57. Hétvége

Hellóka!

Köszönöm a sok kommentet, elképesztően jólesik minden szavatok. Ti vagytok a legjobbak!<3

Xoxo.Bri.

57. Hétvége

"Mindent megtettem volna, hogy eltüntessem a fájdalmát." - Zayn Malik

A hír hallatán a levegő bennem rekedt, s teljesen biztos voltam benne, hogy még a szívem is kihagyott pár ütemet. A tagjaim elkezdtem remegni, miközben a telefont szorosabban fogtam ujjaimmal, s hosszú másodpercekig csak hallgattam a készülék búgását, mikor a nő lerakta, míg én továbbra is homályosan bámultam magam elé és igyekeztem összeszedni magam. Fogalmam sem volt róla, hogy mitévő legyek, hiszen olyan nagyon messze voltam tőle és esélyem sem volt kimenni hozzá. Egyszerűen nem tudtam áthidalni a köztünk lévő távolságot és ez csak még nagyobb aggodalommal töltött el. Mégis hogyan legyek így mellette? Mi van ha nagyobb baja lesz?

A szemem előtt akaratlanul peregtek le a róla szóló emlékeim. Gyermekded csínyei, a pillanatok melyek együtt töltöttünk, mikor megölelt, mikor csillagomnak nevezett, még az is a szemem előtt lebegett, mikor minden reggel újságot olvasva kávézott, s egy álmoskás mosollyal üdvözölt. Még csak a gondolat is elborzasztott, hogy ezeket nem élhetem át újra vele.

- Mila? – hallottam meg Zayn bizonytalan hangját, mikor hosszú percek óta ácsorogtam nekik háttal, tejesen megtörten.

- Hm? – fordultam meg arcomra mosolyt festve, ami hamar felmondta a szolgálatot. Számszéle megremegett, majd szinte letört vonásaimra a görbület, ahogy mellkasom zilálni kezdett, s én egyszerűen nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Az aggodalom összemarkolta mindenem, miközben minden második gondolatommal saját magamat ostoroztam a tehetetlenségem miatt. Hát ilyen borzasztó lánya vagyok?! Még ilyenkor sem tudok mellette lenni?!

- Mi történt? – komorult el Zayn arca, miközben se perc alatt előttem termett és óvatos, vigasztaló simításokkal próbálta letörölni folyton feltörő könnyeimet. Nem akartam előttük sírni, hiszen ez a nap nem rólam kellett volna, hogy szóljon, nem akartam, hogy velem foglalkozzanak, egyszerűen csak arra vágytam, hogy Zayn végre a családjával lehessen és jól érezze magát, de egyszerűen képtelen voltam magamon uralkodni. A könnyek utat törtek maguknak, s muszáj volt kezem a számhoz szorítanom, hogy ne zokogjak fel hangosan. Rettegtem még a gondolattól is, hogy apunak valami komolyabb baja lesz, hogy elveszíthetem őt. Nem bírtam volna ki, ha meghal.

- Hé... – csitítgatott Zayn aggodalmasan. – Mi történt, Mila? – kérdezte aggodalmasan. Hatalmas, barna szemeit le sem vette rólam, miközben a tekintetem kereste és egyik kezével megtartotta az állam, hogy felnézzek rá.

- Apa szívrohamot kapott – nyöszörögtem teljesen bepánikolva.

- Úristen – mormolta megdöbbenten Zayn, majd szorosan magához ölelt és próbált megnyugtatni. – Nem lesz semmi baj – mondta, de ő maga is tudta, hogy ezekkel most semmire sem megy. Rég kinőttem, hogy higgyek az ilyen szavakban és hamis ígéretekben.

- Fel kell hívnom anyut – mormoltam megnyugodva, de még mindig szipogva. – Menj csak vissza! – noszogattam vissza a családjához, akik olykor aggódó pillantásokat küldtek felénk, de jobbnak látták nem beleszólni a dologba. – Minden rendben – sóhajtottam szaggatottan, hogy mozgásra bírjam a mellőlem alig elmoccanó fiút. Nem akartam, hogy velem foglalkozzon, hiszen olyan ritkán látta a családját.

- Anya? – mormoltam, noha tudtam, hogy ő az, hiszen őt hívtam. – Apa...apa... – igyekeztem kinyögni, de a levegőm folyton elfogyott és képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot.

- Tudom, Kincsem – sóhajtotta szomorúan, a hangjából talán mintha sírt is volna... – Annyira sajnálom – mondta. – De a nővére már vele van, ne aggódj – kérte.

- Emily? – kérdeztem, hiszen nem voltam ebben teljesen biztos. Egyszer sem láttam állítólagos nénikémet, noha a távolság is eléggé közrejátszott a dologban. Meg is feledkeztem róla.

- Igen – mondta. – És vigyáz apura, nem lesz semmi gond! – ígérte, ami miatt legszívesebben ráüvöltöttem volna. Hogy képes ilyeneket ígérni? Szavai legalább annyira voltak hamisak, mint amiket évekkel ezelőtt az oltárnál tett az esküvőjén, de inkább nem mondtam semmit. Nem akartam hirtelen felindultságból megbántani.

- Nekem kellene rá vigyáznom, neked úgyis ott van az új családod – mormoltam meggondolatlanul, alig hallhatóan. Inkább visszaszívtam volna szavaimat, de már nem tehettem, hiszen bármennyire is motyogtam anyu minden szavam tisztán értette.

- Tessék? – döbbent le. – Mila?!

- Sajnálom – mondtam. – Majd hívlak – tettem még hozzá, majd választ sem várva bontottam a vonalat.

Nem akartam anyut megbántani, hiszen az utóbbi időben sokat javult a kapcsolatunk, sokkal jobban éreztem magam a közelében, de egyszerűen a tudat, hogy apu kint van majdhogynem teljesen egyedül egy más országban bűntudattal töltött el. Egész nyáron még csak meg sem látogattam. Talán az én hibám, hogy baja esett?! Tudtam volna ez ellen tenni bármit is?!

- Ne okold magad – simított végig alkaromon Zayn édesanyja, amivel visszarántott önmarcangolásomból. – Erről senki sem tehet, és Zayn sem nyugszik, amíg te ilyen zaklatott vagy – nézett pármásodpercre a fiára, majd vissza rám.

- Sajnálom – mondtam végül, miközben egy mély levegőt véve igyekeztem tényleg teljesen megnyugodni. Nem akartam az ő kedvüket is elrontani, hiszen tudtam, hogy az előttem ácsorgó asszonynak igaza volt. Zayn is nyugtalan, ha így lát és nem akartam, hogy velem foglalkozzon a mai napon.

Hatalmas erőmbe tellett, hogy mindvégig mosolyogva és boldogságot színlelve töltsem el társaságukban a délutánt, noha nem erőszakoskodtak velem. Mindannyian tudták, hogy nevetésem cseppet sem olyan őszinte, mint amennyire akarnám, hogy az legyen, s mindent el is követtek, hogy jobb kedvem legyen.

Zayn egész idő alatt az egyik kezemet szorongatta, miközben testvéreivel vagy szüleivel beszélgetett én pedig hallgattam őket, olykor válaszolgatva Doniya szavaira. Úgy tűnt, hogy ő kedvelt meg a legjobban, s ennek örültem. Számomra is hihetetlenül szimpatikus lány volt.

Igyekeztem koncentrálni a többiekre, nem kizökkenni a beszélgetésből, de gondolataim legmélye újra és újra visszatért édesapámhoz. Minden percben felakartam őt hívni, de tudtam, hogy fölösleges lenne. A doktornő is megmondta, hogy majd felhív, ha felébredt, most pihenésre van szüksége.

Megnyugodott sóhaj szakadt ki belőlem, mikor Patricia tíz óra körül mindenkit pihenésre buzdított, s én beérve Zayn szobájába levehettem magamról már begörcsölt, mosolygós vonásaim.

Érdeklődve néztem körül az átlagos, fiús szobában, ami semmi érdekeset nem tartogatott volna magában, ha nem Zaynhez tartozott volna. A kék falakon képek voltak, az íróasztalon könyvek és papírok, s csupán annyi jelezte, hogy a fiú ritkán van itthon, hogy rend volt. Gondolom nem az ő érdeme miatt.

- Adok törölközőt, ha le akarsz zuhanyozni – mormolta Zayn a nyakamba, miközben átkarolt, s állát a vállamon pihentette.

- Azt megköszönném – bólintottam hálásan mosolyogva, átadva magam az aggodalom utáni fáradtságnak és kedvtelenségnek.

Reméltem, hogy egy forró zuhany segít majd a kedvemen, de még a meleg, testemen végig simító cseppek sem derítettek fel. Folyton csak kattogott az agyam, s próbáltam nem saját magamat marcangolni apám szívrohama miatt. Olyan képek lebegtek a szemem előtt, miszerint a konyhában feküdt eszméletlenül, amíg valahogyan rá nem találtak vagy a nappaliban, illetve bárhol máshol. Szinte láttam magam előtt a kórházi ágyon feküdni, sápadtan és gyengülten. Egyedül.

- Hé.. – hallottam meg Zayn nyugtató mormogását, mikor visszatért a zuhanyzásból és észrevette szenvtelen, komor ábrázatom, miközben az ágyán ültem és hátam a falnak vetettem.

A szobát hamar betöltötte kellemes mentolos, férfias illata, ami kicsit kimozdított gondolataimból és szótlanságomból. Megenyhülve, hálásan néztem barna szemeibe, miközben ő leült mellém és egyik kezével megtámaszkodva a másik oldalamon homlokát az enyémnek döntötte. Úgy éreztem magam mintha úsztam volna azokban a csodálatos szempárokban. Egy kis időre elvesztem a jóleső öntudatlanságban és szeretetben.

- Sajnálom – mondtam. – Nem akarom elrontani a hétvégédet.

- Ez nem az én hétvégém – rázta meg a fejét, de nem távolodott el tőlem. – Ez a miénk – mosolyogta. – Amúgy apu szeret téged, azt mondta, hogy aranyos kislány vagy szóval ne legyek marha – nevetett fel.

Szavai igazán megleptek, hiszen nem gondoltam volna, hogy pont Yaser fog úgymond az én oldalamon állni, noha jólesett, hogy így vélekedett rólam. Úgy gondoltam, ha már a családfőnek megfelelek akkor nagyon nem kell félnem semmitől sem.

- Akkor talán szót kellene fogadnod apukádnak – tanácsoltam kekeckedve, tudván, hogy szerette, ha kicsit kibújtam a bőrömből és megmutattam neki a fogam fehérjét.

- Igen – bólintott eltűnődött arckifejezéssel, mintha ő maga is fontolóra vette volna az ötletet.

- Bocsi – néztem rá bocsánatkérően, mikor a telefonom mellettünk megszólalt, s én azonnal a készülék után ugrottam, ami következtében majdhogynem derékszögben elterültem az ágyon a fülemhez szorított mobillal.

- Mila? – hallottam meg apám fáradt, mégis vidám hangját, mielőtt még megszólalhattam volna. Torkomból megnyugodott sóhaj szakadt fel, miközben lehunytam a szemem és hálát adtam az égnek, hogy végre felhívott.

- Hogy vagy? – kérdeztem komolyan.

- Sokkal jobban – mondta.

- Biztos? – kérdeztem rá újra, hogy valóban az igazat mondja. Nem akartam, hogy hazudjon csak azért, hogy engem megnyugtasson. Az igazságra volt szükségem.

- Persze, ne aggódj miattam – mondta. – Kicsit túl hajszoltam magam, pihenek és minden rendben lesz – ígérte.

- Apa, ha bármi van... – kezdtem volna, de közbe vágott.

- Azonnal hívlak és addig nyafogok, amíg ide nem jössz – ígérte. – Ne aggódj fölöslegesen, kérlek.

Magamon éreztem Zayn kíváncsi tekintetét, miközben félig meddig rajtam feküdt és türelmesen várta, hogy befejezzem a beszélgetést apámmal.

- Ajánlom is! – mondtam némi fenyegető éllel a hangomban, amit noha tudtam, hogy komolyan vett, de egyből ki is röhögött.

- Úgy lesz! – biztosított. – De most leteszem, Emily már ki van akadva, hogy fél órája nem aludtam – gúnyolódott testvérén, mire meghallottam egy számomra ismeretlen női hangot a háttérben, de nem értettem, hogy mit mondott.

- Pihenj sokat! – kértem tőle.

- Igenis, anya – heccelődött velem is, amiből tudtam, hogy tényleg rendben van. Amíg a humora meg van addig tényleg nincs nagy vész, gondoltam. – Jó éjszakát, Kincsem!

- Neked is – búcsúztam, majd kinyomva a telefont visszaejtettem azt magam mellé és hatalmas megnyugvással a mellkasommal néztem Zayn barna szemeibe.

- Minden rendben? – kérdezte őszintén.

- Ühüm – bólintottam. – Minden a legnagyobb rendben – bújt mosoly ajkaim sarkába, miközben kezem a tarkójára csúsztatva közelebb húztam magamhoz egy csókra.

Kezdődhetett egy Malik család -féle hétvége.