49. Ború

49. Ború

"Nem hagyott ott. Pedig alig ismert." - Antony

Az estém javarészt nyugtalan forgolódással telt, miközben igyekeztem álmaimba menekülni elég kevés sikerrel. Folyton az ágy másik feléhez nyúltam abban a reményben, hogy Zayn érezhetem meg kezem alatt, de helyette folyton csak az összegyűrődött lepedő várt rám még az éjszaka közepén is. Majd megőrültem közelségének hiányától, s nem egyszer ragadtam telefont, hogy felhívom, de aztán mindig elvetettem az ötletet. Nem akartam felébreszteni olyan gyermekded indokokkal, miszerint hallani akartam a hangját, hiszen biztos voltam benne, hogy pihenésre van szüksége. Végül aztán nem zargattam, s áldottam az eget, mikor az éjszaka kínkeservesen eltelt, s én elkezdhettem a reggeli rutinjaim.

- Minden rendben, Mila? – kérdezte anyu aggodalmasan, miközben vállára rakta a táskáját, s munkába készülődött. – Rengeteget mocorogtál az éjszaka, még a szomszédból is hallottam, ahogyan kínlódsz – magyarázta.

- Persze, minden rendben – nyugtattam meg azonnal. – Csak nem volt jó éjszakám – vontam vállat, majd öntve magamnak kávét elbúcsúztam anyutól, s kiültem a teraszra.

Még ebben is hiányzott Zayn. Egyszerűen beszélgetni akartam vele, hallani akartam, ahogy a fiúk bent mocorogtak ébrenlét és álmok között, miközben rendetlenséget csináltak maguk körül, amit aztán kénytelen lettem volna én feltakarítani.

Megőrjített a tehetetlenség, hogy nem is volt mit csinálnom. Hiszen takarítani sem kellett, anyu elpakolt maga után, ahogyan én is, ráadásul főzni sem kellett, mert a hétvégéről maradt milánói majdhogynem érintetlen volt. Mindig is apu volt köztünk a falánk, de így, hogy ő nem volt még ez is megváltozott.

- Muszáj munkát találnom! – nyögtem fel elkínzottan, majd nem is halogatva tovább a készülődést elmosogattam, s normálisan felöltözve megindultam a pékség felé, ahol anno Harry Styles is munkát vállalt. Akaratlanul is elvigyorodtam az emlékére, hiszen mindig ezerwattos mosollyal fogadta jelenlétem az apró üzletben. És most hol volt az a kis srác a pékségből? Koncertre készült egy egy nyári turné keretében. Elképesztő!

Az apró csengő halkan rázkódott meg, mikor az üzlethez érve beléptem az apró helyiségbe, s egyből megcsapott a sütemények és kenyerek friss illata. Nem változott semmi, vagyis de. Az eladó, aki kíváncsian pillantva rám varázsolt ajkaira mosolyt, s várta a kérésem.

- Szia – köszönt. – Segíthetek valamiben? – kérdezte.

- Úgy hallottam, hogy eladót keresnek – puhatolóztam zavartan, mire a lány még jobban elmosolyodott és egy hatalmasat bólintva intett a mögötte lévő ajtó felé. – Ott tudsz érdeklődni.

- Rendben, köszönöm – mosolyogtam hálásan, majd megkerülve a pultot és a lányt egyaránt beléptem a vékony folyosóra. Két ajtó a mosdókhoz vezetett, míg egy másik lehetett a raktár, s végül rábukkantam az irodára is.

- Tessék! – szólt ki az ismerős, női hang az ajtó másik oldaláról, mikor bekopogtam.

- Jó reggelt! – mosolyogtam, mikor beléptem a barátságos, világos irodába.

- Mila! – köszöntött Mrs. Morris vörösre festett ajkain kedves mosollyal, miközben megigazította orrán a szemüvegét és minden figyelmét felém irányított az elé elterült papírokról. – Mi járatban? – kérdezte lelkesen. – Mikor jöttél vissza Londonból? Harry hogy van? Anyukád? – érdeklődött.

- Egy hete és Harry nagyszerűen van, épp turnén vannak  – magyaráztam, hiszen nem tudhattam, hogy a már ötvenes évei végén járó asszony mennyire lehet tisztában a tinisztárok életével. – Anyukám is nagyszerűen van – tettem még hozzá, majd a lényegre tértem. – És igazából egy barátom mondta, hogy szabadon van egy eladói állás, afelől szeretnék érdeklődni – magyaráztam.

- Még időben, Kedvesem – mondta, majd összerendezve az eddig előtte pihent lapokat félre rakta azokat, s ismét felém nézett. – A tiéd – mosolyogta. – Addig sem kell a papírmunkával foglalkoznom – nevetett szórakozottan.

- Az remek, köszönöm! – lelkesedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz annak ellenére sem, hogy Mrs. Morrisal jó kapcsolatot ápoltam kislány korom óta.

- Holnap kezdhetnél is, addigra kész lesznek az iratok is – magyarázta. – Mindent tudsz nem? Semmi sem változott – mosolyogta utalva az órabérre és a beosztásokra. Persze, hogy tudtam őket, hiszen Harryvel mindig ennek fényében kellett terveznünk. Akaratlanul is betanultam őket.

- Igen és nagyon szépen köszönöm! – mosolyogtam elragadóan, amit imádott. Szerinte ilyenkor ismét azaz öt éves kislány voltam, akire vigyázott, amíg a szülei dolgoztak.

- Nincs mit, Aranyom! Valamelyik nap átjöhetnél hozzánk, az unokáim jövőhéten érkeznek meg, annyit sütök-főzök, hogy szerintem egy hadseregnek is elég lesz – kacagott jókedvűen. Aranybarna szemeiből látszott, hogy alig várta unokái érkezését.

- Ez remekül hangzik – fogadtam el a meghívást. – De tessék előbb szólni, szívesen segítek bármiben.

- Köszönöm – mosolyogta hálásan, majd ismét a papírjaira nézve bocsánatkérően felém pillantott. – Úgy érzem sosem lesz vége – sóhajtotta.

- Akkor nem is zavarom – mondtam. – Még egyszer köszönöm, viszontlátásra! – búcsúztam.

- További szép napot, Kedves – mondta, majd visszahajolt az íratok felé, míg én elhagytam az apró helyiséget, s visszaindultam a folyosón.

- Helló – mosolyogtam az eladó lány felé, aki viszonozva gesztusom biccentett, s figyelte, ahogy elhagytam az üzletet.

A nap melegen sütött le a városra, miközben céltalan sétálgatásba kezdtem, s élveztem a jó időt és a friss levegőt. Semmi kedvem nem volt még haza menni, így legyűrve a tényt, hogy egyedül vagyok és semmi célom sincs a mai napra hosszas bóklászásba kezdtem az ismerős utcákon és játszótereken. Igazából alig volt olyan hely a környéken, ahova ne tudtam volna emlékeket társítani, s ez megmelengette a szívem. Jó volt visszaemlékezni, a gondolataimba merülni és élvezni a nyugalmat, ami körülöttem tekergőzött és ölelt körbe sugaraival.

Fogalmam sem volt róla, hogy miként vagy hány óráig ücsörögtem vagy éppen sétálgattam. Az idő hihetetlenül gyorsan telt, pedig a cigizésen kívül mást nem igazán csináltam. A gondolataimba mélyültem, néha rápillantottam a telefonomra és ennyi. Olykor-olykor ismerősökbe botlottam, váltottam velük pár szót, de ez közel sem volt olyan szoros beosztás, hogy az idő hipp-hopp elteljen, s csak arra kapjam fel a fejem, hogy sötétedik.

Természetesen az idő hű volt Londonhoz. Az ég hamar beborult, miközben a hőmérséklet lehűlt, s az időjárás egyre inkább esőre csorbította bárányfelhőit az egyre kevésbé látszódó rózsaszínes kék égen. Csak reméltem, hogy hamarabb haza érek, mint ahogyan az eső elkezd szakadni.

- Buzi! – hallottam meg nem messze régi iskolám udvarától egy mély, ijesztő hangot, majd egy hozzá tartozó puffanást, s végül ismerős jajgatást.

- Mi a fene? – mormoltam értetlenül, s akaratlanul is megtorpantam, hogy jobban körülnézhessek.

A már sokszor látott téglaépület üresen magasodott felém körülötte egy hatalmas zöld térrel és rajta elszórt zölden elnyúló fákkal és padokkal. Az egész olyan üresnek és elhagyatottnak tűnt az egyre sötétedő időben, hiszen nyár lévén a legtöbb diák még a környéket is elkerülte, nemhogy magát az épületet vagy annak utcáját.

Ismét hangok ütötték meg a fülem, majd némi szuggerálás után fel is tűnt két alak az egyik vaskosabb fánál. Az egyik fának dőlve, hasát fogva görnyedt meg másik ütései alatt, miközben néha igyekezett visszaütni teljesen sikeretlenül. A görnyedt ismerős volt; fekete, göndör tincsei az arcába hullottak, a szürke farmer fűfoltos volt, s mintha szét nyílt szája sarkából vér serkent volna ki.

- Jesszusom! – kaptam a számhoz, mikor felismertem a fiút, mire mindkettejük figyelme felém irányult.

- Nincs itt semmi látnivaló! – hördült rám a másik, aki még csak látásból sem volt ismerős. – Kotródj! – mordult ismét, majd mikor látta, hogy tettem pár bizonytalan lépést visszafordult Antonyhoz.

Nem hagyhatom így itt, gondoltam kétségbeesetten, s bármennyire is dübörgött a fülemben a vér és iszkoltam volna el az egész helyzet elől megindultam feléjük abban reménykedve, hogy az idegen srác nem bánt lányokat. Mondjuk ez volt a legkisebb gondom, nem érdekelt, hogy engem bánt-e vagy sem, megakartam szabadítani Antonyt attól az őrülttől, mielőtt nagyobb kárt tesz a barátommá vált fiúban.

- Hagyd békén! – szóltam végül, mikor oda értem hozzájuk, s támogatóan Antony mellé álltam.

- Menj innen! – suttogta nekem rekedten, de mintha meg sem hallottam volna. Dühösen meredtem az idegen szürkéskék szemeibe, miközben annak állkapcsa idegesen megfeszült, ahogy észrevette makacsságom.

- Mi van Antony, egy kislány kell, hogy megvédjen? – gúnyolódott végül, s nem eresztve a pillantásom újabbat húzott be az említettnek.

- Hagyd békén! – szóltam hangosabban, egyre inkább dühösen, miközben megragadva a megroskadt fiú karját átvetettem a vállamon és igyekeztem minél messzebb eltámogatni őt attól a taplótól.

- Még nem végeztem vele! – hördült fel a férfi elégedetlenül, miközben megragadta a karom, s majdnem kirántott barátom mellől.

- Leszarom! – sziszegtem. – Inkább húzz innen mielőtt hívom a zsarukat! – fenyegetőztem, s noha először kiakart röhögni, de mikor meglátta, hogy valóban a telefonom után akartam nyúlni inkább elhátrált, majd amilyen gyorsan csak tudott el is ment.

Ajkaimat megnyugvó sóhaj hagyta el, mikor a fickó eltűnt a sarkon, s én ismét Antony felé kezdtem el figyelni.

- Bátor lány vagy – köhögte rekedten, öklendezve.

- Gyere – fogtam meg őt jobban, hogy nagyobb támogatást tudjak neki nyújtani, amíg hazaindultunk.

Az eső lassan szemerkélni kezdett, de nem különösebben érdekelt, Antony pedig a legkevésbé sem bánta. Amennyire tőle telt kiegyenesedett, megállt egy kicsit velem az oldalán, s arcát az ég felé fordítva hagyta, hogy teljesen összezavarodjak.

Azok most eső vagy könnycseppek az arcán?