36. Macska a fán

Sziasztok!

Köszönöm, köszönöm és köszönöm! Elképesztően hálás vagyok, hogy ennyien támogattok, írtok és feliratkoztok. Sokat jelent ez számomra! (':

Xoxo.Bri.

36. Macska a fán

"Csak ő képes így várni ránk otthon. Nem is értem, hogy eddig miként tudtam nélkülözni..." - Harry Styles

Még a kora reggeli órákban is csukott szemhéjam előtt lebegett arcának bódult, mámoros vonása, még mindig éreztem magamon szikrázó szemeinek égetését a bőrömön, mikor a gyönyörből észhez térve rám emelte szemeit. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékre, miközben magam alatt éreztem Zayn lélegzetvételét, míg lassan kimászott alólam, apró csókot nyomott még mindig felfelé görbült ajkaimra, s kiment a szobából. Gondoltam, cigizni ment, hiszen mindig ezt csinálta, ha nem tudott aludni, így nem mentem utána. Annyi erőm sem volt, hogy kinyissam a szemeim, így az álom hamar magával ragadott újabb pillanatoknak tűnő percekig vagy talán órákig.

Mikor fél tízkor magamhoz tértem Zayn nem volt sehol, de nem csak őt nem találtam az egész házban, hanem a többieket sem. Csak egy cetli pihent a kedvenc bögrém mellett, amin tudtomra adták, hogy fotózásra kellett menniük, de sietnek haza.

Öntöttem magamnak kávét, majd kiülve a teraszra rágyújtottam és mélyet szívtam a cigaretta vékony szálából. A nikotin se perc alatt jutott el a tüdőmig, miközben két kortyot ittam a bögréből és figyeltem a kertet. A hőmérsékleten egyelőre nem igazán lehetett észrevenni a tavasz sietős lépteit, továbbra is hideg volt és ködös, de a felhők egyre többször engedték át a nap melengető napsugarait.

Gondolataim a tavaszról és a jó idő várásáról hamar átcsaptak a tegnap este történtekre. Ismét felidéztem magamban az engem is teljesen megdöbbentett mozdulataim, Zayn csókjait és bágyadt mosolyát, mikor a karjaiba vont és édes szavakat suttogva a fülembe aludtunk el mindketten.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyesmire, mármint nem Zayn volt az első fiú az életemben, de senki más nem tudott ilyen erős és intenzív érzelmeket kiváltani belőlem, ráadásul nem is voltunk együtt igazán. Életemben nem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz ennyire elfeledtetni velem, hogy milyen könnyen zavarba tudok jönni, de tegnap este...mintha a mindig visszafogott és csendes énem nem is létezett volna. A fiú teljesen kifordított önmagamból.

A nap további részét takarítással ütöttem el, hiszen a fiúk hosszú napokig itthon voltak, s a lakást se perc alatt teljesen felforgatták. Összeszedtem a szennyeseket, elindítottam a mosást, rádiót kapcsoltam és a fiúknak köszönhetően egész délelőttre és délutánra akadt elfoglaltságom a ház körül.

Épp végeztem mindennel, mikor csengettek. Éretlenül pislogtam párat, hiszen itt létem alatt sosem jött olyan látogató, akinek nem lett volna szabad bejárása a lakásba. Elbizonytalanodtam, hogy valóban kellene-e ajtót nyitnom, de aztán győzött a kíváncsiságom.

Az ajtóban egy alacsony, nyolc-kilenc évek körüli lány ácsorgott. Szőke haja aranyos loknikban hullott kerekded, pufi arca köré, miközben idegesen ujjaival játszott, s rám emelte hatalmas, zavartan csillogó, zöld szemeit. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványra. Aranyos volt.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem kedvesen.

- Én a szomszédból jöttem – közölte velem vékony, csilingelő hangján, miközben az egyik szomszédház felé bökött. – De átszökött a cicám ide – biggyesztette le ajkait szomorúan.

- Gyere – nyújtottam felé a kezem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, s barátságos mosolyt villantottam a kisgyerek felé. – Megkeressük! – biztattam, mire még mindig félénken, de megfogta a kezem, s hagyta, hogy magammal húzzam a kertbe. – Merre láttad a cicát utoljára? – kérdeztem kedvesen, hogy legalább valami támpontom legyen a keresésben.

- Ott – bökött a kerítés mellett futó bokrok felé.

- És milyen színű? – folytattam a kérdezgetést, miközben tekintetem végig futtattam a bokrokon.

- Szürke – felelte, majd felnézve az ég felé a mellettünk magasodó fa felé bökött. – Ott!

- Hm? – mormoltam, de választ már nem vártam. Ahogy végig mértem a fát a kopasz ágai között könnyedén felismertem a szürke házi cicát, aki nyugodtan henyélt az elszáradt levelek között. Úgy tűnt nem igazán akart lejönni minden kérlelésünk ellenére sem, ami a kislányt egyre inkább felzaklatta.

- Sose fog lejönni – képedt el a gondolatra, s jól láthatóan elsápadt gyermekded gondolataira.

- Dehogynem – nevettem fel akaratlanul is, miközben nyugtatóan végig simítottam vékony vállain és megindultam a fa felé.

Hosszú percekig csak idegenül méricskéltem a fát, miközben fogódzókat keresgéltem rajta, majd miután ezzel meglettem elkezdtem felmászni a törzsön. Magam sem gondoltam teljesen végig, hogy ezt mégis miképpen fogom kivitelezni, hiszen azon kívül, hogy feljutottam az ágak közé kételkedtem benne, hogy sikerrel jár a macskamentésem. Mindenesetre nem akartam a kislányt sírni látni, s mindent megtettem annak érdekében, hogy ez ne is következzen be.

A macska érdeklődve, meg sem mozdulva figyelte mozdulataim, miközben feljutottam arra az ágra, amin ő henyélt, s próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne szakadjon le minden a súlyom alatt.

Hosszan elnyúltam az ágon, míg lábaimmal az egyensúlyomat igyekeztem megtartani, s egyik kezemmel elkapni valamiképpen a macskát, legalábbis valahogyan közelebb csalogatni hozzám. Meg sem mozdult.

- Fránya dög! – sziszegtem bosszúsan, eléggé halkan ahhoz, hogy a rám váró, kíváncsian pislogó lány ne hallja szidalmaim. – Gyere...cicic – könyörögtem neki egyre türelmetlenebbül. A karom kezdett fáradni a nyújtózkodástól, ráadásul a lábaim is olykor görcsbe akartak ugorni a megfeszüléstől.

- Mila? – hallottam meg Harry hangját, ami majdnem kirántott egyensúlyomból. Az ág köré szorult kezem még inkább belekapaszkodott a fába.

- Mit csinálsz te ott?! – jött a következő kérdés Zayntől. Úgy tűnt nem igazán volt ínyére eme fogadtatásom. Megtudtam érteni. – Lisa...?

- Sziasztok! – mosolyogta a kislány kedvesen, mégis megilletődve.

- Megmagyaráznád, kérlek? – nézett fel rám Harry, majd mikor feltűnt neki a szürke szőrpamacs az ág végében úgy tűnt összeállt benne a kép.

Legjobb barátom mindig is nagy macska imádó volt, s általában szerették is őt az álltok. Ellenben velem. Én világéletemben taszítottam a macskákat, ahogyan ők is engem, így nem igazán lepődtem meg azon, mikor a szürke kandúr egy könnyed mozdulattal leugrott eddigi helyéről és tökéletes kecsességgel érkezett a földre Harry elé.

- Úristen! – sikítottam, mikor a macska elrugaszkodásával együtt a fa is megremegett alattam, s én teljesen megfordultam az ágon. Ott lógtam, mint valami lajhár, s a világ teljesen a feje tetejére állt körülöttem. Egyre inkább szédültem, ahogy a vér az agyamba tódult.

- Harry? Mi lenne, ha a cicát hazavinnétek? – kérdezte kedvesen Zayn, miközben a kislány felé fordult. Szinte éreztem, ahogy lenyeli a feszültségét Lisa miatt.

- Gyere – fogta meg Harry a lány kezét, majd gyengéden magával húzta. – Minden rendben lesz? – kérdezte azért a biztonságkedvéért, miközben felnézett rám.

Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

- Persze – motyogtam, miközben próbáltam karjaimba valamiképpen életet lehelni, de egyre inkább zsibbadtam. Hiába, sosem voltam egy atléta.

- Mila, feltudod magad húzni? – kérdezte Zayn idegesebben, mikor ketten maradtunk.

- A-a – ráztam meg a fejem, amit nem kellett volna. Össze kellett szorítanom a szemem, ha nem akartam még inkább szédülni.

- A macskamentésből Mila mentés lett – morogta elégedetlenül.

- Én csak jót akartam – nyafogtam. Zayn haragjával csak még kellemetlenebbül éreztem magam, olyan lettem, mint egy kisgyerek, akit épp leszidtak.

- Tudom – sóhajtotta. – Bízol bennem? – kérdezte végül.

- Aha – feleltem egyből. – De miért? – értetlenkedtem zavartan, miközben próbáltam őt megtalálni. Sehol sem láttam. Pont alattam volt.

- Akkor ereszd el a fát – kérte összeszedetten, mire bennem még a lélegzet is megakadt.

- Nem! – nyögtem fel hitetlenkedve. Ő sem gondolhatta komolyan!

Erőt véve magamon próbáltam fordítani helyzetemen, de az ág recsegése megijesztett a mozdulataimban. Hülye macska!

- Elkaplak! – ígérte. – Máshogy nem tudlak onnan leszedni!

- Zayn... – sipítottam egyre kétségbeesettebben. A kezem egyre kevésbé bírta, s semmi kedvem nem volt métereket zuhanni és szerezni egy csomó zúzódást.

- Bízz bennem! – kérte ismét, majd mikor nem válaszoltam folytatta; – Háromra, rendben? Egy... kettő....három! – számolt, s én hagytam, hogy tagjaim zsibbadtan adják meg magukat a fáradtságnak, miközben én zuhanni kezdtem.

Szorosan behunyt szemekkel készültem fel a becsapódásra, de helyette két kar fonódott körém fulladás szorosan.

- Köszönöm – sóhajtottam fel végül, még mindig a karjaiban. Barna szemei aggodalmasan pásztázták át minden porcikám sérülés után kutatva. – Sajnálom – tettem még hozzá zavartan. Tényleg úgy éreztem magam mellette, mint egy kisgyerek.

- Csak többé ne ments macskákat, rendben? – sóhajtotta sokkal nyugodtabb hangon.

- Igyekszem elrejteni szuperhősi késztetéseim – ígértem, mire csak felnevetett, de esze ágában sem volt lerakni.

- Zayn, megállok a lábaimon is – utaltam változatlan helyzetünkre.

- Megmentettelek, ennyi jár nekem! – makacskodott, miközben dobott rajtam egyet és elkezdett pörögni velem a karjaiban.

A feltámadó szél a hajamba kapott, a torkomból felszakadt a nevetés, miközben nyaka köré font kezekkel kapaszkodtam belé és hagytam, hogy befejezve gyermekded játszadozását, s ajkait az enyémekre nyomja, amit végül Harry hangja zavart meg a kerítés másik oldaláról.

- Nem, Lisa, sajnálom, de nem maradhatok itt teázni a babáiddal! – nyafogta a göndörke. Szinte láttam magam előtt, ahogy próbál ellenállni a kislány kérlelésének, s ez akaratlanul is megnevettetett. – Nem és a cicádat sem vihetem magammal, sajnálom!