61. Tipikus Antony..

61. Tipikus Antony..

"Még kívülállóként is tisztán láttam, hogy mindkettőjüket megviselte ez az egész." - Antony

A kórházban töltött napok alig akartak eltelni, még Harryt is előbb kiengedték, mint engem, noha a srác nem igazán volt úgy hajlandó elmenni, hogy közben engem még ott tartottak egy hétig. A fiú látszólag nagyon ragaszkodott hozzám, ami noha neki teljesen érthető volt és természetes, engem mégis meglepett és bevallom őszintén kicsit meg is rémisztett. Bármennyire is mesélték és bizonygatták, hogy ez így normális, mert a kapcsolatunk a baleset előtt nagyon erős volt, de nekem sok volt az egész. Egyszerűen fojtogatott az irántam való aggodalma, pedig tudtam, hogy nem akart nekem rosszat. Láttam rajta, s emiatt a bűntudatom csak nőtt és nőtt.

Bár nem emlékeztem, hogy milyen is volt ő a balesetünk előtt az még nekem is feltűnt, hogy mennyit változott a viselkedésem miatt. Kedvtelen volt és kétségbeesett. Alig lehetett rábírni az evésre, s a többiek is egyre jobban aggódtak miatta velem együtt. A tény, hogy ezt én tettem vele csak rosszabbított a helyzeten, hiszen nem akartam őt tönkre tenni. Valami oknál fogva, amit a tudatalattim nem engedett felszínre törni törődtem vele, tudtam, hogy valamikor valóban fontos volt számomra a göndör hajú fiú, de mivel semmi konkrétumot nem tudtam erre magyarázatként ezért igyekeztem ezt elnyomni. Számomra még mindig csak egy idegen volt, akit valamiért, de...szerettem. És aki miattam egyre rosszabbul lett.

Felüdülés volt kilépni a fertőtlenítő szagú épületből több hét „raboskodás” után. Élmény volt mélyet szívni a szmogos, őszi levegőből, majd egy teljesen otthonos és barátságos házba visszatérni. Feltöltött lelkileg, de Harryvel való kapcsolatomon nem változtatott. Sőt, csak még inkább frusztrált, hogy majdhogynem a nap huszonnégy órájában vele voltam és láthattam bánatát és a többiek folytonos sajnálatát.

- Harry! Enned kell valamit! – csattant fel dühösen Louis. – Elhiszem, hogy nehéz és tudod jól, hogy mellettetek állunk mindenben, de azzal nem jutsz semmire, ha tönkreteszed magad! – morgolódott teljesen komolyan és őszintén. Csak ilyenkor tudatosult mindenkiben, hogy bármennyire is bohóckodó és gyerekes a fiú, de ő a legidősebb. Ilyenkor látszott igazán.

Mély levegőt vettem, miközben szorosabban fogtam a korlátot, hogy le ne szédüljek onnan. Most már muszáj lemennem, gondoltam, majd erőt véve magamon végleg megszüntettem azt a pár lépcsőfokot, hogy a konyhába folytassam az utamat.

Ahogy beléptem az apró, reggeli sugaraktól megvilágított helyiségbe minden szem rám szegeződött, s én pár pillanat erejéig azt sem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nem szerettem az ekkor figyelmet, ilyenkor rendszeresen elvesztettem az önkontrollom; elestem vagy hülyeségeket beszéltem, miközben az arcom pipacsvörössé változott.

- Jó reggelt – köszöntem végül alig hallhatóan, a papucsomat bámulva.

- Neked is – mondták kórusban, amíg én a hűtőhöz léptem, s elővéve onnan a tejet kerestem két tányért, majd müzlit is. Ténykedésem közben is magamon éreztem minden pillantást, noha inkább igyekeztem magam lefoglalni a tejjel, mintha olyan fontos lenne, hogy mennyit öntök abba a nyamvadt tálba.

- Mi van? – kérdeztem végül, mikor meguntam, hogy mindenki engem bámult. Ez kicsit észhez térítette őket, s Liam inkább kizavarta másik három bandatársát, akik csendesen engedelmeskedtek a fiú akaratának.

Csak Harry nem mozdult továbbra sem a helyéről, noha inkább már a kezeit figyelte, mintha félt volna rám nézni. Olyan elesettnek és gyámoltalannak tűnt. Egyáltalán nem tetszett.

Továbbra is némaságba burkolózva raktam le elé az egyik tálat, mire értetlenül, mégis reménykedve kapta felém a fejét. Zöld szemei vadul csillogtak az ablakon beszűrődő fénytől, ám mikor látta vonásaimon, hogy az emlékezetem még mindig homályban lapult valahol elérhetetlen távolságra ismét lehajtotta a fejét. Annyira sajnáltam.

- Figyelj – kezdtem bele, mikor végre elég bátorságot nyertem, hogy megszólaljak. –, amit...amit Louis mondott az teljesen igaz! Azért mert ez történt veled, velünk még nem szabad elhagynod magad...ha nagyon rágörcsölünk erre az egészre talán csak rosszabb lesz. Lehet hagyni kellene, élni tovább...

- És ha nem jönnek vissza az emlékeid? – kérdezte.

- Akkor...akkor nem jönnek – nyögtem ki végül. – Az nem jelenti azt, hogy nem lehetünk megint...barátok – magyaráztam.

- De... – kezdte volna, ám a konyhába berobbanó Louis közbevágott.

- Teljesen igaza van! – csapott az asztalra lelkesen. – Szóval két hét múlva elutazunk!

- M-mi? Hova? – értetlenkedett Harry teljesen összezavarodva.

- Te egész idő alatt hallgatóztál?! – kérdeztem döbbenten, noha számíthattam volna rá.

- Nem csak ő – kukucskált ki a boltív alól Niall, majd sorban a többiek feje is felbukkant egymás felett.

- Gondolhattam volna – mormoltam végül egy szem forgatás kíséretében, ami még Harryt is halvány mosolygásra késztette. Ez engem is jobb kedvre derített. – Amúgy mit találtál ki? – néztem gyanakodva a legidősebb bandatag felé fordulva.

- Titok! – kacsintott szórakozottan. – Majd megtudjátok! – tette még hozzá, mielőtt a göndörke makacskodhatott volna.

A „gyűlést” végül a csengő zavarta meg, aminek felettébb örültem, na nem mintha nem akartam volna tovább velük lenni, szó sem volt ilyesmiről, de a csengő csak egy látogatót jelenthetett; Antony!

Igyekeztem nem foglalkozni Harry merevvé vált vonásaival, mikor lelkesedésem nem titkolva siettem az ajtóhoz, hogy utat engedjek a hamarosan mostohatesómnak mondható fiúnak.

- Kislány! – nevetett fel Antony köszönésképpen, miközben szorosan karjaiba vont és megölelt. – Hiányoztál! – ismerte el még mindig nevetve, jókedvűen.

- Te is! – mondtam, majd kibontakozva karjaiból kézen ragadtam, hogy behúzhassam a lakásba és bemutathassam a többieknek is.

Kissé félve néztem végig a minket váró arcokon, de mindannyiuk kedvesen mosolyogva várta a látogatót, kivéve Harryt. A fiú ajkain hamis, meg-meg remegő vigyor pihent, miközben végig mérte a mellettem ácsorgó Antonyt. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, de nem tudtam titkolni a lelkesedésem és az örömöm.

- Skacok, ő Antony, Antony, ők a One Direction – mutattam be őket, noha teljesen fölöslegesen. A fiúk ismerték őt és fordítva is igaz volt.

- Örülünk, hogy végre megismerhetünk – szólalt meg végül Liam. – Mila sokat mesélt rólad.

- És fordítva is igaz – mondta Antony, miközben mosolyogva rám nézett. – Könyvet írhatnék rólatok – gúnyolódott velem.

- Nagyon vicces vagy – öltöttem ki rá a nyelvem.

- Tudom – vont vállat szórakozottan. – Amúgy hogy vagy? – kérdezte, miközben felindultam vele az oldalamon a szobámba, hogy nyugodtan beszélgethessünk.

- A tényt leszámítva, hogy nem emlékszem Harryre egész jól – húztam el a szám. – Néha még fáj a fejem, de egyre jobban vagyok.

- Helyes – szorította meg biztatóan a kezem. – Nagyon aggódtam érted – ismerte be teljesen őszintén és komolyan. Talán ilyennek még soha nem is láttam őt.

- Minden rendben – nyugtattam meg, bár a hangom még magam számára is hamisan csengett.

- Ezt még te sem hiszed el – állapította meg. – Mila, ismerlek, sokat változtál és nem tetszik – csóválta meg a fejét. – Nem tesz jót neked, hogy nem emlékszel Harryre, de ahogyan látom ő sincs a helyzet magaslatán – folytatta. – Ráadásul minden tele van veletek... már a csapból is Milát iszok!

- Sajnálom! – nyögtem ki. – Nem tehetek róla!

- Hé, én csak vicceltem! - csitított le meglepetten. Valóban újdonság volt, hogy nem vettem a vicceit, pedig általában oda voltam a humoráért. – Látod? Erről beszélek! Valamit ki kell találnunk! – mondta, majd választ sem várva elővett a kabátja belő sebéből pár fényképet. – Ezeket nálad találtam, talán segítenek kicsit...vagy nem tudom – vont vállat tanácstalanul, miközben átnyújtott nekem egy köteg fényképet.

- Köszönöm – sóhajtottam. – De fényképekkel már próbálkoztunk...semmi – magyaráztam.

- Akkor mitől lesz valami? – kérdezte.

- Nem tudom – feleltem feszülten. – Semmit nem tudok!

- Annyira sajnálom, hogy nem segíthetek neked – sóhajtotta, miközben egy hatalmas lendülettel elnyúlt az ágyon. – A többiek üzenik, hogyha bármi van nyugodtan mehetsz hozzájuk, melletted állnak!

- Ezt úgy mondod mintha te nem... – mormoltam gyanakodva, végig nézve vonásain, vastag ajkán, szemein és göndör, fekete tincsein.

- De én is..csak...szóval ezt már régebben is el kellett volna mondanom, csak közbejöttek dolgok – kezdett bele a balesetre utalva. – Nem akartalak még ezzel felzaklatni, de szóval...az a helyzet, hogy elmegyek – nyögte ki végül, amivel tejesen lesokkolt.

- Hogy érted, hogy elmész? – döbbentem le teljesen.

- Egyetemre megyek – mondta. – Franciaországba.

- Oh – nyögtem. Csak ennyit voltam képes reagálni, miközben igyekeztem felfogni szavait, s megbarátkozni a gondolattal, hogy ő is kilométerekkel odébb lesz tőlem. Pont ő.

- Nem akarlak ezzel felzaklatni – mondta, mikor látta, hogy többet képtelen vagyok szólni. – És sajnálom, hogy pont most, de..nem tudok halasztani.

- Persze! Ne is! – kaptam észbe, mikor megláttam a szemeiben megcsillanó bűntudatot és sajnálatot. – Nem...ne halassz fölöslegesen! Örülök, hogy felvettek, tényleg!

- Nem hagylak egyedül – vigasztalt. – Itt van Zayn...Harry és a többiek...mind veled vannak, szóval...

- Ne magyarázkodj! – kértem. Joga volt hozzá, hogy élje a saját életét, s nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Épp elég volt számomra, hogy Harryt sikerült megsemmisítenem. – Amúgy a szüleink tudják? – kérdeztem zavartan.

- Nem igazán – vigyorodott el kajánul, szórakozott fénnyel a szemeiben. – Meglepetés! – nevetett fel. – Igazából bánom, hogy nem láthatom az arcukat, mikor szívbajt kapnak és rájönnek, hogy tovább tanulás miatt szöktem!

- Te nem vagy normális! – ráztam meg a fejem, noha nem voltam igazán meglepve. Ez tipikusan Antony -féle távozásnak bizonyult.