. Könyörgöm, hiszen pár hónapja váltak el! Szerette egyáltalán aput?!

- Fel kell hívnom Harryt – krákogtam végül, nem is foglalkoztam azzal, hogy miket mondott. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán beszélt-e még, mikor felkeltem a székből. - Megígértem neki, hogy felhívom, ha hazaértem – tettem még hozzá, majd ügyetlen, akadozó mozdulatokkal felvettem a csomagjaim, s inkább a szobámba menekültem.

- Haza értél? – szólt bele boldogan a göndörke, mikor elhasalva az ágyamon tárcsáztam őt, s pár csöngés után fel is vette.

- Ühüm – motyogtam még mindig szava fosztottan.

- Mi történt? – kérdezte azonnal sokkal komolyabban, figyelmesen.

- Anyám talált valakit magának – mormoltan undorodva, dühösen. Képtelenség, gondoltam, még kimondva is hülyén hangzik!

- Oh – nyögte megdöbbenve. Nem igazán tudott mit mondani, de nem is vártam tőle, hogy vigasztalni kezdjen, hiszen egyik részem kezdte belátni, hogy talán túl reagálom ezt az egészet. Hiszen anyu fiatal és csinos és pillanatnyilag a szememben egy hatalmas áruló!

- Túl reagálom? – kérdeztem végül egy hatalmas sóhaj közepette. Próbáltam lenyugodni, de nem ment. Megbántam, hogy haza jöttem.

- Ez természetes, hiszen friss a dolog mindannyitoknak – magyarázta.

- Kipakolok – mondtam. – Majd holnap beszélünk, jó? – kérdeztem fáradtan.

- Zayn? - értetlenkedett.

- Vele beszélek majd skypon – feleltem, hiszen mint annyi mindent már ezt is lerendeztem a fiúval.

- Rendben – mondta végül. – Jó éjszakát!

- Nektek is – búcsúztam, majd kinyomva a telefont feltápászkodtam az ágyról és bezárva az ajtóm zárját kiültem az ablakom alatt futó tetőre.

A langyos levegő kicsit kitisztította felhevült, haragos gondolataimat, de képtelen voltam megállni, hogy ne nyújtsak rá egy szálra, miközben figyelmem hosszan elterelődött a besötétedett utcák lámpafényeire.

Minden olyan nyugodt volt és csendes, csak éppen az én világomban remegett meg minden ismét, s képtelen voltam eldönteni, hogy miként is kellene kezelnem ezt a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy anyu egy belevaló, gyönyörű nő, aki előtt még hosszú élet vár, sosem gondoltam azt, hogy apu után egyedül fog meghalni és nem lesz soha többé senkije, de akkor is! Hirtelen jött ez az egész, s az apás, gyermekded énem árulásnak fogta fel ezt az egészet, ami ellen semmit sem tudtam tenni.

Csak meg kell szoknom a helyzetet, döntöttem el végül higgadtabban, nem mintha lenne más választásom...

Becsukva az ablakom lepateroltam az ágyról a holmijaimat, s átöltözve inkább a laptopommal kezdtem el foglalatoskodni, hiszen a hirtelen jött hírek ellenére sem feledkeztem meg a már rám váró Zaynről.

- Helló, angyalom – vigyorogta a kamerába, mikor elfogadtam a videóhívást, s némi töltés után be is adta a fiú álmoskás, mégis mosolygós arcát. A kislámpa fénye homályosan világította meg az arcát, ettől vonásai titokzatos árnyékot kaptak, amitől csak még inkább megférfiasodott. Muszáj volt megráznom a fejem, hogy észhez térjek a tűnődésből, miszerint egy laptop minőségű kamerában is tökéletesnek tűnik.

- Mi újság? – kérdeztem mosolyogva az örömtől, hogy láthatom őt.

- Semmi – vont vállat unottan. – Holnap elkezdődik hivatalosan is a turné – sóhajtotta némi izgalommal a hangjában.

- Ügyesek lesztek! – mondtam biztatóan, hiszen bármennyire is volt ellenemre a távolság, ami nyári turnéjuknak volt köszönhető azért kétségtelenül büszke voltam mindannyiukra és örültem a sikereiknek.

- Harry mesélte anyudat.. – húzta el a száját aggodalmasan pislogva.

- Ne is mond! – horkantottam. Kicsit még mindig dühös voltam, bár lehet, hogy már a fáradtság is közre játszott dacosságomba.

- Rendben leszel? – kérdezte még mindig bizonytalanul. Persze, más pároknál ez nem jelentene gondot, találkoznának és nyugodtan beszélgethetnének a bajaikról, de a mi esetünkben ez lehetetlennek tűnt. Nem tudott minden bajomra csak úgy ugorni, ahogyan én sem az övéire. Már most nehéz volt, hogy nem lehettünk egymás mellett.

- Persze – nyugtattam meg. – Majd kisül ebből az egészből valami – vontam vállat.

- Csak várj rám őszig és elrabollak – kacsintott szórakozottan, mire akaratlanul is felnevettem, de eszemben sem volt ellenkezni. Még a világ végére is mentem volna vele.

- Az nem elrablás, ha a másik is akarja – incselkedtem jókedvűen, mire csak felnevetett.

- A végén még abból a megerőszakolásból sem lesz megerőszakolás – vigyorogta kajánul.

- Szerintem sem – helyeseltem.

- Őrült nőszemély – csóválta meg a fejét még mindig nevetve. – De tudod aggódnom kellene, hogy már nem tudlak ilyen könnyen zavarba hozni!

- Igyekszem fékezni magam – ígértem. – Menned kellene aludni – folytattam. – Holnap korán keltek és mindketten tudjuk, hogy milyen morcos vagy, ha nem alszod ki magad.

- Igenis, anyu – gúnyolódott.

- Ezt mond majd akkor, ha legközelebb találkozunk – vágtam vissza.

- Uh, inkább hallgatok – ismerte be. – Jó éjt – kezdett el búcsúzni.

- Szép álmokat, Zayn – dobtam puszit a kamerába, majd bontva a hívást lekapcsoltam a laptopot, s én is álomra hajtottam a fejem. Noha az egész utat végig aludtam nem jelentett gondot, hogy elmerüljek a jóleső sötétségben. Teljesen kifárasztott az a fél óra anyámmal.

Rettentő furcsa volt nem a Direction házban ébredni, nem hallani a felszűrődő zajokat a konyhából vagy nem arra kelni, hogy valamelyikük ébresztés gyanánt rám ugrott, esetleg Zayn mentett meg pár reggeli csókjával. Elképesztőnek tartottam, hogy mennyire megszoktam őt magam mellett, hogy mennyire ragaszkodtam már csak az emlékhez is, hogy nem régiben még mellette ért az este és a reggel is egyaránt. Ezzel szemben a jelenben senki nem volt mellettem, de nem csak az ágyam, hanem az egész lakás üres volt rajtam kívül. Anyu csak egy cetlit hagyott, hogy elment dolgozni, de délután haza ér és beszélnünk kell. Semmi kedvem nem volt vele beszélgetni.

Öntöttem magamnak kávét, s nem foglalkozva az esetleges szomszédi, kíváncsi pillantásokkal kiültem a tornácra, hogy rutin mozdulatokkal elszívhassak egy szál cigit, miközben telefonomon a neten kutakodtam hírek után. Tekintve, hogy nem volt társaságom úgy gondoltam, hogy valamivel el kell ütnöm az időt, míg a szál égett az ujjaim között, s a kávé hatalmas kortyokban csúszott le a torkomon.

A különböző pletyka oldalak teli voltak velünk és Harryékkel. Mindenki azon gondolkodott, hogy ez a két bimbózó kapcsolat túl él-e ennyi időt vagy elsüllyedünk, mint a Titanic. Nevetségesnek találtam a találgatásokat, ám nem tagadhattam, hogy kicsit féltem is, hiszen ezekre én sem találtam választ.

Az ismerős környék lassan ébredezni kezdett, autók suhantak el a ház előtt, s gyerekek sétáltak a járdákon és élvezték ki a nyári szünetet.

Jut eszembe, csaptam a homlokomra gondolatban, kell szereznem valami nyári melót! Muszáj némi pénzt keresnem, ráadásul bíztam benne, hogy valami elfoglaltság lekötne a mindennapokban őszig.

Borzasztó volt, már most mindent az őszhöz mértem, pedig az még a közelében sem járt a napsütéses jó időben és a június elején.

Vigyázzatok magatokra! M. xxx

Küldtem egy SMS-t Zaynnek, majd elmosva a bögrém beültem a tévé elé, hogy valami nézhető műsor után nézzek.

A számban egyre inkább feljött az a keserű íz, mikor visszagondoltam Londoni reggeleimre. Mennyivel jobbak voltak még azok az egyedül töltött reggelek is, mint itthon. Ott bármennyire is voltam egyedül nem éreztem magam magányosnak, itt viszont annak éreztem magam, pedig tudtam, hogy ez nincs így és csak meg kell szoknom, vissza kell rázódnom a régi életembe.

Vajon új Milaként sikerül vagy én magam mindent megváltoztatok?

42. Otthon

42. Otthon

"Elment." - Harry Styles

Úgy tűnt, az élet tényleg nem hajlandó megállni a kedvemért. Bárki más kedvéért sem, még ha azok a mások a One Direction névre hallgattak, s milliók szíveit dobogtatták meg egyetlen egy lesifotós képükkel. Az idő nem nézett ilyet, nem foglalkoztatta őt az emberek kívánságai, de még csak a kétségbeesett könyörgéseik sem. Ment a maga ütemében hol lassabban, hol gyorsabban mintha csak minél előbb végezni akarna mindennel. Önfejű volt és makacs. Utáltam emiatt, ám mégis reméltem, hogy gyorsasága nem ér véget a nyár végéig. Hogy tényleg nekiiramodik, s mire észbe kapok már az őszt köszönhetem a fiúkkal.

Némán, gondolataimba temetkezve meredtem az elsötétített ablaküvegre. Csak figyeltem a körülöttünk nyüzsgő embereket, a türelmetlen autókat és London hatalmas vasútállomását. Nem akartam itt lenni.

Még tisztán emlékeztem az érkezésemre. Szinte éreztem magam alatt a vonat zötykölődését, a gyomromban az izgatott görcsöt, miközben kivert a víz már csak a gondolatra is, hogy hamarosan találkozom Harryvel. Azzal a fiúval, akibe szerelmes voltam, s akinek közelsége úgy hatott rám, ahogyan nem szabadna egy legjobb barátnak. Akkor még minden olyan bonyolultnak és nehéznek tűnt. Teli voltam kételyekkel és kétségbeeséssel a barátságunkat illetően.

Azóta sok minden változott. Például nem érkeztem, hanem indultam. Nem voltam többet szerelmes Harrybe és nem volt ideges feszültség még az ereimben is. Nyugodt voltam, mégis szomorú. És mást szerettem. Mással voltam együtt.

Egy mély sóhaj kíséretében elszakítottam tekintetem az ablakról, hogy a többiek felé fordulva indulásra buzdítsam magunkat. Nem akartam lekésni a vonatot, hiszen nekik is dolguk volt, s bármennyire is szerettem volna még kicsit húzni az időt nem akartam halogatni a búcsúzást. Éreztem, hamarosan így is, úgyis elsírom magam.

A fiúk sapkákat és kapucnikat kaptak magukra, miközben szigorúan lehajtott fejjel kiszálltak az autóból és felsorakoztak a járgány mellett. Bármennyire is akartak volna kikísérni a vonatig nemet intettem nekik, nem akartam feltűnést kelteni.

- Vigyázz magadra! – ölelt magához szorosan Liam, miközben puszit nyomott a fejem búbjára.

- Hiányozni fog a főztöd – mormolta a nyakamba Niall, mikor az ír fiú elé értem, s ő is a karjaiba zárt. Éreztem, ahogyan a torkom még inkább összeszorult, de tartottam magam.

- Mikor hazaértek annyit főzök, hogy egy évig utána nem eszel – ígértem viccelődve, mire kék szemei felcsillantak és jelezve, hogy megjegyezte szavaim Louis elé engedett.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Mila – mondta. – Nagyon vigyázz magadra, a másik kettőre pedig én figyelek – kacsintott szórakozottan, mire csak felnevettem és bólintottam. Tudtam, hogy bízhatok Lou szavaiban.

- Nem hiszem el – mormolta nyűgösen a göndörke. – Előbb jöttél, nem rég vittelek innen haza – intett a hatalmas épület felé, majd ismét karjaiba zárt. – Nagyon vigyázz magadra, rendben? Amint hazaértél hívj fel!

- Ti is magatokra – öleltem szorosan a nyakánál, s pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy ne sírjam el magam. Nem bírom sokáig, gondoltam. – Siessetek azzal az ősszel, rendben? – nevettem fel keserűen, már-már könyörgően.

- Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte, majd sok cuppanós puszi után végre elengedett, s én Zayn elé tántoroghattam, aki azon nyomban a karjaiba kapott és hosszú, szenvedélyes csókot nyomott az ajkaimra. Élvezettel, érintésének minden mozdulatát kihasználva túrtam bele a hajába a kapucni mögött, s vesztem el az időben pár tizedmásodpercig.

- Szobára! – kotyogta közbe Louis piszkálódóan, hogy feldobja a szomorú hangulatot, mire csak szemet forgattam és figyelmem ismét a felém magasodó fiúra vándorolt.

Ajkian noha mosoly játszott szemeiben komolyság csillogott, miközben viszonozta pillantásom, s úgy tűnt, hogy soha többé nem akar elereszteni karjaiból. Ami még pluszba megnehezítette ezt az egészet azaz volt, hogy én nem is akartam elmenni tőle.

- Mennem kell – suttogtam kétségbeesetten, mikor homlokát az enyémnek nyomta. Nem igazán volt már mit mondanunk egymásnak, hiszen amit lehetett azt az elmúlt napokban kitárgyaltuk, hogy ne az utolsó pillanatokra hagyjunk mindent.

- Sietek – mormolta ajkaimra, majd egy gyors, ám annál érzelmesebb csók után elengedett, s én magamhoz vehettem a csomagjaimat.

- Vigyázzatok magatokra nagyon! – kértem őket még egyszer, utoljára végig nézve alakjukon, majd megfordulva megembereltem magam, hogy tovább tudjak menni, s lassan, fokozatosan elvesztem az emberek megállíthatatlan tömegében.

Ahogy biztos távolságra kerültem tőlük, ahol már nem láthattak hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Sosem voltam jó a búcsúzkodásban, mindig elsírtam magam, s ez most sem volt másképp. Alig igazodtam ki homályos látásomon keresztül, miközben felszálltam a vonatra, s szabad helyet találva magamnak leültem az ablak mellé.

A homlokom ismét találkozott az üveggel, míg igyekeztem lenyugtatni magam, s letörölni arcomról a rajta végig szántott könnyeket.

A vonat egyszer csak elindult, s egyre messzebb vitt azoktól a fiúktól, akik pár hónapra a világot jelentették számomra, hogy visszatérjek a saját átlagos életembe.

Miközben a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem gondolataim az emlékeimben kezdtek el cikázni oda és vissza. Felidéződött bennem kezdeti félelmem, a sok nevetés és boldogság, amivel megajándékoztak, s ami most olyan elérhetetlennek és mulandónak tűnt. Néha már el is kezdtem kételkedni, hogy mindez megtörtént, de aztán egy SMS helyre biccentett a valóság és képzeletem között.

Már most hiányzol. Z.xx

Halványan elmosolyodtam az üzenetet olvasva, s visszanyelve könnyeim válaszoltam a levélre, míg azon kezdtem filózni, hogy mégis miként fogok túlélni egy egész nyarat nélküle. Nélkülük.

Elképesztőnek találtam a gondolatot, hogy mindannyian ilyen könnyedén a szívemhez nőttek, s nem csak az öt énekes, de barátnőik is. Még azt is bántam, hogy Eddel sem találkozok sokáig, hiszen volt alkalmam rájönni, hogy mennyire értelmes és kedves férfi is, noha ezt a dalaiból már bőven volt időm leszűrni. Egyszóval minden hiányzott Londonból, pedig még csak el sem hagytam egyelőre a fővárost.

Az idő mintha hirtelen megállt volna, a vonat gyors tempója ellenére is végtelennek tűnt ez az utazás, s én kezdtem egyre jobban megutálni a perceket. Most persze csiga lassúak, prüszköltem magamban elégedetlenül, miközben hátradőltem az ülésen és pár pillanatra lehunytam a szemem. Csak hallgattam a vonat zaját, a körülöttem lévők halk beszélgetését és az ezek mögött megbújó néma, nyugtató csendet, ami mintha kitöltötte volna a mellkasom, s fejem egyaránt. Az aggasztó gondolatok hirtelenjében eltűntek, s nem maradt más csak a jóleső csend és béke, míg lassan, de biztosan álomba merültem.

Alig vártam, hogy haza érjek, még akkor is, ha legszívesebben visszafordultam volna London felé. Fáradt voltam, noha az út nagy részét átaludtam, s próbáltam túl tenni magam azon a hiányon, ami csak nőtt és nőtt bennem, ahogy távolodtam a fővárostól. Hogyan fogom én ezeket a hónapokat kibírni?!

A házak ismerősen magasodtak körülöttem, csinos, gondos kertek vették körbe a vörös téglaépületeket, miközben a nap egyre lejjebb ment, s én magamba szívhattam szülővárosom érzetét. Azért már kicsit hiányzott mindez, gondoltam, majd kifizetve a taxit magamhoz vettem a csomagjaim és egy hatalmas sóhajjal házunk felé fordultam.

A nappaliban még égett a villany, gondoltam, anyu várja az érkezésem, ami kicsit meglepett. Általában korán feküdt és korán kelt, nem számítottam arra, hogy várni fog rám.

A szívem egyik része kicsit megnyugodott, mikor beléptem az ismerős lakásba, s arcon csaptak a régen érzett illatok és otthon melege. Azért örültem, hogy itthon vagyok.

- Mila? – hallottam meg anyu kérdő, mégis kellemes hangját, mikor becsuktam magam után az ajtót és apró mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy végigmértem vékony, magas alakját. Szőke haja lágyan omlott a vállára, miközben kék szemeit rám emelte, s halványan szeplős arcán kedves mosoly jelent meg, amíg karjaiba vont.

- Szia – mormoltam a nyakába. Bármennyire is voltak nézeteltéréseink, amiket én gyakran ellenkezés nélkül elviseltem, hogy elkerüljem a veszekedést a viszontlátás öröme kellemesen a vállaimra telepedett.

- Hiányoztál – ismerte be még mindig engem ölelve.

- Ti is nekem – motyogtam, majd belém csapott a felismerés. Mintha apró tűvel kezdték volna szurkálni a tagjaim; apu már nincs itt. – Jó itthon – tettem még hozzá, hogy kizökkentsem magam a gondolataimból.

- Nem vagy éhes? – kérdezte. – Rántott húst és rizst csináltam, majd később kicsomagolsz – legyintett a csomagjaimra, ami kicsit meglepett.

Anyu annyira más volt, sokkal lazább és nyugodtabb. Azt vártam volna, hogy azonnal pakolni küld, de semmi ilyen nem történt. Hosszan kérdezgetett az utazásról, miközben késő estig a konyhában ücsörögtünk és én meséltem neki. A fiúkról, a rajongókról, mindenről, ami csak szóba került, s amit elmertem neki mondani.

- Mila...? – sóhajtotta végül, miközben elmosta a tányérom. Nem mert felém fordulni.

- Igen? – biztattam a folytatásra, míg a gyomrom idegesen összehúzódott. Magam sem értettem, hogy miért lettem feszült, miközben pillantásom szinte a hátába égettem. Rossz előérzetem támadt.

- Majd valakit be kell mutatnom neked – mondta végül, mire még levegőt sem mertem venni. Tudtam, hogy mit jelent, ha egy elvált anyuka valakit be akar mutatni a gyermekének...

41. Hamarosan

41. Hamarosan

"Hamarosan elmegy és megint minden megváltozik." - Harry Styles

Szórakozottan rajzoltam át újra és újra Zayn karján a tetoválásokat, miközben hagytam, hogy tincseim kócosan az arcom elé hulljanak ezzel kicsit elbújtatva égető pillantása elől. Akár oda néztem, akár nem, tudtam, hogy engem néz már hosszú percek óta, míg másik karját feje alá gyűrve nyúlt el mellettem az ágyon. Én addig felé fordulva ültem törökülésben és élveztem a körénk simult, nyugtató csendet. Az egész olyan meghitt volt és kellemes, reméltem, hogy ennek sosem lesz vége, noha tudtam, hogy az idő nem áll meg senki kedvéért sem.

- Még akarsz? – kérdeztem hirtelen, reménykedtem benne, hogy ezzel rávehetem arra, hogy befejezze a bámulásomat. Nem voltam olyan szép, hogy percekig nézni tudjon. Nem is értettem soha sem, hogy ezt miért teszi. – Mármint tetoválást – tettem még hozzá, mikor láttam az arcát átsuhanó értetlenséget.

- Lehet – vont vállat. – Miért? – kérdezte. – Nem szereted őket?

- Dehogynem! – vágtam rá azonnal, amit halványan megmosolygott. – Szerintem szexik – ismertem be, mire jólesően felnevetett és továbbra is engem tüntetett ki perzselő tekintetével.

- Akkor őszre igyekszem összeszedni még párat – vigyorogta kajánul, de csak megráztam a fejem. Nem akartam, hogy valami olyat rakasson magára, amit megbánhat, pláne nem olyat, amiről én jutok eszébe.

- Hol van az még – horkantottam szem forgatva. Olyan messzinek és elérhetetlennek tűnt az ősz, s tudtam, hogy ez csak rosszabb érzés lesz, mikor mérföldekre arrébb lesznek tőlem.

- Hamar eljön – ígérte, miközben mellkasára húzott, s én készségesen a nyakába fúrtam az arcom. Mélyet szívtam illatából, miközben csendesen szuszogva élveztem ujjainak körkörös játékát a hátamon.

Egyre jobban vágytam arra, hogy ez az éjszaka, ez a pillanat soha se érjen véget.

- Megvársz? – kérdezte alig hallhatóan, mintha önmaga előtt is szégyellte volna ezt a kérdést, nemhogy előttem. Hangja bizonytalan volt, már-már félő, amit nem igazán tudtam mire vélni. Alig akartam elhinni, hogy kételkedik bennem, vagyis inkább talán saját magában, hogy képes lesz maga mellett tartani a hosszú távolléte miatt.

- Ne butáskodj – feleltem halkan, még mindig hitetlenkedve. Éppen annyira távolodtam el tőle, hogy barnán csillogó szemeibe tudjak nézni, miközben végig simítottam alsó ajkán hüvelykujjammal. Apró csókot lehelt az érintésre. – Már most alig várom, hogy ismét melletted legyek – ismertem be ezzel apró mosolyt varázsolva ajkaira. Úgy tűnt tényleg megnyugtatta válaszom. Reméltem, hogy ilyen bugyuta kételyek nem is fognak többet az eszébe jutni.

- Szeretlek – mondta pár perc hallgatás után, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

- Én is téged – feleltem, majd fejem a mellkasára hajtva addig hallgattam szívének dobbanásait, amíg el nem nyomott az álom.

Valósággal rettegtem az elkövetkezendő hetektől, hiszen a fiúk be voltak táblázva koncertekkel, interjúkkal és fotózásokkal, esély sem volt arra, hogy hazajöjjenek, hogy találkozhassak velük.

Már azt eleve nehezen viseltem, mikor Harry távol volt tőlem, abba pedig egyelőre bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha egyszerre mindketten hiányozni fognak, ráadásul tudtam, hogy a másik három fiú hiánya is fájni fog. Annyira megszoktam és megszerettem őket a mindennapjaimban, hogy félelmetes volt bele gondolni, hamarosan nem is fogom őket látni.

Azon is eltűnődtem, hogy a kapcsolatom Zaynnel ki bír-e ennyi idő távollétet. Ő volt mondhatni az első tényleg normális, komoly kapcsolatom, de azt nem tudtam, hogy a távolságot miként fogja szerelmünk kibírni a nyár folyamán. Mégis csak férfiból volt, szüksége lesz majd bizonyos fizikai kielégültségre, amit én képtelen leszek megadni neki, ha más országban vagy kontinensen lesznek. Abban nem igazán kételkedtem, hogy megfog-e megcsalni, hiszen bíztam benne. Persze, megfordultak a fejemben a legrosszabb eshetőségek, de inkább magam miatt, mintsem Zayn hűtlensége vagy játszadozása miatt. Vajon elég leszek neki, hogy ennyi időt átvészeljünk, tűnődtem.

A napok mintha percekké alakultak volna, a naptár számai csak nőttek én pedig tehetetlenül sodródtam az árral, miközben kihasználtam velük minden pillanatot, s elraktároztam minden emléket és nevetést.

Ahogy közeledett a búcsúzás napja az is szöget ütött a fejembe, hogy milyen lesz kettesben élni anyuval, hiszen eddig nem igazán volt aktuális ez a kérdés, ráadásul időm sem volt, hogy ezen agyaljak. De egyre többet bukkant fel tudatalattimból ez a kérdés; milyen lesz apu nélkül? Jó, persze, ez közel sem volt hasonlatos ahhoz, mintha végleg elvesztettem volna őt az életemből, de mégis csak zavart már csak a tudat is, hogy nélküle megy tovább az életem otthon. Mikor látom őt legközelebb? Mit szól majd hozzám és a változásaimhoz? És anyu? Ő miként fog viszonyulni, az új énemhez?

Még én magam is észrevettem a bennem végbemenő változásokat. Máshogy gondolkodtam, éreztem és cselekedtem. Kétségtelenül megváltoztatott azaz öt srác, akikért milliók rajongtak a hangjuk és az édes pofijuk miatt. Vajon a rajongókat is így változtatták meg? Mekkora inspirációt és motivációt nyújthat számukra a One Direction?

- Sokat gondolkodsz mostanában – állapította meg Harry egy filmnézésünk alkalmával.

Éreztem magamon zöld szemeit, miközben várakozóan figyelte reakciómat, ám nekem mégis hosszú másodpercekbe telt, míg felfogtam szavait, tekintetem elszakítottam a tévéről és kiszálltam gondolataim folyamából. Nem is tudtam, hogy milyen filmet néztünk eddig. Nem is érdekelt különösebben.

- Lehet – hagytam rá. Igaza volt. Tényleg sokat gondolkodtam annak ellenére is, hogy sokszor magamra parancsoltam, hogy még ne törjem a fejem és aggodalmaskodjak a jövőn. Hiába, itt látszott meg igazán, hogy mégsem tudom levetkőzni teljesen önmagam.

- És min? – kérdezte, noha szerintem teljesen fölöslegesen. Biztos voltam benne, hogy tudja. Elvégre még mindig úgy ismert, mint a tenyerét, ha nem jobban.

- Ezen-azon – feleltem. Nem igazán volt kedvem hangosan is kimondania gondolataimat, mintha attól féltem volna, hogy azok kimondva életre kelnek és a lehető legrosszabbra fordulnak.

- Mila – szólt rám, jelezve, hogy nem adja fel ilyen könnyen és egyszerűbb lenne, ha beszélni kezdenék. – Például? – unszolt.

- Mindig olyan nehéz, ha távol vagy, vagyis most már vagytok – ismertem be. – És az sem biztos, hogy csak három hónap, úgy értem...eddig mindig úgy volt, hogy ekkor és akkor találkozunk, aztán sosem úgy lett. Valami mindig közbejött. Mi van, ha most megint így lesz? Három hónapból lesz...öt  vagy hat... mi lesz, ha fél évig nem is látlak benneteket? – magyaráztam. Ahogy belekezdtem nem volt megállás. Ajkaim maguktól mozogtak, s szinte éreztem a füstszagot, ahogy az agyam túlpörgött. – És anyu? Ha...ha rájön a tetoválásomra vagy a cigire? Mi van, ha eltilt tőled vagy Zayntől? Ilyet nem tehet, ugye?

- Jaj, angyalom – nevetett fel jókedvűen, mégis elkínzottan, miközben mellkasára vont és beszélni kezdett. Fogalmam sem volt róla, hogy miként is ragadt rám ez a becenév, de a többiek rendszerint használták, ha rólam volt szó. – Mindent megteszek, hogy mielőbb találkozhassunk, ahogyan a többiek is. Szerinted Zaynt érdekelné bármilyen program, ha az azt jelentené, hogy le kell mondani a társaságodról?! – kérdezte, de nem várt választ. – Anyud pedig...ha fel is idegesíti magát majd lenyugszik, nem tilthat el tőlünk – ígérte. – Sosem hagynám!

- Már most hiányoztok – motyogtam akadozó lélegzettel, rekedten. Éreztem, ahogy a sírás kerülgetett, de nem akartam hagyni magam. Nem akartam előtte sírni, hiszen ezt gyerekesnek tartottam. Úgy is látom még őket!

- Tudod jól, hogyha sírsz akkor én is sírok – nyafogta. – Hívni fogunk ahogyan csak lehet és észre sem fogod venni már ismét a nyakadon leszünk – nevetett csak azért, hogy ő ne adja meg magát a búcsúzkodás keserű előérzetének. Mégis csak férfi volt, bár ez, ha velem volt nem igaz teljesen. Előttem nem férfi volt, nem egy átlagos srác a szomszédból vagy egy híres, sokak által imádott énekes, hanem...hanem csak a göndör Harry Styles. A legjobb barátom.

- Sajnálom – motyogtam szipogva, letörölve kibuggyant könnyeimet. Tényleg nem akartam sírni, s ezzel elvesztegetni a még megmaradt időt.

- Te nem félsz? – kérdezte végül percek múltán, mikor mindkettőnk lenyugodott.

- Hogy érted?

- Hát... a kapcsolatod Zaynnel – magyarázta bizonytalanul. Mintha megbánta volna, hogy felhozta a témát. – Mármint nem úgy gondolom, hogy nem menne nektek a távkapcsolat egy időre – szabadkozott, majd folytatta; – Inkább magamban nem bízom.

- Még mindig nem értelek – ráztam meg a fejem, miközben könyökömre támaszkodtam és onnan néztem bele Harry tanácstalan szemeibe. Vonásai gondterheltek volna, ahogy tincsei kócosan elterültek a párnán. Valamiért egy pólyába bugyolált angyal jutott róla eszembe, akit azonnal megakartam óvni mindentől, de aztán képzelgésem csak nem rég jött becenevemre fogtam. Vissza kellene venniük az angyalkázásból, gondoltam.

- Mila, tudjuk jól, hogy sosem voltam a párkapcsolatok mintaképe – magyarázta. – Csoda, hogy még velem van, de mi van, ha ez a három hónap tönkre tesz mindent? Ha elrontok valamit?

- Tényleg szereted őt – mondtam. – Egyszerűen csak gondolj arra, hogy mekkora fájdalmat okoznál neki és saját magadnak, ha kísértésbe esel – magyaráztam. – Meg arra, hogy mekkora taslit kapsz tőlem!

- Tudtam, hogy rád számíthatok – nevetett fel fenyegetésem hallatán, miközben magához ölelt és puszit nyomott az arcomra hálaképpen.

40. Torta

Sziasztok!

Elképesztő, hogy elértük a 130 feliratkozót. Ez rengeteg és jesszus, nagyon köszönöm! <3(:

Xoxo.Bri.

40. Torta

"Annyi mindenről lemaradtam az utóbbi években és ismét egy hatalmas turné előtt álltunk. Gondoltam kicsit csalok a dátumokban és meglepem őt. A legjobb barátnőm, ennyit megérdemel." - Harry Styles

A vártnál sokkal kellemesebben eltöltöttem a délutánt a lányokkal, olyannyira sikerült elterelniük a figyelmem, hogy hosszú órákig eszembe sem jutott, hogy vajon miért üldöztek el reggel, s miért sürögtek-forogtak a konyhában, miközben alig tudtak főzni. Csak remélni mertem, hogy nem gyújtották fel időközben a konyhát, mert azt a sok hamut, már nem lett volna kedvem feltakarítani, ráadásul Niall is szívrohamot kapott volna a ténytől, hogy minden étel otthona, ahogyan ő nevezni szokta felégett.

A lányokkal leginkább várost néztünk, hiszen hosszú itt tartózkodásom ellenére sem volt időm vagy éppen társaságom jobban szemügyre venni a fővárosunkat, noha nem most jártam itt először. Mindenesetre kellemes érzés volt végig sétálni a fontosabb nevezetességeket a tavaszi melegben és jó időben. Úgy tűnt a természet most nekünk is megkegyelmezett, hiszen ritkán volt ilyen meleg, főleg tavasszal. Szokás szerint égszakadást várt volna az ember, nem bárányfelhőket és napsugarakat.

- És mikor mehetek haza? – kérdeztem olyan hat körül, mikor ismét beültünk egy kávézóba, mert kezdtem túl sokat panaszkodni Alicel együtt, hogy leszakad a lábam még egy kilométertől.

- Hét – felelte vigyorogva Danie, miközben elrakta a telefonját és megköszönte a kihozott italainkat.

Újra kezdett érdekelni, hogy mégis mi folyhat a háttérben, hiszen nem tudtam meg semmit sem, egy árva szót sem kotyogtak ki, de még csak véletlenül sem, s én túlságosan feladtam ahhoz, hogy érdeklődjek. Teljesen fölösleges lett volna.

- Csak nyugtass meg, hogy a ház még egyben van – kérleltem.

- Ne aggódj – nevetett. – Minden a legnagyobb rendben! – biztosított, s nem kerülte el a figyelmem, ahogy izgatottságtól csillogó szemekkel összenézett a többiekkel. A tudatlanság ismét elemi erővel kezdte el bökdösni az oldalam, s én alig bírtam ki, hogy ne kezdjek sűrű kérdezgetésbe vagy éppen könyörgésbe az információkért.

Hatalmas megnyugvást jelentett, mikor a taxi pontban hétkor leparkolt az ismerős kerítés és felé magasodó növények előtt, melyek a nap lemenésével kezdtek erősebb sziluettet és kísértetiességet kapni, s a ház még teljesen egyben volt. Semmi vészjósló füstgomolyag vagy ilyesmi...

- Még mindig nem értem – ráztam meg a fejem, miközben a többiekkel a nyomomban beléptem a teljesen elsötétedett lakásba. Értetlenül kapcsoltam fel a villanyt a konyhába, ahol semmi nyom nem volt, ami arra utalt volna, hogy a fiúk ügyeskedtek volna a konyhában.

Értetlenül fordultam hátra, de addigra már mindannyian eltűntek. Egyedül voltam a hatalmas, sötét lakásban, s fogalmam sem volt arról, hogy Eleanorék mégis merre mehettek.

- Ez nem jó vicc! – közöltem velük, de semmi választ nem kaptam.

Mellkasom előtt összefont karokkal néztem jobban körbe nappaliban, ahonnan aztán halvány fények szűrődtek be a hátsó, üvegajtón keresztül.

A szívem a torkomban dobogott, miközben megindultam a fényforrás felé, miközben arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem futok fel a szobámba, a takaróm rejtekébe. Nem lehetek ennyire gyerekes!

Ujjaim a fehér kilincsre csúsztak, amit aztán elfordítva kiléptem a tornácra, s szinte hallottam, ahogy az állam hatalmasat koppant a meglepettségtől.

A fákon karácsonyi égősorok pihentek közöttük néhány szintén fénylő papírgömbbel, amik beragyogták az egész kertet, miközben mind a nyolcan felsorakoztak előttem és egy hatalmas vigyorral figyelték elképedt reakcióm.

- Boldog születésnapot! – ordibálták, amire ha lehet még inkább ledöbbentem.

- Tessék?! – értetlenkedtem. – Nyár közepén vagy a szülinapom – közöltem velük.

- Igen, de akkor turnén leszünk – magyarázta Harry gödröcskés mosolyával. Nem tudtam eldönteni, a szemei vagy a mögötte sorakozó égők világítanak-e jobban.

- Wáoh – nyögtem ki teljesen ledöbbenve, miközben pár bizonytalan lépést tettem feléjük.

- Az utóbbi években sosem tudtam ott lenni a szülinapodon – húzta el a száját.

- És mi is a szívünkre vettük volna, ha lemaradunk róla – vigyorogta Louis, miközben elégedetten konstatálta teljesen elbűvölt, elérzékenyedett vonásaimat.

Sok minden eszembe jutott a mai nap folyamán, de az egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy ennyi fáradjanak csak a szülinapomért, ami ráadásul még hetekkel később volt.

- Hát....köszönöm – motyogtam meglepetten, még mindig kicsit tehetetlenül. Sosem voltam jó ezekben a meglepetéses, ajándékozós dolgokban, mindig zavarba jöttem tőlük, s ezzel Harry nagyon is tisztában volt, hiszen úgy vigyorgott, mint aki drogot nyelt.

- Tudom, hogy utálod a meglepetéseket – karolt át, miközben közelebb vezetett a többiekhez. – De máskülönben sosem engedtet volna, hogy valamit szervezzünk neked, esetleg süssünk a konyhánkban – forgatta meg a szemét, mire egy fintort festettem az arcomra, s megböktem az oldalát.

- Amit mostantól teljesen megértek – hadarta Louis. – Én nem fogok többet sütni! – kötötte ki teljes meggyőződéssel. – Főleg, ha emiatt valaki mérgezést kap – bökött a mögötte pihenő csokis tortára, ami csak említésekor ragadta meg a figyelmem.

Ha őszinte akartam lenni az a valamit a legnagyobb kedvességgel sem lehet tortának nevezni, elég bizarr külseje volt, s ha nem tudtam volna, hogy az tényleg torta akkor talán rosszul is lettem volna már magától a látványtól is, amit igyekeztek ügyelten mód habbal takarni.

- Hát ez nagyon...szép lett – kerestem a megfelelő szavakat, miközben igyekeztem visszanyelni a nevetésem. Ez egyre nehezebben akart összejönni, ugyanis minél tovább néztem azt a vakondtúráshoz hasonló kupacot annál jobban rám jött a nevetés, amit végül nem tudtam türtőztetni. Meggörnyedve adtam át magam a nevetésnek, amit a fiúk sértődötten, majd később ők maguk is kacagással követtek.

- Valami egyedit akartunk – mentegetőzött Louis, amit sűrű bólogatásokkal könyveltem el, miközben Zaynhez lépve gyors csókot loptam tőle köszönésképpen.

- Ha ez megnyugtat benneteket, srácok, akkor nagyon...egyedi lett – biztosítottam efelől, s inkább nem is néztem tortájuk felé. Nem akartam újra kinevetni őket, hiszen biztos voltam benne, hogy hatalmas munkájukba került, arról nem is beszélve, hogy utána a konyhát is rendbe tették.

- Köszönjük – vigyorogta Niall elégedetten. – De azért remélem, hogy az íze jobb, mint a kinézete – húzta el a száját aggodalmasan. Én is ebben reménykedtem, hiszen valószínűnek tartottam, hogy ellenkező esetben Niallben egy világ dőlt volna össze alig egy falat alatt.

A lányok szereztek tányérokat és poharakat, míg én azt a valami igyekeztem felvágni, amit a fiúk tortának neveztek, én pedig inkább nem mondtam rá hangosan semmit, lehet el is nevettem volna magam. Mindenesetre a felvágása sem ment olyan könnyedén, mint egy szabályos süteménynek, ez össze-vissza dőlt és alig bírtam a tányéron tartani, hogy az asztal ne legyen krémes.

- Ez még gusztustalanabb, mint eddig! – nyögte Zayn elhűlve, mire akaratlanul is felnevettem és örömmel figyeltem, ahogy mindegyik fiúnak rémület futott át az arcán. Biztos voltam benne, hogy már ezerszer megbánták, hogy ezt megcsinálták, míg a lányok és én igyekeztük uralni az arcvonásainkat.

Bizonytalanul méregettem az előttem lévő csoki és hab kupacot, miközben kérdőn a többiekre pillantottam és vártam, hogy ki is kóstolja meg előbb. Természetesen én húztam a rövidebben, hiszen nem volt nehéz azzal az indokkal jönni, hogyha már nekem csinálták akkor én legyek az első. Szinte láttam, ahogy Harry halántékán végig folyt a verejtéke, ahogy remélte, hogy nem kapok azonnal ételmérgezést. Nos, ezt én is reméltem!

Pár másodperc erejéig még bizonytalanul szemeztem a villámra tűzött falattal, amit aztán összeszorított szemekkel bekaptam. Mintha csak azt vártam, hogy holtan esek össze, s valószínű a többiek is ezen a véleményen lehettek, mert hallottam, ahogy a mellettem ücsörgő Zaynnek elakad a lélegzete várakozás közben.

A kakaós tészta között, s az édes hab alatt mintha csokidarab kezdett volna olvadozni a számban, s rá kellett döbbennem, hogy azok a srácok, akik aligha értettek a sütéshez, főzéshez valami mennyeit alkottak.

- Ez finom! – nyögtem ki teljesen ledöbbenten, miközben minden szem rám szegeződött. Mintha azt hitték volna, hogy hazudok, s hamarosan elzöldülve esek le a székről. Semmi ilyen nem történt, helyette inkább Niall is megkóstolta művüket, márpedig ha az ír fiú azt mondja, hogy finom akkor az bizony úgy is volt!

- Nahát... – döbbent meg Louis is. – Tényleg zsenik vagyunk!

- Azért jobban jártok, ha az éneklésnél maradtok – kotyogta közbe Danie. – Azt gusztusosabban elő tudjátok adni, mint...ezt.

- Féltékeny vagy! – vádaskodott Niall, miközben gyermekded módon kiöltötte a lányra a nyelvét, s újabb hatalmas falatott vett a tányérjáról.

- Azért megnézném hányan kérnének vakondtúrás tortát az esküvőjükre – érvelt Eleanor, majd egy apró puszival igyekezte kiengesztelni megsértődött barátját.

- Ha ez vigasztal én innentől kezdve csak vakondtúrás tortát kérek a szülinapjaimra – vigyorogtam engesztelően, mire Zayn hálás csókot nyomott az ajkaimra, s tovább hallgattuk a többiek sehova sem vezető civakodását a sütés és az éneklés között.

Az este kellemesen telt, s úgy éreztem, hogy ez eddigi legjobb elő-elő-elő szülinapi meglepetés bulim.

- Na, hogy tetszik? – csüccsent le mellém göndörke egy hatalmas lendülettel, miközben szórakozottan csillogó szemeivel a többiek felé, majd felém pillantott.

- Ez az egész...fantasztikus – feleltem. Igazság szerint még mindig meg voltam hatódva, de nem csak a mai este miatt. – Ezek az elmúlt hónapok mind csodálatosak voltak – tettem még hozzá.

- Örülök, hogy ezt mondod – mosolyodott el őszintén. – Azt akartam, hogy jól érzed magad, amíg itt vagy.

- Sikerült – bólintottam hálásan. – És köszönöm – tettem még hozzá. – És nem csak ezt a pár hónapot, hanem...hanem mindent.

- Nem értelek – rázta meg a fejét.

- Hálás vagyok azért, mert a barátom vagy – magyaráztam. – Mert nem felejtettél el és akkor is észrevettél, mikor délutánokon át egy könyvtárban ücsörögtem és tanultam.

- Ez a legjobb barátok dolga, nem? – kérdezte mosolyogva, miközben átkarolt, s fejét a vállának támasztott fejemen pihentette.

- Szeretlek, Harry – mondtam könnyedén, mindenféle hátsórézelem vagy szándék nélkül. A szavak épp olyan könnyedén és őszintén csúsztak ki a ajkaimon, mint mikor a tavaszi szél gyengéden végig söpör az utcákon alkonyatkor.

39. Mit terveznek?!

39. Mit terveznek?!

"MEGLEPETÉS!" - Harry Styles

Hosszú percekig lehunyt szemmel élveztem a nap melengető, kora reggeli sugarait, miközben hallgattam a bentről feltörő zajokat, melyek csak arra engedtek következtetni, hogy a srácok felkeltek, s nem hajlandóak megülni a fenekükön egyetlen egy percre sem. Az edények zörgése, s káromkodások hada miatt kezdtem afelől aggódni, hogy mire visszamegyek a lakásba az egész házat felforgatják, de bármennyire is akartam, még az eszem sem adta ki utasításba testemnek, hogy felkeljek és rendre bírjam őket megelőzve azt, hogy aztán egész délután miattuk takarítsak. Úgy gondoltam ennyi áldozatot igazán megért azaz euforikus nyugalom, amit a teraszon ücsörögve töltöttem elzsibbadt tagokkal, s félig lehunyt szemekkel. Csak némán meredtem a napsütésben áztatta, kizöldült kertre, hallgattam az autók tompa zaját, s a fiúk rosszalkodását bentről.

Ismét eszembe jutott nem sokára esedékes hazamenetelem, hiszen a nyár megállíthatatlanul közeledett annak ellenére is, hogy én teljesen megfeledkeztem a percek vagy napok megállíthatatlan rohanásáról. Ez még ráér, döntöttem el magamban, majd kizárva az aggasztó gondolatokat inkább megragadtam a kiürült kávésbögrém és visszaindultam a konyhába, ahol a fiúk ügyeskedtek mind az öten.

- Mégis mi a fenét csináltok? – kérdeztem értetlenül, miközben jobban megfigyeltem Louis szakácssapkáját, s az előtte kinyitott szakácskönyvet. Elmélyülten tanulmányozta a lapokat, bár szerintem inkább a bennük elrejtett képeket, mintsem a sorokat, s csak akkor volt hajlandó felnézni, mikor meghallotta a hangom.

- Te még itthon vagy? – lepődött meg, s azzal a lendülettel össze is csukta a könyvet.

- Mégis hol lennék? – értetlenkedtem, úgy tűnt, mind az ötjüknek meglepetés volt jelenlétem. – Tudod, már egy pár hónapja itt vagyok...emlékszel rám nem?! – bizonytalankodtam. Tényleg nem értettem, hogy mire véljem meglepettségüket.

- Nem úgy! – legyintette halványan elmosolyodva. – Azt hittem Eleanorék már elvittek téged – magyarázta, amivel még inkább összezavart.

- Tessék?! – kérdeztem, miközben végig néztem a többieken hátha ők valamivel értelmesebb válaszokat tudnak adni. A közénk ékelődött csendet végül az utcáról beszűrődő duda hangja zavarta meg, ami úgy tűnt eléggé felélénkítette a fiúkat, mert Harryn kívül mindenki mozgolódni kezdett folytatva nem rég félbehagyott cselekedetét.

A göndörke bőszen vigyorogva átkarolt, majd ellenkezést nem tűrve kezdett el magával ráncigálni a kijárathoz, majd át a kerten. Mintha meg sem hallott volna, csak magyarázta a dolgait, s tényleg figyelmen kívül hagyta kérdéseim és morcosságom titkolózása miatt.

- Aztán vigyázz magadra – nyitotta ki az ajtót, s a már bent ücsörgő lányok segítségével betuszkolt a járműbe. – Sziasztok! – integetett, míg mi elindultunk a fejemben egy csomó kérdéssel.

- Oké – fújtattam. – Mi folyik itt? – kérdeztem értetlenül, miközben a többiek felé fordultam köszönésgyanánt.

Mind a hárman zavartalanul mosolyogtak, s én egyből tudtam, hogy nem tudok meg tőlük semmit sem. Miért is mondanának bármit?! Helyette elkezdtek fecsegni mindenről, ami eszükbe jutott, s az én akaratom édeskevés volt ellenük. Csendes belenyugvással hallgattam őket a tavaszi leárazásokról, a jó időről és minden másról, ami csak feljött témának, míg én az ablakon bámultam kifele és azon gondolkodtam, hogy ők mégis hova vihetnek.

Pedig olyan nyugodtnak indult ez a nap...

- Nem örülsz, hogy velünk lehetsz? – biggyesztette le alsó ajkát Danie, hiszen tudta jól, hogy ezzel enyhíthet morcos hangulatomon. Annak ellenére is bűntudatom lett, hogy tudtam, nem gondolja komolyan egyetlen egy bánatos nézését vagy szavát sem.

- Dehogynem – vágtam rá egyből. – Csak idegesít, hogy nem tudom miben sántikáltok – tettem hozzá egy szúrós pillantással, mire Eleanor és Alice csak felnevettek és közölték velem, hogy úgysem mondanak semmit, szóval nyugodtan lazulhatok, mert ezt a napot kénytelen leszek velük tölteni.

Természetesen a dolog ezt a részét nem bántam. Imádtam mind a hármukat, hiszen a fiúk összes ismerőse hamar a szívemhez nőtt kezdve Luxtól, a barátnőkön át egészen a barátjaikig, akikkel volt alkalmam megismerkedni.

- Rendben – sóhajtottam végül. – És most hova megyünk? – kérdeztem nyugodtabban, hátha ezzel rávehetem őket, hogy legalább ezt mondják meg.

- Csak egy kávézóba – nyugtatott meg Alice. – Gondoltuk biztosan nem reggeliztél még meg ilyenek – magyarázta, s mint valami végszóra, az autó megállt a kitűzött helyen.

Igazából kicsit megnyugodtam, mikor megláttam a szolid, aranyos kis kávézót az utca sarkán, hiszen a lányoktól kitellett volna az is, hogy egy újabb őrült vásárlásba rángatnak, amit ma már igazán nem bírtam volna ki idegekkel.

- Na, gyere! – karolt belém Danie, majd választ sem várva kezdett el maga után húzni az apró helyiség felé, ahol aztán elfoglaltunk egy mondhatni hátsó, négy személyes asztalt.

Éreztem magunkon a vendégek tekintetét, hiszen legalább egyikünket biztosan felismerték, ha egy kicsit is szemfülesek voltak a média területén vagy napi szinten olvastak újságot, ami ugyebár az angoloktól nem állt messze a reggeli igyekezetben.

Frusztrált voltam a minket vizslató tekintetektől, amikhez Eleanor és Danielle is hozzászokott, ráadásul már Alice is megbarátkozott ezzel az érzéssel, elvégre Harryvel rengetegszer szerepeltek címlapon az elmúlt időben, csak éppen én nem tartottam fontosnak, hogy kikürtöljem a világnak, hogy együtt vagyok Zayn Malikkal.

- És hogy vagytok Zaynnel? – kérdezte érdeklődve, ártatlanul Eleanor, miután a pincér felvette a rendelésünket. Ha fel is ismert minket a fiatal lány nem adta tudtunkra, amiért felettébb hálás voltam.

- Mintha nem tudnád – mormoltam gúnyosan, hiszen köztudott volt, hogy a fiúk elképesztően pletykásak tudnak lenni legyen szó bármiről. Összeszámolni nem tudtam volna, hogy emiatt hányszor égett az arcom, noha Zayn mindig váltig állította, hogy nem szokása mindenkinek kiteregetni a nemi életünket, s ezt egy kicsit el is hittem neki. Louis vagy akár a többiek fantáziája amúgy is szeretett meglódulni.

- De az igazság érdekel – makacskodott. – Nem az amit Lou kitalált...

- Mit talált ki? – húztam össze a szemem, ami miatt El sietősebbre vette a témát és kérdezgetni kezdett, hogy neki még véletlenül se legyen ideje a válaszadásra.

- Szóval? – makacskodott.

- Szerintem teljesen jól elvagyunk – feleltem, hiszen Zayn nevében nem beszélhettem. Nem tudhattam biztosra, hogy a fiúban mik játszódhatnak le kapcsolatunk alatt. – Jól érzem magam mellette és...remélem ez sosem fog véget érni – nevettem fel zavartan gyermekded reményem miatt. Sosem hittem az örökké tartó szerelemben, nem álmodoztam magamról és Zaynről évek múltán, csak a pillanatot akartam vele kihasználni.

- Ismerős – bólogattak. – Beszéltetek már a médiáról? – kérdezte Alice.

- Ühüm – motyogtam. – Köszönjük – tettem még hozzá a pincérnek, aki hümmögésem alatt kihozta a megrendelésünket. – Szóval...pont a minap terelődött erre a szó – elevenítettem fel magamban a pillanatot.

Az ágyban feküdtünk, én szórakozottan rajzolgattam csupasz mellkasára, miközben ő a tincseimmel szórakozott és csendben bámult maga elé hosszú percekig, mielőtt megszólalt volna.

- És mi van a médiával? – kérdezte.

- Hogy érted? – pislogtam párat kábán, hogy észhez térhessek a gondolataimból.

- Tudod, ha többet leszünk együtt az emberek szeme láttára is akkor kérdezgetni fognak rólad – magyarázta. – Szóval még titkolni akarod vagy...? – puhatolózott.

- Rád bízom – feleltem magabiztosan. Őszintén szólva nem igazán érdekelt, hogy ki és mit tud rólunk.

- Nem nagyon hat meg, hogy ki tud rólatok és ki nem – állapította meg helyesen Alice.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Úgy értem, persze, félek, hogy mi lesz, ha az emberek tudomást szereznek rólunk, elvégre az elmúlt hetekben csak vakon tapogatóztak közöttünk, de akinek tényleg érdekelt a véleménye az már tudja és látszólag teljesen elfogadta – utaltam Harryre.

- Elfogadta – bólintott Alice. – Mondjuk néha panaszkodni – mosolyodott el halványan, inkább úgy, mint aki valamit aranyosnak tart.

- Miért? – lepődtem meg.

- Félt téged – felelte őszintén. – Hiszen majdhogynem a húga vagy és...mégis csak fura neki, hogy a bandatársával vagy együtt, aki azért eléggé szeret téged zavarba hozni, ha Hazza tényleg a bátyád lenne már rég seggbe rúgta volna Zaynt. Meg Zaynt is félti anyukádtól – folytatta. – Harry a tetováláson meg a cigizésen még nem akad ki, hiszen közben látja, hogy mennyi pozitív változás ment végbe rajtad Zaynnek köszönhetően, de tart attól, hogy anyud csak a rosszat fogja észrevenni.

- Attól én is – horkantottam elégedetlenül, hiszen Harry telibe trafálta legnagyobb aggodalmamat; az anyám véleményét.

Mindig szigorú nézetei voltak, magas elvárásokkal és precizitással. Bele sem mertem gondolni, hogy mi vár rám, ha a rajtam keresztülment változásokat észreveszi...

38. Csak mi +18

38. Csak mi +18

"Mikor rátaláltam a konyhában csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen éjszakákat és reggeleket akarok egész hátralévő életemben." - Zayn Malik

Nem csak az időn, de az embereken is észre lehetett venni, hogy lassan beköszöntött a jó idő. Fiatalok tömegei buliztak az utcákon, parkokban vagy ahol éppen kedvük tartotta, miközben taxisok igyekeztek a megadott címekre, mintha tudomást sem akartak volna szerezni arról, hogy éjszaka közepe van. Úgy látszik Londonnak ez cseppet sem számított, főleg hétvégén.

Lányok tucatjai öltöztek sokkal lengébben, mint télen, de Zayn mintha észre sem vette volna őket. Ujjait szorosan az enyémekbe fonta, úgy húzott maga után, s egy szót sem szólt hozzám egész út alatt, ami igazából csak tíz perc volt a házáig. Olykor-olykor elkaptam tekintetét, amíg engem vizslatott, mintha azt várta volna, hogy a friss levegőtől kijózanodva meggondolom magam, s tudtam, hogy ő ez ellen nem is tiltakozna, pedig tisztán éreztem a belőle áramló frusztráció és türelmetlenséget, amit bőszen igyekezett elnyomni előlem.

Zavartan torpant meg az egyik panel lakás előtt, jelezve, hogy megérkeztünk. Kezemet még mindig szorosan fogta, miközben némi bizonytalan másodpercet követően megindult volna fel a lépcsőn.

- Zayn... – állítottam meg őt, mire azonnal megtorpant, s szembe fordulva velem kérdőn, mégis megértően csillogó szemekkel nézett le rám. Az a tűz, ami eddig szemeiben égett mintha teljesen eltűnt volna amiatt, hogy miattam bizonytalankodott. Ennek rögvest véget akartam vetni, hiszen sokkal inkább vágytam az előző, felszabadult Zaynre, mintsem arra a fiúra, aki miattam aggodalmaskodik. Aranyos volt tőle, de azt akartam, hogy jól érezze magát, hogy ellazuljon és ne fogja vissza semmilyen érzelmét az éjszaka folyamán.

Repülni akartam vele.

- Hm? – biztatott, mikor kíváncsi tekintete ellenére is torkomon forrtak a szavak, ahogy felnéztem frissen borotvált, férfias vonásaira, telt ajkaira és sötét színben pompázó, ragyogó szemeibe. A mellettünk magasodó utcalámpa fénye tompán szűrődött át felzselézett haján, mintha csak glóriát akartak volna a feje köré varázsolni.

Mikor végre felolvadtam a kábulatból, kicsit megráztam a fejem, hogy észhez térjek, s lábujjhegyre állva nyakába kapaszkodtam, hogy lehúzva magamhoz megcsókolhassam őt. Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, s élveztem, hogy pár pillanatig, amíg ő meglepettségtől még nem tért észhez én irányítottam. Csak pár másodperc erejéig, mert aztán szorosan magához rántott, hogy még pár pillanatra a szívem is megállt dobogni és utat tört magának a nyelvével, hogy elmélyítse amúgy is tüzessé vált csókunkat.

Fogalmam sem volt arról, hogy miként jutottunk fel az ajtóig, aztán onnan a hálószobájába, hiszen olyannyira elvette az eszem, hogy másra sem tudtam koncentrálni csak fekete szemeire, karjaira körülöttem és az előttünk álló éjszaka gondolatára.

Zayn nem bírva tovább egy nagyobb lendülettel becsapta a szoba ajtaját, majd annak döntve szorosan hozzám simult, s lélegezni is alig engedett, esetleg én nem tudtam az ismét rám telepedett forróságtól, ami a közelsége és csókjai miatt végig szánkázott az ereimben és majdnem kiugrasztotta a szívem.

Hosszú percekig csal élveztem csókjainak érintését, perzselését a bőrömön, miközben ujjaim a hajába túrtak vagy a vállába kapaszkodtak. A lábaim meg-meg remegtek, mikor megtalálta nyakam érzékeny pontjait, s emiatt még nehezebbé vált számomra testem megtartása. Bizonytalanul toltam el magamtól, mire fekete szemeit rám emelte, s pillantását az enyémbe fúrta, míg el nem értünk az ágyhoz, ahol aztán ajkaimon egy huncut mosollyal meglöktem őt. Hosszú, vékony alakja elnyúlt az ágyon, miközben könyökein támaszkodva továbbra is engem tüntetett ki figyelmével, ahogy vágytól fűtött csillogással a szemeiben lassan megnyalta az alsó ajkát.

Lovaglóülésben helyezkedtem felette, miközben összes tincsem a jobb oldalamra tűrtem és lejjebb hajoltam, hogy megcsókolhassam őt.

Ajkai lágyan viszonozták mozdulataimat, miközben egyik keze a csípőmbe mart, míg másikkal a pólómat kezdte lehúzni néhány könnyed mozdulattal. Ahogy az anyag lehullt rólam a libabőr végig járta minden porcikám, mikor Zayn végig nézett rajtam. Mintha még soha sem látott volna így.

Felülve egy férfias sóhajjal nyugtázta, ahogy alhasáról lejjebb csúsztam igencsak dudorodó férfiasságára, miközben ő átölelt és ismét csókolgatni kezdett.

Érintéseinek nyomán újabb és újabb borzongás futott végig rajtam, miközben ujjaival úgy járt az oldalamon mintha csak zongorázna, s fogait óvatosan a vállamba mélyesztette. A hirtelen jött érzésre felzizzentem, de azon nyomban elfelejtettem a kellemetlen érzést, mikor Zayn picit elhúzódott tőlem és tekintetem találkozott szórakozott, elsötétült szemeivel.

A világ és az idő teljesen kikapcsolódott körülöttünk, mintha semmi más nem létezett volna többet csak mi ketten a másik vágytól perzselő pillantásában és szenvedélyes simításában fürödve. Ha akartam sem tudtam volna másra gondolni csak rá, miközben csókolt, ölelt és harapott, miközben a borzongás szüntelenül végig járta a testem, s én teljesen elvesztem az öntudatlanság édes világában Zaynnel kézen fogva.

Forró teste nekem feszült, miközben felettem magasodott, s arcát a nyakamba fúrva kezdett őrjítő, lassú mozgásba, amit csípőm magától kezdett el gyorsabb ütemre biztatni.

A lelkem és a testem mintha ketté szakadt volna. A testem teljesen külön vált az elmémtől vagy a lelkemtől, egyszerűen nem irányíthattam magamat, hiszen minden porcikám magától mozgott, miközben tagjaim jóleső zsibbadtságba kezdtek teljesen Zayn testéhez simulva. A gondolataim mintha nem is léteztek volna, ha gondolkodtam is bármin az nem jutott el teljesen a tudatomig, hiszen azaz eufória, ami a mellkasomban uralkodott minden más érzékszervem eltompította, amit nem fizikailag éreztem.

Fülemben hallottam egyre gyorsuló lélegzetvételeit, miközben magamban éreztem megfeszült férfiasságát, s úgy éreztem, a levegő hosszú percekre bennem rekedt, míg átadtam magam a robbanó érzéseknek.

Zayn pillantása égette az arcom, miközben én igyekeztem magamhoz térni, amíg ő mellém feküdve hosszú percekig figyelte mámoros vonásaim.

- Szeretlek – suttogtam, alig hallhatóan. A fáradtság elemi erővel tört rám, mintha testem bosszút indított volna a belőle kicsikart gyönyörért, ami miatt észre sem vettem, hogy a fiú elment mellőlem. Csak akkor kaptam fel a fejem félig alvó állapotomból, mikor visszajött mellém.

- Aludjunk, gyönyörűm – mosolyogta bele a fülembe, miközben mozgásra bírta a tagjaim és betakarva mindkettőnket szorosan magához húzott, hogy ujjaival szórakozott köröket írhasson meztelen hátamra, míg én mellkasán szuszogtam.

Akaratlanul jutott eszembe előző barátommal töltött legelső estém, s hirtelen bánni kezdtem a dolgot, mert az közel sem volt ennyire intenzív és mindent elsöprő, mert noha meg voltak az érzelmek a kémia félresiklott közöttünk. Abban is biztos voltam, hogy ezt sosem fogom beismerni a mellettem álomba merült fiúnak, nem akartam még inkább növelni önbizalmát.

Álmomban felrémlettek a nem rég történtek, szinte újra magamon éreztem simítását, tenyerem alatt bőrének melegségét, mikor végig simítottam anyakán vagy a mellkasán, s az emlékek miatt akaratlanul is sóhajok hagyják el ajkaimat még akkor is, ha nem tudtam, hogy ezek valóságosak-e vagy csak a képzeletem szüleményei.

Nem tudtam hány óra van, mikor reggel felkeltem, s igyekeztem megszokni az ablakon beszűrődő halvány napsugarak melengető fényét. Ezért is imádtam a tavaszt. Hosszú percekig képes voltam figyelni a porszemek aranyló táncát a kora reggeli sugarak reflektorában.

Figyelmem végül a mellettem szuszogó fiú felé irányul, akinek hosszú, sötét szempillái néha megrebbenek az alvásban, s telt ajkai olykor szétnyíltak, ha nagyobbat szusszantott, ilyenkor rendszerint valamiét megmozdította.

Körbenéztem a hatalmasnak nem mondható, egyszerű és visszafogott szobában. Úgy tűnt a fiúk nem igazán használják belvárosi lakásaikat, mert a mi szét dobált ruháinkon kívül nem igazán volt semmi rendetlenül, sőt alig volt berendezve nem csak a szoba, de a lakás többi része is, miközben rávettem magam, hogy felkeljek, s magamra aggatva az alsóneműim elcsentem Zayntől egy szürke, elnyúlt pólót.

A hűtőben is éppen csak annyi étel volt, hogy reggelit tudtam készíteni belőlük pirítós és lekvár keretein belül, aminek illata a nyitott ablak ellenére is betöltötte a lakást. A hasam fájdalmasan kordult egyet az elkészült reggeli illatát érezve.

Zayn még mindig aludt, mikor visszamentem a szobába, s leülve az ágy szélére pár pillanatra elkalandoztam eredeti tervemtől. Csak némán, mozdulatlanul figyeltem védtelennek tűnő, gondtalan arcát és kócos, fekete haját. Hogy nem láttam a legelejétől kezdve, hogy ennyire tökéletes, kérdeztem magamtól, miközben szórakozottan végig simítottam az arcán, de nem használt. Még mindig öntudatlanul simult bele érintésebe, amit halkan megnevettem, s közelebb hajolva hozzá végig pusziltam álla vonalát, egészen a füléig, majd vissza a szája sarkáig.

- Hm? – mormolta álmosan.

- Ébresztő – suttogtam bele lágyan a fülébe. – Csináltam reggelit – közöltem vele, hátha ezzel jobban ébredésre bírhatom.

Álmosakat pislogva szokta meg a hirtelen jött reggeli sugarakat, miközben tekintetét körbevezette a szobán, amíg meg nem látott engem mellette ücsörögve. Ajkain halvány mosoly jelent meg, mikor végig nézett rajtam és a pólóján.

- Jó reggelt – mosolyogtam kedvesen, egyik kezem még mindig a mellkasán pihentetve.

- Van egy ötletem, hogy miként lehetne jobb – duruzsolta pimaszul csillogó szemekkel, miközben egyik kezét a lábamra tette, majd egyre feljebb csúsztatta csupasz bőrömön, amit reflexszerűen állítottam meg, mielőtt feljebb érhetett volna. Ajkaira egy számító mosoly költözött, mikor megérezte kezem ez övén, de nem makacskodott. Ujjainkat összefonva feljebb tornázta magát ülő helyzetbe, s ajkaimra egy apró csókot nyomott köszönésképpen.

- Mindjárt megyek – sóhajtotta végül, miközben én elindultam le a konyhába, míg ő a fürdőszoba felé vette az irányt.

Tagadni sem tudhattam volna boldogságom. Minden olyan vidám volt és idilli. Legszívesebben örökre megrekedtem volna ezekben a reggeli pillanatokban azzal a szívemet tépdeső boldogsággal, aminek nyugodtan fejet hajtottam volna örök időkre, míg szétmart volna belülről.

Halk dudorászásomból Zayn ölelő karja zökkentett ki, miközben az utolsó pirítóst is megkentem.

A kést inkább azonnal leraktam a tányér szélére, mikor megéreztem ajkait a nyakamon szánkázni, s teljesen a pult és maga közé préselt. A szívem hevesebben vert, s teljesen kiment a fejemből, hogy mit is énekelgettem az előbb. Egyáltalán mit is akartam tenni?! Fogalmam sem volt róla.

- Hmm – mormolta szorosabban ölelve. – Nem kezdhetnénk inkább a desszerttel? – kérdezte, akár egy falánk kisgyerek, bár biztos voltam benne, hogy gondolatai nem igazán egyeztek meg egy gyermekével.

- Olyan is van? – kérdeztem halkan felnevetve, inkább megtámaszkodva a pult szélében.

- Ha felülsz az asztalra lesz – duruzsolta a fülemhez hajolva. Lehelete perzselte a bőröm, miközben mellkasa a hátamnak feszült, ujjai a csípőmbe martak és rekedt hangja átcikázott minden pontomon. Hogyan képes ilyent kiváltani belőlem már kora reggel?!

- Zayn! – szóltam rá inkább kétségbeesetten, mintsem haragosan. – Légy jó kisfiú... – kérleltem.

- Tegnap még nagyfiú voltam! - panaszkodott, de egy millimétert sem hátrált mögülem.

- Zayn! – motyogtam ismét, mikor egyik keze veszélyesen előre csúszott az alhasamhoz. Teljesen tisztában volt vele, hogy alig néhány mozdulatra van a győzelmétől, de hosszas könyörgésemre, végül meghátrált és csak kisfiúsan vigyorogva leült az egyik székre, míg én azon gondolkodtam, hogy megkönnyebbültem-e vagy bosszankodom a testemben végbemenő, mégis félbemaradt érzelmek miatt.

37. Megvagy!

37. Megvagy!

"Nem akartam féltékenységi jelenetet rendezni, hiszen bíztam Milában, eszembe sem jutott olyan, hogy megcsalna vagy ilyesmi. De komolyan kezdett kiakasztani, hogy nem hagyhattam el egy percre sem, mert egyből megtalálták a seggfejek. Na, nem mintha annyira el akartam volna mozdulni mellőle..." - Zayn Malik

A napok összemosódtak körülöttem, de cseppet sem bántam. Élveztem minden pillanatát a múló perceknek, miközben reméltem, hogy ennek sosem lesz vége, noha teljesen tisztában voltam azzal, hogy a nyár kezdetével én haza utazok, a fiúk pedig belekezdenek újabb turnéjukba a rajongók hatalmas örömére.

Ismét felvettünk valami megszokott ütemet, amit senki sem akart megzavarni. Mindenkinek tökéletesen megfelelt, hogy amíg ők dolgoztak én megfőztem, kitakarítottam és már-már anyai gondoskodással és szeretettel vártam mindannyiukat haza, hétvégenként lustálkodtunk vagy éppen bulikba jártunk, s az is megesett, hogy néha elkísértem a fiúkat a stúdióba, bár ebből nem akartam rendszerint csinálni makacsságuk ellenére sem. Nem akartam a nyakukon lenni, sem minden percet velük tölteni, hiszen nem akartam, hogy megunjanak.

A tavasz lassan beköszöntött, a növények kizöldültek, a nap egyre többször bukkant elő a megszokott felhők közül, s a hőmérséklet is megajándékozott minket némi melegséggel és jó idővel.

De bármennyire is szerettem a tavaszt némi rossz előérzettel is meglepett az új évszak, hiszen ez nem jelentett mást csak azt, hogy a nyár is hamarosan itt lesz, s muszáj leszek haza utazni, s hagyni, hogy a fiúk kiénekeljék a szívüket sűrű koncertek közepette. Természetesen örültem a sikereiknek, hogyne örültem volna, hogy a karrierjük egyre magasabban szárnyalt, mégis féltem az elkövetkezendő időktől, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a távolság miként fog hatni Zaynnel való kapcsolatomra, ami úgy tűnt tökéletesebb nem is lehetne. Olyannyira tökéletes volt minden, hogy egy-egy józanabb pillanatomban azon is elkezdtem gondolni, hogy ez csak egy vihar előtti csend lehet, ami miatt csak még inkább kiakartam használni a gondolatan napokat.

Zayn...Zayn egyszerűen tökéletes volt! Imádtam vele minden eltöltött percet, de még azt is szerettem, ha hiányzott vagy a vágyakozást, hogy minél előbb mellette lehessek ismét. Szerettem, elképesztően szerettem őt minden perverz megjegyzésével, csókjával, simogató érintésével, de még olykor feltörő, s fojtogatónak tűnő féltékenységével vagy birtoklási vágyával együtt. Néha még hízelgett is gyermekded, durcás arckifejezése, ha egy-egy buli alkalmával néhány srác úgy gondolta, hogy bepróbálkozhat nálam.

- Bocs, barátom van – mosolyogtam kedvesen a mellém leült szőke fiúra, aki szavaimat hallva pár pillanatra csalódottan elkomorult, majd egy biccentéssel távozott is, s bele vetette magát a táncoló tömegbe.

- Téged nem lehet egyedül hagyni?! – kérdezte hitetlenkedve, haragosan Zayn, mikor áttörte magát az emberek vonagló hadán, s leült a szőke fiú előző helyére. Barna szemeiben már csillogott némi alkohol, ám sértettsége és elégedetlensége teljesen józan volt.

- Dehogynem! – feleltem. Igyekeztem nem mosolyogni, hogy ne hergeljem őt még jobban. – Most sem történt semmi! – utaltam az előző jelenetre, hiszen tényleg nem állt szándékomban bárkivel is kikezdeni. Aki különösebb jelét adta annak, hogy érdeklem azzal közöltem, hogy foglalt vagyok és kész. Sem botrányt nem akartam, sem elveszíteni szerelmem bizalmát.

- Akkor se legyen a közeledben senki! – makacskodott durcásan, mire akaratlanul is felnevettem lehetetlen kérésén, ami persze nem kerülte el a figyelmét és még inkább a sértődöttet játszotta. Néha komolyan nem tudtam eldönteni, hogy én vagy ő a fiatalabb.

- Zayn... – duruzsoltam negédesen, miközben felállva ültemből közelebb lépdeltem hozzá és karjaim átfontam a nyaka körül. Bármennyire is akart rám haragudni előző nevetésem miatt egyik keze reflexszerűen a derekamra fonódott, hogy közelebb húzhasson magához a lábai közé. – Elég nehéz lenne megoldani, hogy az ég világon semmilyen hímnemű ne legyen a közelemebe – közöltem vele a tényeket.

- Sajnos – mormolta elégedetlenül, választ sem várva, mert mikor ajkaim válaszért nyíltak szét ő feljebb húzódott ültében és ajkait erőszakosan az enyémre nyomta.

Csókja tépte a számat, nyelve vad táncot járt az enyémmel, miközben szorosan magához ölelt, s én kénytelen voltam megkapaszkodni benne, hogy hevességétől megremegő lábaim ne adják fel szolgálatukat. Mintha csak megakarta volna mutatni minden felénk pillantó fiúnak, hogy az övé vagyok és ne merjenek közelebb jönni hozzám.

- De lehet, hogy megoldható – mormolta a nyakamba apró csókok közepette, amik egyre mélyebb és mélyebb sóhajokat kívántak meg tőlem.

A fülledt levegő csak még melegebbnek tűnt, miközben karjaiban tartott és ajkait egyre többször és többször a bőrömhöz érintette olyan hevességgel és türelmetlenséggel, hogy az teljesen felforrasztotta a vérem. Tökéletesen kitanulta, hogy miként vegye el az eszem!

- Mire gondolsz? – kérdeztem zavartan. Csak remélni mertem, hogy nem akar valami burokba zárni.

- Tudod...itt van a közelben a lakásom.. – mormolta, majd befejezve forró bőröm kényeztetését kérdőn rám emelte vágytól csillogó, elsötétült szemeit. Nem kellett mondania, tudtam, hogy mire gondol, hiszen más sem kavargott a fejemben szavait hallva, mint a tökéletes alkalom.

A kapcsolatunkat soha sem lehetett a legromantikusabbnak mondani, ha külső szemlélő figyelte volna együtt töltött perceinket inkább mondta volna azt, hogy csak testiség és fizikai vágy, mintsem őszinte szerelem, ami egymáshoz kötött bennünket. Csak a hozzánk közeltartozók és mi magunk tudtuk az igazságot, hogy a vágytól feszült csókok és érintések között sokkal több rejlett, mint vonzódás vagy szex, ami még teljesen meg sem történt közöttünk. Zayn nem árasztott el rózsákkal vagy ajándékokkal, még hivatalos randira sem mentünk, de őszintén szólva nem is hiányzott, mert valahányszor kiültünk a teraszra vagy csak feküdtünk egymás mellett néha szavak nélkül vagy bonyolult beszélgetésekbe gabalyodva tisztában voltam vele, hogy őszintén, tényleg szeret. Bőven beértem apró gesztusaival, hirtelen jött csókjaival vagy pillantásaival, amikor még a legborzasztóbb kinézetemmel is úgy bámult rám, mint aki menten felfal. Inkább a vágytól, mintsem az éhségtől. Emiatt is csodálkoztam gyakran, hogy nem erőltetett semmit sem kettőnk között, ha én nem kezdeményeztem csókolózásoknál és simogatásoknál többet akkor ő nem is utalt arra, hogy mennyire feszül már benne a vágy. Persze voltak megjegyzései kezdetleges nemi életünkkel kapcsolatban, de ez természetes volt, s cseppet sem erősködött fizikai tekintetben, amiért felettébb hálás voltam.

Na nem mintha én nem vágytam volna rá egyre jobban és jobban, de közben féltem is, hiszen míg az én életemben csak egy fiú játszott szerepet, addig neki már sok nővel volt dolga. Sokkal tapasztaltabb volt, mint én.

- És még itt vagyunk? – nevettem fel végül, mire arcán mintha pár tizedmásodperc erejéig meglepettség futott volna végig, mielőtt tekintete ismét pár árnyalattal sötétebb színt vett fel.

- Komolyan? – kérdezte mégiscsak hitetlenkedve, rekedtebb, mély hangján.

- Menjünk már – mosolyodtam rá izgatottan, mégis félve, miközben pár pillanat erejéig homlokom az övének nyomtam, s röpke csókot nyomva ajkaira inkább magammal rángattam a tömegben.

- Szólok a többieknek, hogy elmentünk – súgta a fülembe. – A kijáratnál találkozunk – tette még hozzá, mire bólintottam, s hagytam, hogy keze kicsússzon az enyém közül, míg én tovább evickéltem a táncoló tömeg közepén.

- Táncolj velem, bébi – ragadott meg valaki hátulról, miközben ajkait erőszakosan a nyakamhoz nyomta és ágyékával hozzam dörgölőzött.

- Eressz el! – sziszegtem az idegennek, miközben ujjait igyekeztem magamról lehámozni, s minél gyorsabban tovább menni.

Az alkoholszag csak úgy dőlt az idegen fickóból, miközben teljesen rám tapadt és néha el-el akadó nyelvezettel könyörgött, hogy maradjak vele.

Egyre inkább idegesebb lettem, hiszen tudtam, ha Zayn nem talál rám a kijáratnál visszajön megkeresni és nem fog nyugodni az alkoholtól csak még inkább felcsapódó dühétől. Elakartam kerülni a balhét!

- Ugyan már, cica – duruzsolta öntudatlanul, miközben ismét hozzám dörgölőzött. A hányinger kerülgetett attól, amit éreztem, ami ismét csak növelte bennem az adrenalin szintet. Összeszorított ajakkal lendítettem meg hátra a könyököm, mire gyomron vágtam az idegent, aki a fájdalomtól és meglepettségtől megtántorodott és eleresztett. – Kurva! – szólt még utánam dühösen, de már meg sem hallottam a szavait. Tekintetem Zayn feketén izzó szemeibe mélyedt, miközben hol rám nézett, hol a mögöttem nyöszörgő, szédelgő férfira. Keze ökölbe szorult, állkapcsa megfeszült, s tényleg elkezdtem félni, hogy neki esik a férfinak.

Sietve, nem foglalkozva másokkal törtem utat magamnak egyenesen a dühtől megmerevedett fiúhoz abban reménykedve, hogy ezzel kicsit észhez téríthetem, s magammal rángathatom a kijáratig. Volt már alkalmam megtapasztalni, hogyha Zaynben alkohol van akkor az érzelmei még intenzívebbek, s nem ismer határokat vagy józan észt. Főleg ha dühös.

- Menjünk – kérleltem őt, miközben felpipiskedve magam ajkaihoz megcsókoltam őt. – Zayn, kérlek szépen – folytattam, mire tekintetét végre rám emelte és pillantása egyszeriben sokkal lágyabb és kedvesebb lett.

- Mit kellene tennem, hogy mindenki tudja, hogy az enyém vagy? – kérdezte tehetetlenül, ajkaival az enyémeket súrolva.

- Elég ha én tudom – feleltem félig lehunyt szemekkel, teljesen kizárva közelségétől a körülöttünk zajló világot.

- És mindenki gyomron vágsz? – mosolyodott el gúnyosan, mire sértetten lebiggyesztettem ajkaimat és tüntetőleg elkezdtem hátrálni előle.

- Nem ér kinevetni a kisebbet – mondtam, miközben fokozatosan elhátráltam előle vissza a tömegbe, mire egyik szemöldökét felvonva szemeiben játékos fény csillant, ahogy reflexszerűen utánam mozdult.

Apró termetemnek köszönhetően könnyedén eltűntem a körülöttünk bulizók hadában, miközben mindvégig magamon éreztem az egyre türelmetlenebbül utat törő Zayn pillantását. Olykor-olykor hátat fordítottam, hogy felmérjem mekkora távolság is van közöttünk. Ilyenkor tekintetünk találkozott, s attól a fénytől és vágytól mely szemeiben égett egyszerűen a szívem még gyorsabban vert, s úgy éreztem magam, mint egy űzött vad, ám mégsem rossz értelemben. Apró játékunk csak még inkább felkorbácsolták a másikban feszítő vágyakozást egymás iránt.

Egy hirtelen mozdulattal buktam le és fordultam el, hogy elveszítsen a tömegben, ami sikerült is. Mire kiértem a tömegből, fel a kijárathoz ő még mindig a tömegben toporgott, miközben fekete pillantásával engem keresett mindenhol. Az arcáról leolvasott aggodalomról tudtam, hogy egyre kevésbé tetszik neki a játék, amit én még mindig élveztem. Egyszerűen tetszett, megőrjített a gondolat, hogy valakire ilyen hatással lehetek.

A szívem a torkomban zakatolt, miközben pillantása át futott rajtam, ahogy a tömegben kutakodott, s végül megnyugodva visszatért hozzám.

Ajkaimra kaján mosolyt festettem, ahogy mutató ujjammal jeleztem, hogy jöjjön.

- Siess, nagyfiú – tátogtam neki tisztán olvashatóan, amitől ajkaira féloldalas mosoly költözött, s megállíthatatlanul megindult felém. Egyre közelebb ért, s én egyre izgatottabb lettem, de képtelen lettem volna körül írni ezt a fajta érzelmet, amitől arcom kipirult, gyomromban lepkék százai törtek-zúztak, s a végére alig bírtam megtartani saját magam.

- Megvagy! – ragadta meg a derekam, s egy erőteljes rántással magához húzott, hogy ajkait vadul az enyémekre nyomhassa. – Többet nem eresztelek!

36. Macska a fán

Sziasztok!

Köszönöm, köszönöm és köszönöm! Elképesztően hálás vagyok, hogy ennyien támogattok, írtok és feliratkoztok. Sokat jelent ez számomra! (':

Xoxo.Bri.

36. Macska a fán

"Csak ő képes így várni ránk otthon. Nem is értem, hogy eddig miként tudtam nélkülözni..." - Harry Styles

Még a kora reggeli órákban is csukott szemhéjam előtt lebegett arcának bódult, mámoros vonása, még mindig éreztem magamon szikrázó szemeinek égetését a bőrömön, mikor a gyönyörből észhez térve rám emelte szemeit. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékre, miközben magam alatt éreztem Zayn lélegzetvételét, míg lassan kimászott alólam, apró csókot nyomott még mindig felfelé görbült ajkaimra, s kiment a szobából. Gondoltam, cigizni ment, hiszen mindig ezt csinálta, ha nem tudott aludni, így nem mentem utána. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemeim, így az álom hamar magával ragadott újabb pillanatoknak tűnő percekig vagy talán órákig.

Mikor fél tízkor magamhoz tértem Zayn nem volt sehol, de nem csak őt nem találtam az egész házban, hanem a többieket sem. Csak egy cetli pihent a kedvenc bögrém mellett, amin tudtomra adták, hogy fotózásra kellett menniük, de sietnek haza.

Öntöttem magamnak kávét, majd kiülve a teraszra rágyújtottam és mélyet szívtam a cigaretta vékony szálából. A nikotin se perc alatt jutott el a tüdőmig, miközben két kortyot ittam a bögréből és figyeltem a kertet. A hőmérsékleten egyelőre nem igazán lehetett észrevenni a tavasz sietős lépteit, továbbra is hideg volt és ködös, de a felhők egyre többször engedték át a nap melengető napsugarait.

Gondolataim a tavaszról és a jó idő várásáról hamar átcsaptak a tegnap este történtekre. Ismét felidéztem magamban az engem is teljesen megdöbbentett mozdulataim, Zayn csókjait és bágyadt mosolyát, mikor a karjaiba vont és édes szavakat suttogva a fülembe aludtunk el mindketten.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire, mármint nem Zayn volt az első fiú az életemben, de senki más nem tudott ilyen erős és intenzív érzelmeket kiváltani belőlem, ráadásul nem is voltunk együtt igazán. Életemben nem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz ennyire elfeledtetni velem, hogy milyen könnyen zavarba tudok jönni, de tegnap este...mintha a mindig visszafogott és csendes énem nem is létezett volna. A fiú teljesen kifordított önmagamból.

A nap további részét takarítással ütöttem el, hiszen a fiúk hosszú napokig itthon voltak, s a lakást se perc alatt teljesen felforgatták. Összeszedtem a szennyeseket, elindítottam a mosást, rádiót kapcsoltam és a fiúknak köszönhetően egész délelőttre és délutánra akadt elfoglaltságom a ház körül.

Épp végeztem mindennel, mikor csengettek. Éretlenül pislogtam párat, hiszen itt létem alatt sosem jött olyan látogató, akinek nem lett volna szabad bejárása a lakásba. Elbizonytalanodtam, hogy valóban kellene-e ajtót nyitnom, de aztán győzött a kíváncsiságom.

Az ajtóban egy alacsony, nyolc-kilenc évek körüli lány ácsorgott. Szőke haja aranyos loknikban hullott kerekded, pufi arca köré, miközben idegesen ujjaival játszott, s rám emelte hatalmas, zavartan csillogó, zöld szemeit. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványra. Aranyos volt.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.

- Én a szomszédból jöttem – közölte velem vékony, csilingelő hangján, miközben az egyik szomszédház felé bökött. – De átszökött a cicám ide – biggyesztette le ajkait szomorúan.

- Gyere – nyújtottam felé a kezem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, s barátságos mosolyt villantottam a kisgyerek felé. – Megkeressük! – biztattam, mire még mindig félénken, de megfogta a kezem, s hagyta, hogy magammal húzzam a kertbe. – Merre láttad a cicát utoljára? – kérdeztem kedvesen, hogy legalább valami támpontom legyen a keresésben.

- Ott – bökött a kerítés mellett futó bokrok felé.

- És milyen színű? – folytattam a kérdezgetést, miközben tekintetem végig futtattam a bokrokon.

- Szürke – felelte, majd felnézve az ég felé a mellettünk magasodó fa felé bökött. – Ott!

- Hm? – mormoltam, de választ már nem vártam. Ahogy végig mértem a fát a kopasz ágai között könnyedén felismertem a szürke házi cicát, aki nyugodtan henyélt az elszáradt levelek között. Úgy tűnt nem igazán akart lejönni minden kérlelésünk ellenére sem, ami a kislányt egyre inkább felzaklatta.

- Sose fog lejönni – képedt el a gondolatra, s jól láthatóan elsápadt gyermekded gondolataira.

- Dehogynem – nevettem fel akaratlanul is, miközben nyugtatóan végig simítottam vékony vállain és megindultam a fa felé.

Hosszú percekig csak idegenül méricskéltem a fát, miközben fogódzókat keresgéltem rajta, majd miután ezzel meglettem elkezdtem felmászni a törzsön. Magam sem gondoltam teljesen végig, hogy ezt mégis miképpen fogom kivitelezni, hiszen azon kívül, hogy feljutottam az ágak közé kételkedtem benne, hogy sikerrel jár a macskamentésem. Mindenesetre nem akartam a kislányt sírni látni, s mindent megtettem annak érdekében, hogy ez ne is következzen be.

A macska érdeklődve, meg sem mozdulva figyelte mozdulataim, miközben feljutottam arra az ágra, amin ő henyélt, s próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne szakadjon le minden a súlyom alatt.

Hosszan elnyúltam az ágon, míg lábaimmal az egyensúlyomat igyekeztem megtartani, s egyik kezemmel elkapni valamiképpen a macskát, legalábbis valahogyan közelebb csalogatni hozzám. Meg sem mozdult.

- Fránya dög! – sziszegtem bosszúsan, eléggé halkan ahhoz, hogy a rám váró, kíváncsian pislogó lány ne hallja szidalmaim. – Gyere...cicic – könyörögtem neki egyre türelmetlenebbül. A karom kezdett fáradni a nyújtózkodástól, ráadásul a lábaim is olykor görcsbe akartak ugorni a megfeszüléstől.

- Mila? – hallottam meg Harry hangját, ami majdnem kirántott egyensúlyomból. Az ág köré szorult kezem még inkább belekapaszkodott a fába.

- Mit csinálsz te ott?! – jött a következő kérdés Zayntől. Úgy tűnt nem igazán volt ínyére eme fogadtatásom. Megtudtam érteni. – Lisa...?

- Sziasztok! – mosolyogta a kislány kedvesen, mégis megilletődve.

- Megmagyaráznád, kérlek? – nézett fel rám Harry, majd mikor feltűnt neki a szürke szőrpamacs az ág végében úgy tűnt összeállt benne a kép.

Legjobb barátom mindig is nagy macska imádó volt, s általában szerették is őt az álltok. Ellenben velem. Én világéletemben taszítottam a macskákat, ahogyan ők is engem, így nem igazán lepődtem meg azon, mikor a szürke kandúr egy könnyed mozdulattal leugrott eddigi helyéről és tökéletes kecsességgel érkezett a földre Harry elé.

- Úristen! – sikítottam, mikor a macska elrugaszkodásával együtt a fa is megremegett alattam, s én teljesen megfordultam az ágon. Ott lógtam, mint valami lajhár, s a világ teljesen a feje tetejére állt körülöttem. Egyre inkább szédültem, ahogy a vér az agyamba tódult.

- Harry? Mi lenne, ha a cicát hazavinnétek? – kérdezte kedvesen Zayn, miközben a kislány felé fordult. Szinte éreztem, ahogy lenyeli a feszültségét Lisa miatt.

- Gyere – fogta meg Harry a lány kezét, majd gyengéden magával húzta. – Minden rendben lesz? – kérdezte azért a biztonságkedvéért, miközben felnézett rám.

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

- Persze – motyogtam, miközben próbáltam karjaimba valamiképpen életet lehelni, de egyre inkább zsibbadtam. Hiába, sosem voltam egy atléta.

- Mila, feltudod magad húzni? – kérdezte Zayn idegesebben, mikor ketten maradtunk.

- A-a – ráztam meg a fejem, amit nem kellett volna. Össze kellett szorítanom a szemem, ha nem akartam még inkább szédülni.

- A macskamentésből Mila mentés lett – morogta elégedetlenül.

- Én csak jót akartam – nyafogtam. Zayn haragjával csak még kellemetlenebbül éreztem magam, olyan lettem, mint egy kisgyerek, akit épp leszidtak.

- Tudom – sóhajtotta. – Bízol bennem? – kérdezte végül.

- Aha – feleltem egyből. – De miért? – értetlenkedtem zavartan, miközben próbáltam őt megtalálni. Sehol sem láttam. Pont alattam volt.

- Akkor ereszd el a fát – kérte összeszedetten, mire bennem még a lélegzet is megakadt.

- Nem! – nyögtem fel hitetlenkedve. Ő sem gondolhatta komolyan!

Erőt véve magamon próbáltam fordítani helyzetemen, de az ág recsegése megijesztett a mozdulataimban. Hülye macska!

- Elkaplak! – ígérte. – Máshogy nem tudlak onnan leszedni!

- Zayn... – sipítottam egyre kétségbeesettebben. A kezem egyre kevésbé bírta, s semmi kedvem nem volt métereket zuhanni és szerezni egy csomó zúzódást.

- Bízz bennem! – kérte ismét, majd mikor nem válaszoltam folytatta; – Háromra, rendben? Egy... kettő....három! – számolt, s én hagytam, hogy tagjaim zsibbadtan adják meg magukat a fáradtságnak, miközben én zuhanni kezdtem.

Szorosan behunyt szemekkel készültem fel a becsapódásra, de helyette két kar fonódott körém fulladás szorosan.

- Köszönöm – sóhajtottam fel végül, még mindig a karjaiban. Barna szemei aggodalmasan pásztázták át minden porcikám sérülés után kutatva. – Sajnálom – tettem még hozzá zavartan. Tényleg úgy éreztem magam mellette, mint egy kisgyerek.

- Csak többé ne ments macskákat, rendben? – sóhajtotta sokkal nyugodtabb hangon.

- Igyekszem elrejteni szuperhősi késztetéseim – ígértem, mire csak felnevetett, de esze ágában sem volt lerakni.

- Zayn, megállok a lábaimon is – utaltam változatlan helyzetünkre.

- Megmentettelek, ennyi jár nekem! – makacskodott, miközben dobott rajtam egyet és elkezdett pörögni velem a karjaiban.

A feltámadó szél a hajamba kapott, a torkomból felszakadt a nevetés, miközben nyaka köré font kezekkel kapaszkodtam belé és hagytam, hogy befejezve gyermekded játszadozását, s ajkait az enyémekre nyomja, amit végül Harry hangja zavart meg a kerítés másik oldaláról.

- Nem, Lisa, sajnálom, de nem maradhatok itt teázni a babáiddal! – nyafogta a göndörke. Szinte láttam magam előtt, ahogy próbál ellenállni a kislány kérlelésének, s ez akaratlanul is megnevettetett. – Nem és a cicádat sem vihetem magammal, sajnálom!