42. Otthon

42. Otthon

"Elment." - Harry Styles

Úgy tűnt, az élet tényleg nem hajlandó megállni a kedvemért. Bárki más kedvéért sem, még ha azok a mások a One Direction névre hallgattak, s milliók szíveit dobogtatták meg egyetlen egy lesifotós képükkel. Az idő nem nézett ilyet, nem foglalkoztatta őt az emberek kívánságai, de még csak a kétségbeesett könyörgéseik sem. Ment a maga ütemében hol lassabban, hol gyorsabban mintha csak minél előbb végezni akarna mindennel. Önfejű volt és makacs. Utáltam emiatt, ám mégis reméltem, hogy gyorsasága nem ér véget a nyár végéig. Hogy tényleg nekiiramodik, s mire észbe kapok már az őszt köszönhetem a fiúkkal.

Némán, gondolataimba temetkezve meredtem az elsötétített ablaküvegre. Csak figyeltem a körülöttünk nyüzsgő embereket, a türelmetlen autókat és London hatalmas vasútállomását. Nem akartam itt lenni.

Még tisztán emlékeztem az érkezésemre. Szinte éreztem magam alatt a vonat zötykölődését, a gyomromban az izgatott görcsöt, miközben kivert a víz már csak a gondolatra is, hogy hamarosan találkozom Harryvel. Azzal a fiúval, akibe szerelmes voltam, s akinek közelsége úgy hatott rám, ahogyan nem szabadna egy legjobb barátnak. Akkor még minden olyan bonyolultnak és nehéznek tűnt. Teli voltam kételyekkel és kétségbeeséssel a barátságunkat illetően.

Azóta sok minden változott. Például nem érkeztem, hanem indultam. Nem voltam többet szerelmes Harrybe és nem volt ideges feszültség még az ereimben is. Nyugodt voltam, mégis szomorú. És mást szerettem. Mással voltam együtt.

Egy mély sóhaj kíséretében elszakítottam tekintetem az ablakról, hogy a többiek felé fordulva indulásra buzdítsam magunkat. Nem akartam lekésni a vonatot, hiszen nekik is dolguk volt, s bármennyire is szerettem volna még kicsit húzni az időt nem akartam halogatni a búcsúzást. Éreztem, hamarosan így is, úgyis elsírom magam.

A fiúk sapkákat és kapucnikat kaptak magukra, miközben szigorúan lehajtott fejjel kiszálltak az autóból és felsorakoztak a járgány mellett. Bármennyire is akartak volna kikísérni a vonatig nemet intettem nekik, nem akartam feltűnést kelteni.

- Vigyázz magadra! – ölelt magához szorosan Liam, miközben puszit nyomott a fejem búbjára.

- Hiányozni fog a főztöd – mormolta a nyakamba Niall, mikor az ír fiú elé értem, s ő is a karjaiba zárt. Éreztem, ahogyan a torkom még inkább összeszorult, de tartottam magam.

- Mikor hazaértek annyit főzök, hogy egy évig utána nem eszel – ígértem viccelődve, mire kék szemei felcsillantak és jelezve, hogy megjegyezte szavaim Louis elé engedett.

- Örülök, hogy megismerhettelek, Mila – mondta. – Nagyon vigyázz magadra, a másik kettőre pedig én figyelek – kacsintott szórakozottan, mire csak felnevettem és bólintottam. Tudtam, hogy bízhatok Lou szavaiban.

- Nem hiszem el – mormolta nyűgösen a göndörke. – Előbb jöttél, nem rég vittelek innen haza – intett a hatalmas épület felé, majd ismét karjaiba zárt. – Nagyon vigyázz magadra, rendben? Amint hazaértél hívj fel!

- Ti is magatokra – öleltem szorosan a nyakánál, s pár pillanatra lehunytam a szemem, hogy ne sírjam el magam. Nem bírom sokáig, gondoltam. – Siessetek azzal az ősszel, rendben? – nevettem fel keserűen, már-már könyörgően.

- Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte, majd sok cuppanós puszi után végre elengedett, s én Zayn elé tántoroghattam, aki azon nyomban a karjaiba kapott és hosszú, szenvedélyes csókot nyomott az ajkaimra. Élvezettel, érintésének minden mozdulatát kihasználva túrtam bele a hajába a kapucni mögött, s vesztem el az időben pár tizedmásodpercig.

- Szobára! – kotyogta közbe Louis piszkálódóan, hogy feldobja a szomorú hangulatot, mire csak szemet forgattam és figyelmem ismét a felém magasodó fiúra vándorolt.

Ajkian noha mosoly játszott szemeiben komolyság csillogott, miközben viszonozta pillantásom, s úgy tűnt, hogy soha többé nem akar elereszteni karjaiból. Ami még pluszba megnehezítette ezt az egészet azaz volt, hogy én nem is akartam elmenni tőle.

- Mennem kell – suttogtam kétségbeesetten, mikor homlokát az enyémnek nyomta. Nem igazán volt már mit mondanunk egymásnak, hiszen amit lehetett azt az elmúlt napokban kitárgyaltuk, hogy ne az utolsó pillanatokra hagyjunk mindent.

- Sietek – mormolta ajkaimra, majd egy gyors, ám annál érzelmesebb csók után elengedett, s én magamhoz vehettem a csomagjaimat.

- Vigyázzatok magatokra nagyon! – kértem őket még egyszer, utoljára végig nézve alakjukon, majd megfordulva megembereltem magam, hogy tovább tudjak menni, s lassan, fokozatosan elvesztem az emberek megállíthatatlan tömegében.

Ahogy biztos távolságra kerültem tőlük, ahol már nem láthattak hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak. Sosem voltam jó a búcsúzkodásban, mindig elsírtam magam, s ez most sem volt másképp. Alig igazodtam ki homályos látásomon keresztül, miközben felszálltam a vonatra, s szabad helyet találva magamnak leültem az ablak mellé.

A homlokom ismét találkozott az üveggel, míg igyekeztem lenyugtatni magam, s letörölni arcomról a rajta végig szántott könnyeket.

A vonat egyszer csak elindult, s egyre messzebb vitt azoktól a fiúktól, akik pár hónapra a világot jelentették számomra, hogy visszatérjek a saját átlagos életembe.

Miközben a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem gondolataim az emlékeimben kezdtek el cikázni oda és vissza. Felidéződött bennem kezdeti félelmem, a sok nevetés és boldogság, amivel megajándékoztak, s ami most olyan elérhetetlennek és mulandónak tűnt. Néha már el is kezdtem kételkedni, hogy mindez megtörtént, de aztán egy SMS helyre biccentett a valóság és képzeletem között.

Már most hiányzol. Z.xx

Halványan elmosolyodtam az üzenetet olvasva, s visszanyelve könnyeim válaszoltam a levélre, míg azon kezdtem filózni, hogy mégis miként fogok túlélni egy egész nyarat nélküle. Nélkülük.

Elképesztőnek találtam a gondolatot, hogy mindannyian ilyen könnyedén a szívemhez nőttek, s nem csak az öt énekes, de barátnőik is. Még azt is bántam, hogy Eddel sem találkozok sokáig, hiszen volt alkalmam rájönni, hogy mennyire értelmes és kedves férfi is, noha ezt a dalaiból már bőven volt időm leszűrni. Egyszóval minden hiányzott Londonból, pedig még csak el sem hagytam egyelőre a fővárost.

Az idő mintha hirtelen megállt volna, a vonat gyors tempója ellenére is végtelennek tűnt ez az utazás, s én kezdtem egyre jobban megutálni a perceket. Most persze csiga lassúak, prüszköltem magamban elégedetlenül, miközben hátradőltem az ülésen és pár pillanatra lehunytam a szemem. Csak hallgattam a vonat zaját, a körülöttem lévők halk beszélgetését és az ezek mögött megbújó néma, nyugtató csendet, ami mintha kitöltötte volna a mellkasom, s fejem egyaránt. Az aggasztó gondolatok hirtelenjében eltűntek, s nem maradt más csak a jóleső csend és béke, míg lassan, de biztosan álomba merültem.

Alig vártam, hogy haza érjek, még akkor is, ha legszívesebben visszafordultam volna London felé. Fáradt voltam, noha az út nagy részét átaludtam, s próbáltam túl tenni magam azon a hiányon, ami csak nőtt és nőtt bennem, ahogy távolodtam a fővárostól. Hogyan fogom én ezeket a hónapokat kibírni?!

A házak ismerősen magasodtak körülöttem, csinos, gondos kertek vették körbe a vörös téglaépületeket, miközben a nap egyre lejjebb ment, s én magamba szívhattam szülővárosom érzetét. Azért már kicsit hiányzott mindez, gondoltam, majd kifizetve a taxit magamhoz vettem a csomagjaim és egy hatalmas sóhajjal házunk felé fordultam.

A nappaliban még égett a villany, gondoltam, anyu várja az érkezésem, ami kicsit meglepett. Általában korán feküdt és korán kelt, nem számítottam arra, hogy várni fog rám.

A szívem egyik része kicsit megnyugodott, mikor beléptem az ismerős lakásba, s arcon csaptak a régen érzett illatok és otthon melege. Azért örültem, hogy itthon vagyok.

- Mila? – hallottam meg anyu kérdő, mégis kellemes hangját, mikor becsuktam magam után az ajtót és apró mosolyt varázsoltam az arcomra, ahogy végigmértem vékony, magas alakját. Szőke haja lágyan omlott a vállára, miközben kék szemeit rám emelte, s halványan szeplős arcán kedves mosoly jelent meg, amíg karjaiba vont.

- Szia – mormoltam a nyakába. Bármennyire is voltak nézeteltéréseink, amiket én gyakran ellenkezés nélkül elviseltem, hogy elkerüljem a veszekedést a viszontlátás öröme kellemesen a vállaimra telepedett.

- Hiányoztál – ismerte be még mindig engem ölelve.

- Ti is nekem – motyogtam, majd belém csapott a felismerés. Mintha apró tűvel kezdték volna szurkálni a tagjaim; apu már nincs itt. – Jó itthon – tettem még hozzá, hogy kizökkentsem magam a gondolataimból.

- Nem vagy éhes? – kérdezte. – Rántott húst és rizst csináltam, majd később kicsomagolsz – legyintett a csomagjaimra, ami kicsit meglepett.

Anyu annyira más volt, sokkal lazább és nyugodtabb. Azt vártam volna, hogy azonnal pakolni küld, de semmi ilyen nem történt. Hosszan kérdezgetett az utazásról, miközben késő estig a konyhában ücsörögtünk és én meséltem neki. A fiúkról, a rajongókról, mindenről, ami csak szóba került, s amit elmertem neki mondani.

- Mila...? – sóhajtotta végül, miközben elmosta a tányérom. Nem mert felém fordulni.

- Igen? – biztattam a folytatásra, míg a gyomrom idegesen összehúzódott. Magam sem értettem, hogy miért lettem feszült, miközben pillantásom szinte a hátába égettem. Rossz előérzetem támadt.

- Majd valakit be kell mutatnom neked – mondta végül, mire még levegőt sem mertem venni. Tudtam, hogy mit jelent, ha egy elvált anyuka valakit be akar mutatni a gyermekének...