41. Hamarosan

41. Hamarosan

"Hamarosan elmegy és megint minden megváltozik." - Harry Styles

Szórakozottan rajzoltam át újra és újra Zayn karján a tetoválásokat, miközben hagytam, hogy tincseim kócosan az arcom elé hulljanak ezzel kicsit elbújtatva égető pillantása elől. Akár oda néztem, akár nem, tudtam, hogy engem néz már hosszú percek óta, míg másik karját feje alá gyűrve nyúlt el mellettem az ágyon. Én addig felé fordulva ültem törökülésben és élveztem a körénk simult, nyugtató csendet. Az egész olyan meghitt volt és kellemes, reméltem, hogy ennek sosem lesz vége, noha tudtam, hogy az idő nem áll meg senki kedvéért sem.

- Még akarsz? – kérdeztem hirtelen, reménykedtem benne, hogy ezzel rávehetem arra, hogy befejezze a bámulásomat. Nem voltam olyan szép, hogy percekig nézni tudjon. Nem is értettem soha sem, hogy ezt miért teszi. – Mármint tetoválást – tettem még hozzá, mikor láttam az arcát átsuhanó értetlenséget.

- Lehet – vont vállat. – Miért? – kérdezte. – Nem szereted őket?

- Dehogynem! – vágtam rá azonnal, amit halványan megmosolygott. – Szerintem szexik – ismertem be, mire jólesően felnevetett és továbbra is engem tüntetett ki perzselő tekintetével.

- Akkor őszre igyekszem összeszedni még párat – vigyorogta kajánul, de csak megráztam a fejem. Nem akartam, hogy valami olyat rakasson magára, amit megbánhat, pláne nem olyat, amiről én jutok eszébe.

- Hol van az még – horkantottam szem forgatva. Olyan messzinek és elérhetetlennek tűnt az ősz, s tudtam, hogy ez csak rosszabb érzés lesz, mikor mérföldekre arrébb lesznek tőlem.

- Hamar eljön – ígérte, miközben mellkasára húzott, s én készségesen a nyakába fúrtam az arcom. Mélyet szívtam illatából, miközben csendesen szuszogva élveztem ujjainak körkörös játékát a hátamon.

Egyre jobban vágytam arra, hogy ez az éjszaka, ez a pillanat soha se érjen véget.

- Megvársz? – kérdezte alig hallhatóan, mintha önmaga előtt is szégyellte volna ezt a kérdést, nemhogy előttem. Hangja bizonytalan volt, már-már félő, amit nem igazán tudtam mire vélni. Alig akartam elhinni, hogy kételkedik bennem, vagyis inkább talán saját magában, hogy képes lesz maga mellett tartani a hosszú távolléte miatt.

- Ne butáskodj – feleltem halkan, még mindig hitetlenkedve. Éppen annyira távolodtam el tőle, hogy barnán csillogó szemeibe tudjak nézni, miközben végig simítottam alsó ajkán hüvelykujjammal. Apró csókot lehelt az érintésre. – Már most alig várom, hogy ismét melletted legyek – ismertem be ezzel apró mosolyt varázsolva ajkaira. Úgy tűnt tényleg megnyugtatta válaszom. Reméltem, hogy ilyen bugyuta kételyek nem is fognak többet az eszébe jutni.

- Szeretlek – mondta pár perc hallgatás után, tekintetét mélyen az enyémbe fúrva.

- Én is téged – feleltem, majd fejem a mellkasára hajtva addig hallgattam szívének dobbanásait, amíg el nem nyomott az álom.

Valósággal rettegtem az elkövetkezendő hetektől, hiszen a fiúk be voltak táblázva koncertekkel, interjúkkal és fotózásokkal, esély sem volt arra, hogy hazajöjjenek, hogy találkozhassak velük.

Már azt eleve nehezen viseltem, mikor Harry távol volt tőlem, abba pedig egyelőre bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz, ha egyszerre mindketten hiányozni fognak, ráadásul tudtam, hogy a másik három fiú hiánya is fájni fog. Annyira megszoktam és megszerettem őket a mindennapjaimban, hogy félelmetes volt bele gondolni, hamarosan nem is fogom őket látni.

Azon is eltűnődtem, hogy a kapcsolatom Zaynnel ki bír-e ennyi idő távollétet. Ő volt mondhatni az első tényleg normális, komoly kapcsolatom, de azt nem tudtam, hogy a távolságot miként fogja szerelmünk kibírni a nyár folyamán. Mégis csak férfiból volt, szüksége lesz majd bizonyos fizikai kielégültségre, amit én képtelen leszek megadni neki, ha más országban vagy kontinensen lesznek. Abban nem igazán kételkedtem, hogy megfog-e megcsalni, hiszen bíztam benne. Persze, megfordultak a fejemben a legrosszabb eshetőségek, de inkább magam miatt, mintsem Zayn hűtlensége vagy játszadozása miatt. Vajon elég leszek neki, hogy ennyi időt átvészeljünk, tűnődtem.

A napok mintha percekké alakultak volna, a naptár számai csak nőttek én pedig tehetetlenül sodródtam az árral, miközben kihasználtam velük minden pillanatot, s elraktároztam minden emléket és nevetést.

Ahogy közeledett a búcsúzás napja az is szöget ütött a fejembe, hogy milyen lesz kettesben élni anyuval, hiszen eddig nem igazán volt aktuális ez a kérdés, ráadásul időm sem volt, hogy ezen agyaljak. De egyre többet bukkant fel tudatalattimból ez a kérdés; milyen lesz apu nélkül? Jó, persze, ez közel sem volt hasonlatos ahhoz, mintha végleg elvesztettem volna őt az életemből, de mégis csak zavart már csak a tudat is, hogy nélküle megy tovább az életem otthon. Mikor látom őt legközelebb? Mit szól majd hozzám és a változásaimhoz? És anyu? Ő miként fog viszonyulni, az új énemhez?

Még én magam is észrevettem a bennem végbemenő változásokat. Máshogy gondolkodtam, éreztem és cselekedtem. Kétségtelenül megváltoztatott azaz öt srác, akikért milliók rajongtak a hangjuk és az édes pofijuk miatt. Vajon a rajongókat is így változtatták meg? Mekkora inspirációt és motivációt nyújthat számukra a One Direction?

- Sokat gondolkodsz mostanában – állapította meg Harry egy filmnézésünk alkalmával.

Éreztem magamon zöld szemeit, miközben várakozóan figyelte reakciómat, ám nekem mégis hosszú másodpercekbe telt, míg felfogtam szavait, tekintetem elszakítottam a tévéről és kiszálltam gondolataim folyamából. Nem is tudtam, hogy milyen filmet néztünk eddig. Nem is érdekelt különösebben.

- Lehet – hagytam rá. Igaza volt. Tényleg sokat gondolkodtam annak ellenére is, hogy sokszor magamra parancsoltam, hogy még ne törjem a fejem és aggodalmaskodjak a jövőn. Hiába, itt látszott meg igazán, hogy mégsem tudom levetkőzni teljesen önmagam.

- És min? – kérdezte, noha szerintem teljesen fölöslegesen. Biztos voltam benne, hogy tudja. Elvégre még mindig úgy ismert, mint a tenyerét, ha nem jobban.

- Ezen-azon – feleltem. Nem igazán volt kedvem hangosan is kimondania gondolataimat, mintha attól féltem volna, hogy azok kimondva életre kelnek és a lehető legrosszabbra fordulnak.

- Mila – szólt rám, jelezve, hogy nem adja fel ilyen könnyen és egyszerűbb lenne, ha beszélni kezdenék. – Például? – unszolt.

- Mindig olyan nehéz, ha távol vagy, vagyis most már vagytok – ismertem be. – És az sem biztos, hogy csak három hónap, úgy értem...eddig mindig úgy volt, hogy ekkor és akkor találkozunk, aztán sosem úgy lett. Valami mindig közbejött. Mi van, ha most megint így lesz? Három hónapból lesz...öt  vagy hat... mi lesz, ha fél évig nem is látlak benneteket? – magyaráztam. Ahogy belekezdtem nem volt megállás. Ajkaim maguktól mozogtak, s szinte éreztem a füstszagot, ahogy az agyam túlpörgött. – És anyu? Ha...ha rájön a tetoválásomra vagy a cigire? Mi van, ha eltilt tőled vagy Zayntől? Ilyet nem tehet, ugye?

- Jaj, angyalom – nevetett fel jókedvűen, mégis elkínzottan, miközben mellkasára vont és beszélni kezdett. Fogalmam sem volt róla, hogy miként is ragadt rám ez a becenév, de a többiek rendszerint használták, ha rólam volt szó. – Mindent megteszek, hogy mielőbb találkozhassunk, ahogyan a többiek is. Szerinted Zaynt érdekelné bármilyen program, ha az azt jelentené, hogy le kell mondani a társaságodról?! – kérdezte, de nem várt választ. – Anyud pedig...ha fel is idegesíti magát majd lenyugszik, nem tilthat el tőlünk – ígérte. – Sosem hagynám!

- Már most hiányoztok – motyogtam akadozó lélegzettel, rekedten. Éreztem, ahogy a sírás kerülgetett, de nem akartam hagyni magam. Nem akartam előtte sírni, hiszen ezt gyerekesnek tartottam. Úgy is látom még őket!

- Tudod jól, hogyha sírsz akkor én is sírok – nyafogta. – Hívni fogunk ahogyan csak lehet és észre sem fogod venni már ismét a nyakadon leszünk – nevetett csak azért, hogy ő ne adja meg magát a búcsúzkodás keserű előérzetének. Mégis csak férfi volt, bár ez, ha velem volt nem igaz teljesen. Előttem nem férfi volt, nem egy átlagos srác a szomszédból vagy egy híres, sokak által imádott énekes, hanem...hanem csak a göndör Harry Styles. A legjobb barátom.

- Sajnálom – motyogtam szipogva, letörölve kibuggyant könnyeimet. Tényleg nem akartam sírni, s ezzel elvesztegetni a még megmaradt időt.

- Te nem félsz? – kérdezte végül percek múltán, mikor mindkettőnk lenyugodott.

- Hogy érted?

- Hát... a kapcsolatod Zaynnel – magyarázta bizonytalanul. Mintha megbánta volna, hogy felhozta a témát. – Mármint nem úgy gondolom, hogy nem menne nektek a távkapcsolat egy időre – szabadkozott, majd folytatta; – Inkább magamban nem bízom.

- Még mindig nem értelek – ráztam meg a fejem, miközben könyökömre támaszkodtam és onnan néztem bele Harry tanácstalan szemeibe. Vonásai gondterheltek volna, ahogy tincsei kócosan elterültek a párnán. Valamiért egy pólyába bugyolált angyal jutott róla eszembe, akit azonnal megakartam óvni mindentől, de aztán képzelgésem csak nem rég jött becenevemre fogtam. Vissza kellene venniük az angyalkázásból, gondoltam.

- Mila, tudjuk jól, hogy sosem voltam a párkapcsolatok mintaképe – magyarázta. – Csoda, hogy még velem van, de mi van, ha ez a három hónap tönkre tesz mindent? Ha elrontok valamit?

- Tényleg szereted őt – mondtam. – Egyszerűen csak gondolj arra, hogy mekkora fájdalmat okoznál neki és saját magadnak, ha kísértésbe esel – magyaráztam. – Meg arra, hogy mekkora taslit kapsz tőlem!

- Tudtam, hogy rád számíthatok – nevetett fel fenyegetésem hallatán, miközben magához ölelt és puszit nyomott az arcomra hálaképpen.