55. Végre!

55. Végre!

"Egy sikeres turné a hátam mögött, egy nagyszerűnek ígérkező hétvége előttem és a szeretett nő a karjaimban. Kellhetne ennél több?" - Zayn Malik

A vonat halkan, monotonon zötykölődött alattam, miközben homlokom a hideg, piszkos ablaküvegnek nyomtam és igyekeztem lecsitítani feltörő érzelmeimet. Izgatott voltam és türelmetlen. Az a pár perc, ami elválasztott a viszontlátástól majd' megőrjített. Sokkal bosszantóbb volt, mint az egész nyár, hiszen olyan látszatot keltett, mintha kar nyújtásnyira lenne, mégis elérhetetlen távolságra. Mindenesetre azért nem panaszkodhattam. Az a pár perc is sokkal rövidebb volt, mint három hónap. Ezt nem tagadhattam.

Türelmetlenül doboltam a lábammal, miközben dzsekim ujját babráltam és hol vörösre festett körmeimet, hol az ablakot kémleltem. Úgy éreztem, mintha megálltunk volna, mintha egy centit sem mozdultunk volna előre, pedig a mellettünk elsuhanó házak és fák nem erről árulkodtak. Folyamatosan haladtunk még annak ellenére is, hogy én hihetetlenül lassúnak tartottam a tempót, s hálát adtam az égnek, hogy ez csak nekem tűnt így. Elvégre legalább haladtunk. Egyre közelebb kerültünk Londonhoz, s én ezzel egyre közelebb kerültem szerelmemhez.

Siess hozzám! (; Z.xxxxxxx

Olvastam el üzenetét, ami szokás szerint megmosolyogtatott, s még nagyobb izgalommal töltött el a tény, hogy már vár rám. Miért nem találták még fel a teleportálást, duzzogtam magamban hisztisen és türelmetlenül.

Visszagondoltam a legelső alkalomra, mikor hasonló, mégis teljesen más érzelmekkel igyekeztem a főváros felé. Az aggodalom akkor majd szét vetett, s az izgalom is teljesen máshogyan volt értendő. Örültem, hogy változtak a dolgok, hogy már nincs mitől félnem Harryvel való találkozásom miatt.

Elakadó lélegzettel kaptam fel a fejem, mikor vonat jól érezhetően lassítani kezdett, s a peron is hosszan nyúlt el mellettünk a rajta várakozó emberekkel.

A vonat alig állt meg én már az egyik ajtónál toporogtam, hogy végre kirobbanhassak a kocsiból, s mielőbb feljussak a parkolóba, ahol Zayn minden bizonnyal már várt rám. A hasam izgatottan görcsbe ugrott erre gondolatra, s mikor az ajtó végre kinyílt szinte repültem az emberek között szlalomozva és néha bocsánatot kérve tőlük. Sokkal magabiztosabban lépkedtem az emberek sokaságában, miközben felsiettem a lépcsőn, át a várón, végül kijutottam a friss levegőre. Taxik rengetege sorakozott az út mentén, emberek siettek össze-vissza a dolgukra, miközben csomagokat cipeltek maguk után vagy éppen türelmetlen telefonbeszélgetésekbe elegyedtek. Sokan keresték a hozzá tartozójukat, amit én is csináltam, miközben leléptem az úttestre, s figyelve a körülöttem szinte már dugóba torlódott autókra meredtem a parkolóra.

Képtelenségnek tűnt, hogy felismerem így Zaynt, elvégre magasságom, vagyis inkább annak hiánya is csak hátráltatott, de mielőtt teljesen kétségbeeshettem volna tekintetem megakadt egy magas, kapucniba rejtett alakon.

A fiú lazán dőlt neki az autónak valahol a sorok majdhogynem legvégén annak érdekében, hogy ne nagyon ismerhessék őt fel. Az kellett volna legkevésbé, hogy rajongók vagy éppen lesifotósok hada támadjon meg minket még ilyenkor is.

Ajkain féloldalas mosoly terült szét, mikor tekintetünk találkozott, s sötétbarna szeme szinte beszippantotta az én pillantásom, ahogy megtorpantam az út közepén és felfogtam, hogy tényleg ott van. Ő az!

- Kisasszony, kérem, menjen már arrébb – dudált rám az egyik taxis türelmetlenül, mire zavartan pislogva, bocsánatot rebegve léptem el az útból, hogy utána meg se álljak. A talpam már-már nem is érintette a talajt, miközben oldaltáskám ritmikusan fenekemnek és oldalamnak csapódott futás közben. Csak mielőbb oda akartam érni hozzá.

- Szépségem! – nevetett fel jókedvűen, miközben karjait kitárva hagyta, hogy szinte karjai közé repüljek és szorosan megöleljem őt.

Szorosan lehunyt szemekkel bújtam a nyakához, miközben beszívtam kellemes illatát és élveztem karjainak szoros tartását magam körül.

- Annyira hiányoztál! – mondtam, hogy kicsit elhátrálva tőle a szemébe tudjak nézni.

Az arcomról le sem lehetett volna vakarni a vigyort, miközben méterekkel a talaj felett lebegtem és bámultam frissen borotvált arcára, csillogó, játékos szemeibe és édes mosolyára. Alig akartam elhinni, hogy ez a valóság, hogy letelt az a három hónap, s ismét vele lehettem. Féltem, hogy csak álom az egész, hogy csak a képzeletem játszik velem, hogy hamarosan felébredek, de nem így volt. Ott voltam és vele voltam. Ezen semmi sem változtathatott.

- Te is nekem – sóhajtotta megkönnyebbülten, miközben homlokát az enyémnek döntötte, pár másodpercig csak hallgatta zilált lélegzetvételem, s talán még heves szívverésem is kihallatszott, mikor ajkaival az enyémeket súrolta és végül megcsókolt.

Csókja először gyengéd volt és vidám, de ahogy ölelése erősödött körülöttem mozdulatai is egyre szenvedélyesebbé váltak, miközben megnyalta alsó ajkam, s bejutást kapott a nyelvemhez, amit aztán édes táncba hívott és hosszú percekig, amíg a kifulladás széléhez nem kerültünk nem is engedett.

Egyszerűen nem kellettek szavak. Nem is tudtunk volna mit mondani egymásnak, noha biztos voltam abban, hogy rengeteg mesélni valónk lett volna. Csakhogy azok az élmények teljesen elhanyagolhatóak voltak a pillanat meghittsége és a viszontlátás öröme miatt. Az egész világ mit sem jelentett, miközben kezei közé vette az arcom és homlokát újra az enyémnek döntötte.

Mozdulata közepette akaratlanul is feltűnt jobbjának lilás árnyalata. Még indig meglátszott neki, ahogy azon az éjszakán dühében a falat ütötte, s a bűntudatom, mely nem múlt el, főleg azok után, hogy ezt megtudtam csak felerősödött.

Kezem óvatos mozdulatokkal az övére kulcsoltam, majd elhúztam, hogy jobban szemügyre vehessem sebesülését. Szemöldököm akaratlanul húzódott össze, ahogy homlokom összeráncoltam és összepréselt ajkakkal meredtem lilás bőrére.

- Mila... – duruzsolta bódítóan, hogy elvonja a figyelmem, miközben közelebb húzott magához és ismét lecsapott ajkaimra.

Felüdülés volt ennyi idő után ismét érezni érintéseit és csókjait. Mintha a testem újra levegőhöz jutott volna, aminek következtében megadóan omlott a simítások gazdájának karjaiba. Mintha egy majdnem leszokott ismét drogot kapott volna, de ahelyett, hogy erőt vett volna magán, hogy ellenkezzen engedelmesen hajtott fejet szükségletének és a benne kántáló hangoknak, melyek egyre közelebb lökték őt a jól ismert, hiányolt bódulathoz.

- Indulnunk kellene – mormolta nyakamhoz bújva. – Mielőtt észrevesznek – tette még hozzá.

- Ühüm – helyeseltem, de nem mozdultam. Továbbra is körül öleltem a nyakát, miközben állam a vállán támasztottam és egyszerűen csak élveztem a közelségét. Teljesen feltöltődtem, s magamtól lehetetlennek bizonyult volna, hogy akár egy centit is hátráljak tőle.

- Na! – nevetett, majd némi akarat árán, de eltolt magától. – Induljunk – kacsintott kajánul.

- És már máris parancsolgat – gúnyolódtam, mire csak felnevetett, ahogy kinyitotta nekem az ajtót, majd ő maga is megkerülte a járművet, hogy beülhessen a kormány mögé.

- Felvágták a nyelved, édesem – vigyorogta.

- Zavar? – kérdeztem vissza még mindig pimaszul, miközben figyeltem, hogy gyakorlott mozdulatokkal beindította az autót és kikanyarodott eddigi helyéről.

- Inkább felizgat – vágott vissza, miközben mindentudó mosollyal figyelte vöröslő arcom szavai hallatán. – Legalább valami nem változott – nevetett elégedetten, amíg én inkább az ablakot bámultam. Nem sokáig. Tekintetem újra és újra visszavándorolt Zaynhez, hiszen olyan sok ideig nem láttam őt élőben, hogy egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Persze ezzel hamar lebuktam, de nem is igazán akartam titkolni örömöm, hogy ismét láthatom őt. Csak jólesően megszorítottam combomra csúsztatott kezét, miközben fejem hátradöntöttem a fejtámlának és élveztem azt a burkot, amivel körbevett.

- Amúgy változott a terv – közölte.

- Hogy érted? – kérdeztem zavartan, akkor tűnt csak fel, hogy teljesen más irányba mentünk, mint amerre a Directioner ház volt.

- Erre a hétvégére mindenki haza ment – magyarázta. – És én is haza fogok, csak éppen elrabollak.

- Oh – döbbentem meg, hiszen tudtam, hogy ezt mit jelent. A családját és azt a cseppet sem elhanyagolható tényt, hogy bemutat nekik.

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem ellenkeznél, ha elrabolnálak – gúnyolódott, mire gyerekesen kiöltöttem rá a nyelvem, s próbáltam nem mutatni, hogy szava mennyire aggodalommal töltött el. – Szeretni fognak – biztosított. – Rengeteget kérdezgettek rólad és alig várják, hogy megismerjenek!

- Oh – nyögtem ismét. Nem igazán tudtam, hogy ehhez miként is kellene viszonyulnom, hiszen bármennyire is nyugtattam magam az izgalom ismét úrrá lett rajtam. Féltem, hogy a szülei vagy a testvérei mit is fognak hozzám szólni, elvégre mégis csak a legjobbat akarták Zaynnek, s akaratlanul is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha szerintük nem én vagyok számára a legjobb?

- Nincs oh, maximum az ágyban – vigyorogta perverzül. – Holnap indulunk, ma még kiakarom élvezni, hogy kettesben lehetek veled – kacsintott. Úgy tűnt semmivel sem lehetett volna elrontani a kedvét, aminek őrültem. Boldog voltam, ha ő boldog volt.

- Akkor itt az alkalom, hogy bejelentsem, hogy te és Harry hivatalosak vagytok anyámék esküvőjére? – kérdeztem végül. – Ha már családnál és szülőknél tartunk...

- Oh – nyögte most ő, mire halkan felnevettem és hüvelyujjammal végig simítottam kézfején.

- Na ugye! – kacagtam fel elégedetten, kárörvendően, miközben ő leparkolt a saját háza előtt.

- Nagyon vicces – gúnyolódott, míg kézen ragadva magával húzott a lakásába, s becsukva annak ajtaját magunk mögött jobb elfoglaltságot is talált számunkra, mint a szülők miatti aggodalom.

Ajkai lágyan, mégis hevesen cirógatták ajkaimat, miközben türelmetlenül a falnak préselt, s nem törődött a vállamról leesett táska halk puffanásával mellettünk.

- Zayn – suttogtam, hogy megállásra késztessem őt, noha számomra is nagy erőbe tellett, hogy ellenkezzek. Kíváncsian hátrált el tőlem, már-már félve a visszautasításomtól, ami eszemben sem volt. – Legalább ne az előszobában – nevettem zavartan, mire ajkain féloldalas mosoly jelent meg, s mire észbe kaphattam volna már a karjaiban voltam. Ijedten pislogtam fel rá, miközben mellkasához szorított és én a nyakába kapaszkodtam.

- Erre azóta várok mióta szóba hoztad a meztelenül alvást, Angyalom – mormolta sokat sejtően, miközben elindult velem fel az emeletre.