46. Biztos vagy benne?

46. Biztos vagy benne?

"Vajon mikor nőtt fel?" - Mila anyja

Az agyam folyton kattogott, de magam sem tudom, hogy pontosan min is. Egyszerre tűnődtem Antony megkapó egyéniségén, a szüleink románcán és vágytam vissza a fiúk mellé. Hiányzott Zayn ölelése, csókja és érintése, maga a tudat, hogy mellette vagyok. Biztonságban vagyok. Úgy éreztem, tényleg megőrülök az előttem álló időktől, mégis reménykedtem, hogy lesz annyi bennem, hogy kihasználjam ezt a nyarat, hiszen valami érthetetlen oknál fogva bíztam Edward fiában. Egyszerűen volt valami a srácban, ami megragadta az ember bensőjét a maga titokzatos, komor mégis gunyorosan humoros és ironikus kisugárzásával. Mintha maga a fiú lett volna egy hatalmas, szürke köd, amiben noha az ember szívesen eltűnne, hogy senki se találjon rá, mégis retteg hátha teljesen elveszik. Tony tényleg egy kiismerhetetlen köd volt számomra, amin noha gyenge pillanataiban átláttam, de esélyem sem volt megismerni, hogy mit miért mond, gondol vagy cselekszik.

- Jó reggelt, angyalom! – köszönt bele a telefonba Harry, mikor némi nehézségek árán, de megtaláltam a szüntelenül rezgő és csörgő mobilomat.

- Szia! – mondtam jókedvűen, mikor meghallottam energikus és jókedvű hangját. Egyből kiment a szememből az álmosság, s felírtam magamnak gondolatban, hogy a telefonomat olyan helyekre rakjam, ahol könnyen megtalálom. Hogy feltudjam venni, ha ők hívnak.

-Felébresztettelek? – kérdezte, noha nem úgy tűnt, hogy bűntudata lenne emiatt. Nem is haragudtam rá.

- Nem – hazudtam. Már csak azért sem akartam megadni neki a kárörvendés örömét. – Csak alig akartam megtalálni a telefonom – tettem még hozzá.

- Oh, akkor rendben – felelte, noha biztos volna benne, hogy bánkódik emiatt. Gonosz. – És mi újság? Zayn mesélte, hogy anyád barátja tegnap volt nálatok...

- Igen – bólintottam, bár ezt nem láthatta. – Nincs vele semmi baj azt eltekintve, hogy apám helyére pályázik – feleltem. – Van egy fia.

- Egy fia? – kérdezett vissza, mintha rosszul hallotta volna.

- Antony – mondtam. – Egy-két évvel lehet idősebb nálam – magyaráztam.

- És...milyen? – kérdezte.

- Érdekes – nevettem fel zavartan. – De szimpatikus.

- Szóval ilyen gyorsan le lesz váltva Zayn? – kérdezte gúnyosan, mégis viccelődve.

- Néha akkora hülye tudsz lenni! – dörrentem rá elégedetlenül, amin csak tovább szórakozott.

Bármennyire is volt szimpatikus a fiú egyáltalán nem voltak olyan érzelmeim iránta, mint Zayn iránt. Nem akartam többet barátságnál.

- Tudod, hogy csak vicceltem – nyafogta engesztelően.

- Szar humorod van, Styles! – vágtam hozzá.

- Eddig nem ezt mondtad, aranyom! – játszotta a sértődöttet.

- Többiek? – kérdeztem végül egy feladó sóhajjal, hiszen ahhoz még túl fáradt voltam, hogy egy értelmetlen, soha véget nem érő vitát indítsak el vele.

- Még alszanak – mondta. – Azon gondolkodom, hogy melyiküket kellene és hogyan felébresztenem – magyarázta eltűnődve. Biztos voltam benne, hogy láthatatlan szakállát kezdte el simogatni hatalmas filozofálgatásában.

- Louist! Louis! – könyörögtem, hiszen ő ébresztett fel engem mindig, mikor csak tehette. Bosszút akartam!

- Rendben – nevetett. – És hogyan?

- Ugorj rá – tippeltem.

- Nem – ellenkezett. – Múltkor megtettem, megtérdelte a kicsi Harryt, még az emléke is fáj.

- Jaj, te szegény – nevettem. – Akkor nem tudom, önts rá vizet...valahogy és mond meg neki, hogy ezt én üzenem!

- Rendben, angyalom – nevetett lelkesedésemen. – Akkor megyek felébresztem valahogyan – kezdett búcsúzni.

- Rendben – mondtam. – Vigyázzatok magatokra és azért puszilom a többieket!

- Szia – mondta, majd bontotta a vonalat.

Tudtam, hogy ezt még valahogy visszakapom Louistól, de nem különösebben érdekelt. Egyelőre csak azt bántam, hogy nem láttam a nyúzott arcát, mikor Harry valahogyan felkeltette őt.

- Mila? – zökkentett ki anyu hangja a gondolataimból, miközben megszokott, rutin mozdulatokkal indultam volna ki a teraszra kezemben a bögrémmel és a cigis dobozommal.

- Tessék? – néztem rá kérdőn, abban reménykedve, hogy hamar le tudjuk a beszélgetést, mert szükségem volt a koffeinre és a nikotinra egyaránt.

- Csak beszélgetni szeretnék veled – magyarázta, amiből egyből sejtettem, hogy konkrét témák vannak már a terveiben, s nem néhány perces kérdezgetésről lesz szó hogylétem felől.

- Ki jössz? – biccentettem a bejárati ajtó felé, ami tisztán láthatóan nem tetszett neki, de szó nélkül hagyta rossz szokásom. Követett ki a tornácra, majd helyet foglalva ott figyelte, ahogy vele szembe felültem a korlátra, magam mellett a gőzölgő kávémmal és kezemben az égő cigarettámmal.

- Nem szabadna a saját egészségedet károsítanod – rázta meg a fejét csalódottan, helytelenítően.

- Nem lesz tőle semmi bajom – vontam vállat. Szavaim persze hazugak voltak, hiszen mással sem volt tele a világ csak a káros hatásokkal, de így akartam tudtára adni anyámnak, hogy nem érdekel eme véleménye. Tudtam én, teljesen tisztában voltam azzal, hogy nem szabadna cigiznem, de már elkéstem vele. Szükségem volt rá, s nem is terveztem, hogy leszokok annak ellenére sem, hogy a józan ész ezt diktálta volna.

- Mit gondolsz Edwardról? – kérdezte végül, mikor végre rájött, hogy ennyi erővel erről a falnak is beszélhetne.

- Mm...nagyon semmit – feleltem. – Szimpatikus – vallottam be végül. Nem akartam anyuval ismét lejátszani olyan fölösleges köröket, mint apu vagy a helyettesítése. Tudtam, hogy ezt ő nem így fogja fel, hiszen a minap tökéletesen tudtomra adta, hogy apám csak egy van, s ezen nem is akar változtatni. Csak az én felfogásommal volt gond.

- És a fia? – kérdezte. – Úgy tűnt egy hullámhosszon vagytok – közölte.

- Nem tudom lehet-e Antonyval bárki is egy hullámhosszon – nevettem fel. – De ő is szimpatikus.

- Értem – bólintott. – Akkor gondot jelentene, ha több időt töltenél velük, mármint mi...? – kérdezett rá félve. Noha Edwardra nem volt nagy igényem Antonyra annál inkább, így nem kezdtem el felháborodottan ellenkezni.

- Nem fogok hisztizni, ha erre gondolsz – nyugtattam meg.

- És...Antony hogy is mondjam...szóval be jön neked? – kérdezte, mire akaratlanul is félre nyeltem a kérdést hallva. A kávé forrón csúszott végig a nyelőcsövemen, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet és nem hátra esni a korláton.

- Anyu! – szóltam rá. – Barátom van!

- Még fiatalok vagytok... – sóhajtotta. – De csak egy kérdés volt.

- Az enyém meg egy válasz! – makacskodtam. – Meg ne próbálj engem bárkivel is összeboronálni!

- Igenis, főnökasszony – sóhajtotta feladóan, miközben kezeit védekezően maga elé emelte. – Mikor lettél ennyire felnőtt? – kérdezte értetlenül, némi szomorúsággal a hangjában.

- Hogy érted? – kérdeztem.

- Sokat változtál, Mila – mondta. – Régen olyan kis bizonytalan voltál, akit apád mindenkitől megakart óvni – magyarázta. – Most pedig itt vagy már-már felnőtt nőként.

- Az emberek változnak – vontam vállat.

- De ilyen hamar? – kérdezte.

- Ez szerintem nincs időhöz kötve – ráztam meg a fejem, miközben az utolsó kortyot is kiittam a pohárból, s leugorva a korlátról megindultam a konyhába anyámmal a nyomomban.

- És személyhez? – makacskodott.

- Az már lehet – ismertem el. – Tudod összezárva öt fiúval elég necces dolog... – mosolyodtam el. – Akaratlanul is hatással vannak az emberre.

- Talán mégis csak jól tettem, hogy elengedtelek – mosolyogta megenyhülve, ami akaratlanul is melegséggel töltötte meg a szívem. Anyuval sosem volt rendes anya-lánya kapcsolatunk, hiszen inkább éreztem őt egy parancsnoknak, mint egy anyának, de úgy tűnt ez kezdett megváltozni. Edward talán mégiscsak jó hatással volt anyumra, hiszen sokkal lazább és engedékenyebb lett. Korántsem volt olyan stresszes, mint régen. Mintha lelki békére lelt volna, s ez miatt igazán nem haragudhattam Edwardra. Inkább mintha csak szívességet tett volna nekem, aminek igazából örültem is. Jó volt anyut így látni annak ellenére is, hogy ellentétes érzések kavarogtak bennem barátjával kapcsolatban.

Pár pillanatra megölelve anyut a telefonomhoz ugrottam, ami türelmetlenül kezdett el csörögni a kredencen egyre inkább a leesés szélére taszítva saját magát.

- Igen? – szóltam bele bizonytalanul, hiszen az idegen számsor nem sokat mondott nekem a másik félről.

- Helló, kislány! Antony vagyok.

- Oh – motyogtam meglepetten. – Helló! – köszöntem.

- Csak azért hívlak, mert említetted tegnap, hogy kellene számodra valami munka a nyárra – magyarázta jókedvűen. – Van üresedés a pékségnél a környéketeken.

- Egy igazi angyal vagy – nevettem lelkesen. Tudtam melyikről beszél, hiszen Harry is ott kezdte még az X Faktor előtt. Azóta az apró üzlet folytonos rajongók törzshelyévé vált, ami nem igazán jelentett gondot, hiszen a bevétel csak nőtt.

- Akkor nem ismersz eléggé – nevetett gonoszul. – Amúgy ma ráérsz? – kérdezte.

- Ühüm – feleltem. Persze, hogy ráértem, már-már ciki volt, hogy ennyire ráértem.

- Király! – vigyorogta. – A pékség utcájában van egy kávézó a sarkon, megfelel? – kérdezte.

- Persze – mondtam. – Ott találkozunk kettőkor.

- Rendben! Csáó! – köszönt el, majd bontotta a vonalat.

- Ki volt az? – kérdezte anyu.

- Antony – feleltem. – Találkozom vele kettőkor – tettem még hozzá.

- Oh – lepődött meg. – Mila...lehet, hogy te nem akarsz tőle semmit, de...szóval ő tőled? – kérdezte.

- Nem, dehogyis! – horkantottam anyám ötletére, de egyszerűen képtelen voltam elvetni ezt az ötletet. Nem, nem lehet!