11. Betegem

Hellóka!

A Last Moments c. blogomat véglegesen befejeztem, aminek minden fejezetét meg is kereshetitek itt. Szóval teljes gőzzel ezen a blogon fogok dolgozni, s remélem velem tartotok a későbbiekben is! (:

Xoxo.Bri.

11. Betegem

"Kétségtelenül jólesett a törődése." - Zayn Malik

Az a viharos hajnal megváltoztatott. Túl nyálasnak vagy szentimentálisnak tartottam, hogy ezt mással is megosszam, de belül éreztem, hogy hatalmas előre lépés volt számomra az a pár óra, amivel Zayn megajándékozott, s amivel talán tudta nélkül, de elindított egy úton. Egy olyan ösvényen, ahol próbáltam leszoktatni magam Harryről, s másokra is figyelni. Észre venni a fiúkat, például Niall elképesztően szép szemeit, Liam kellemes hangját vagy Louis aranyos mosolyát. Ezeket mind-mind régebben is néztem, de attól a naptól kezdve láttam is. Láttam Zayn percízen felzselézett haját, borostától férfias mosolyát és számomra egyre gyönyörűbbé váló szemeit. Láttam őket, de továbbra is láttam Harryt. Hatással volt rám, s ez ellen csak kis lépésekben tudtam tenni, de úgy éreztem, hogy jó úton haladok. Legalábbis haladtam valamerre, az út végét viszont még nem láttam teljesen tisztán.

Év eleje lévén a fiúknak rengeteg dolguk volt, megbeszélésekre jártak, interjúkat bonyolítottak le, díjátadókra kaptak meghívást és fotósorozatokat kellett bepréselniük a naptárjukba. Volt olyan is, hogy egy nap nem is láttam őket, túl korán elmentek, s túl későn jöttek haza. Néha olyan érzésem volt mintha egyedül élnék, noha valamelyik fiú mindig hagyott magáról némi nyomot; egy cetlit, smst vagy bármi mást, amik megmosolyogtattak.

Igazából kezdtem megszokni, hogy egyedül kelek, takarítok, főzök, a fiúkkal beszélgetek telefonon és egyedül fekszek, noha valamelyikőjük mindig benézett a szobába mintha csak attól féltek volna, hogy elszököm vagy fogalmam sincs. Mindenesetre jólesett minden ilyen kis gesztusuk, ezt nem tagadhattam.

Viszont egy valami jó volt ebben az egészben, vagyis rossz is meg jó is; kevesebbet láttam Harryt, így nagyobb esélyét láttam annak, hogy kiszeretek belőle. Kivéve, mikor egy hosszú nap után öt láttam meg elsőnek belépni az ajtón és egyszerűen kiirthatatlannak gondoltam a bennem legyökerezett érzelmeket. Vajon látszik rajtam, hogy mennyire küzdök magammal vagy csak én érzem mellkasomban azt a vihart annyira intenzíven és nyilvánvalóan? Néha-néha mikor saját magammal viaskodtam elkaptam Zayn eltűnődött pillantását, miközben engem nézett, olyankor úgy éreztem, hogy átlát rajtam, hogy könnyedén leolvassa rólam, hogy mi megy végbe bennem, s ez miatt éreztem úgy, hogy ő ismer a legjobban. Néha jobban, mint Harry.

Az idő olyan kilenc körül járhatott, a házban olyan csend volt, hogy biztosra vettem; a többiek már rég elmentek. Felöltöztem, rendbe szedtem magam, majd elindultam le a földszintre ahonnan az egyik tornácra nyíló ablakból észrevettem egy sötétbarna kobakot bőszen pöfékelni. A szürke füst könnyedén oszlott el a levegőben, miközben a fiú hátravetett fejjel élvezte a reggeli, halvány napsugarakat. Ahogy a tél közepét tapostuk ez egyre nagyobb ritkaságnak számított.

- Jó reggelt – köszöntem meglepetten, mikor kiléptem mellé a tornácra és aggodalmasan néztem végig sápadt, betegnek tűnő arcán.

- Neked is – motyogta két slukk között, felnézve rám.

- Hát te? -. kérdeztem. – Azt hittem a fiúkkal mész interjúra – közöltem vele.

- Úgy volt – bólintott. – Amíg meg nem fáztam – húzta el a száját két hatalmas szipogás közepette, miközben lepöckölte a hamut. Értetlenül néztem szokottnál sokkal sápadtabb arcát és elképesztően csillogó szemeit. Valami tényleg nem stimmelt vele. Kezem akaratlanul indult meg arca felé, s mire visszahúzhattam volna ujjaim már frissen borotvált bőrén simítottam végig.

- Nem vagy lázas? – kérdeztem zavartan, remélve, hogy az aggodalom inkább látszik rajtam, mint a zavartság a helyzettől.

- Lehet – vont vállat, látszólag elég jó néven vette az aggodalmam, mert vadul vigyorogva nézett egyenesen rám.

- Beteg vagy, de neked kint kell ülnöd a hidegben cigizni... – mormoltam elégedetlenül, rengeteg gúnnyal a hangomban.

- Csaknem meg büntetsz? – csillantak fel a szemei kajánul, miközben ajkaira féloldalas mosoly költözött, míg várta a válaszom.

- Ha elszívtad gyere be – sóhajtottam végül kerülve a zavarba ejtő válaszadást. – Csinálok neked teát és...levest, attól majd jobban leszel – mondtam, majd visszalépve a lakásba meggyújtottam a tűzhelyet és raktam rá vizet melegedni a levesnek és a teának is.

- Ha tudom, hogy ilyen kényeztetésben részesülök előbb megbetegszem – vigyorogta nagy gyerek módjára, mikor a bögrébe kiöntött teát bevittem neki a nappaliba, s a kanapé háttámláján pihenő takarót rá terítettem. Egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak, reflexszerűen jöttek ezek a mozdulatok, csak segíteni akartam, hogy meggyógyuljon.

- Inkább idd meg és pihenj – kértem, miközben átvette a poharat, s én vissza mehettem a leveshez. Áldottam az eget, hogy tudok főzni, Niall hálájáról nem is beszélve, állítása szerint ők összesen nem tudnak olyan jól főzni mint én, ráadásul idejük sem lenne, pedig egyáltalán nem tartottam magam géniusznak. Csak követtem a receptet, próbáltam nem elégetni őket és cserébe Niall mindig megajándékozott egy hatalmas öleléssel, mikor este elbúcsúzott, hogy felmenjen a szobájába lepihenni egy hosszú nap után.

A húslevessel hamar kész lettem, legalábbis én gyorsnak éreztem szaladni az időt, miközben a konyhába átszűrődött Zayn tüsszögéseinek és köhögéseinek hangja a tévével elegyítve. Hol zenét hallgatott, hol a híreket nézte, de a javarészt csak céltalanul kapcsolgatott a tévék között, miközben elnyúlt a kanapén és teljesen betakarózott a kockás pléddel.

- Kész a leves – közöltem vele, miközben próbáltam nem elejteni a tányért, amíg Zayn pár tüsszentés közepette felült, s én leülhettem mellé. – Mi van? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor feltűnt, hogy a szeme még sokkal jobban csillog, mint amit a láz művel vele.

- A beteget ápolni kell – vigyorogta, mire pár értetlen pillantás után feladóan sóhajtottam, majd szigorúan rá néztem.

- De ha elmered árulni bárkinek is...! – motyogtam fenyegetően, ami hallatán majdnem felnevetett, miközben én etetni kezdtem. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy miért egyeztem bele, hiszen olyan beteg nem volt, hogy ne tudott volna enni, de később aztán már nem akartam ezen veszekedni. Egyszerűen csak etettem, miközben félig a tévére figyeltem, ahol épp a nem régiben megjelent Kiss You klipjüket kezdték el játszani. Meghallva az ismerős dallamokat akaratlanul is lelkes dúdolgatásba kezdtem, miközben a levest kavargattam, hogy jobban kihűljön, majd egy újabb adagot tartottam Zayn szájához. És egészen addig észre sem vettem, hogy mennyire néz, amíg nem voltam kénytelen felé nézni, hiszen mégis csak gáz lett volna belenyomni a kanalat a szemébe...

- Mi az? – kérdeztem zavartan, s bármennyire is próbáltam képtelen voltam letörölni a mosolyt az arcomról. Hiába, a zenéjük mindig feldobta a kedvem. Kérdésemre, csak megrázta a fejét, s tekintetét a tévére szegezte, de csak annyi ideig, amíg én is követtem a pillantását, hogy aztán újra engem bámulhasson. – Kérsz még? – kérdeztem, mikor az utolsó csepp is elfogyott.

- Kösz, nem – rázta meg a fejét. – Egy angyal vagy – mondta, majd hirtelen puszit nyomva az arcomra élvezettel figyelte, ahogy elpirulok, miközben kivittem a tányért és elmosogattam a piszkos edényeket. Mire vissza értem ismét el volt nyúlva a kanapén, s nagyban szuszogott. Akaratlanul is elmosolyodtam a látványra, résnyire nyílt ajkaival, olykor meg-meg rebbenő, hosszú szempilláival és ellágyult vonásaival úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Egy aranyos, megfázott kisgyerek.

Végül aztán figyelmem a tévére irányult, miközben befészkeltem magam az egyik fotelba, s onnan bámultam kitudja mennyi ideig egy állatkertes természetfilmet, miközben hallgattam Zayn egyenletes szuszogását.

A tévén lévő digitális óra tízet mutatott, mikor hangos lábdobogásra és öklendezésre ébredtem. Értetlenül néztem körbe a csak tévé által megvilágított helyiségben, de Zaynt sehol sem láttam. Csak az ajtó hangos csapódása jelezte, hogy felszaladt az egyik fürdőszobába.

- Zayn?! – kopogtam be az egyik ajtón, ahonnan halvány fények szűrődtek ki a sötét folyosóra. – Zayn, minden rendben?! – makacskodtam, mikor nem válaszolt és nem tudtam átjutni a bezárt ajtón.

- Persze – köhögte gyengülten, ám szavai artikulálatlan hörgésbe csapódtak át, miközben gondolom újra a vécé felé hajolt.

- Zayn, kérlek! – próbálkoztam újra. – Így nem tudok segíteni – unszoltam, s úgy tűnt szavaim végre célba értek, mert az ajtó halk kattanással kinyílt, én pedig beléphettem az apró helyiségbe.

Aggodalmasan néztem végig meggörnyedt, térdelő alakján, miközben megkapaszkodott a vécé szélében, s megtámaszkodott a taposón. Rossz volt így látni, a hangokról nem is beszélve... Öklendezett, köhögött és próbált rávenni, hogy menjek ki mielőtt én is rosszul leszek.

Figyelmen kívül hagyva szavait inkább letelepedtem mellé és próbáltam segíteni neki, noha ebben a helyzetben nem igazán tehettem semmit. A hátát simogattam, a tarkóját masszíroztam és nyugtató szavakat duruzsoltam neki hátha ettől lehiggad akár egy kicsit is.

- Köszönöm – motyogta, mikor kicsit sikerült lenyugodnia kitudja mennyi idő után és elfogadta a felé nyújtott vécépapírt, hogy megtörölje a száját. Barna szemeiből őszinte hálát tudtam kiolvasni, amit csak megmosolyogtam egy váll rándítással. Ezt nem éreztem olyannak, hogy meg kelljen köszönni, ez magától jött, hiszen nem akartam így látni, azt akartam, hogy minél előbb meggyógyuljon.

- Most meg az arcod hideg vízzel, az majd jót fog tenni – noszogattam a csaphoz, miután kezem verejtékes homlokára simítottam és aggódva állapítottam meg, hogy tűz forró. – Jobban vagy már? – kérdeztem arra utalva, hogy szerinte fog-e még hányni.

- Azt hiszem minden kiadtam – húzta el a száját, miközben megtörölte az arcát és engedelmesen hajtotta végre szavaim, miközben áttereltem a szobájába és türelemre intettem, míg lementem a konyhába lázcsillapítóért és teáért.

- Ettől jobban leszel – nyújtottam felé a bögrét és a kapszulát, amit jó kisfiú módjára bevett és megivott, miközben én leültem az ágy szélére és reméltem, hogy ettől tényleg jobban lesz.

- Köszönöm – mondta ma már sokadjára, őszinte hálával a hangjában. – Te tényleg egy angyal vagy – mosolyodott el fáradtan, de kedveskedően. Tudtam, ha most teljesen egészséges lenne kapnék még egy perverz megjegyzést és egy kaján vigyort is.

- Csak segíteni próbálok – mondtam ellenkezően, hiszen ettől nem éreztem magam angyalnak. – Próbálj aludni – kértem.

- Igen is, anyu – próbált viccelődni, mire csak fej rázva felnevettem és elbúcsúzva tőle lementem a konyhába, hogy elmosogassak, összehajtsam a takarót és lekapcsoljam a tévét.

Az óra már éjfél körül járt, s ezt meg is éreztem magamon, de nem juthattam el a szobámig, mikor óvatosan benyitottam Zayn szobájába és szembe találtam magam a vacogó, verejtékező fiúval. Borzalmas állapotban volt.

Becsukva magam mögött az ajtót letelepedtem az ágy mellé, miközben megtámaszkodtam az ágyon és ismét nyugtató simogatásba kezdtem. Szórakozottan játszadoztam összekócolódott tincseivel, aggodalmasan simítottam végig meg-meg remegő vállain, majd megnyugodva tapasztaltam, hogy lassan, de biztosan szemhéja felenyhült a szorításból és remegése is alább hagyott.

Az óra lassan kettő mutatott, de csak akkor voltam hajlandó kimenni a szobájából, mikor meggyőződtem róla, hogy a láza lejjebb ment és ő tényleg nyugodtan aludt.

Fogalmam sem volt róla, hogy miért éreztem ennyire felelősségemnek, hogy törődjek vele, hogy miért tudtam őt ott hagyni olyan nehezen, de azokban a késői órákban jobbnak láttam, ha inkább nem gondolkozok ilyeneken.

Álmosan, ásításokat elnyomva léptem ki a szobából, majd csuktam be magam után az ajtót, hogy egyenesen beleütközzek a göndörkébe.

- Hé... – motyogtam köszönésképpen, fáradtan mosolyogva, miközben megöleltem. – Megjöttetek? Többiek? – kérdeztem.

- Még lent esznek – mondta. Zöld szemeiben fáradtság ült, úgy tűnt nem csak én merültem ki teljesen a mai naptól. – Hogy van? – kérdezte az ajtó felé pillantva.

- Jobban – nyugtattam meg. – Szerintem holnapra nem lesz semmi komolyabb baja, ha pihen.

- Rendben – bólintott. – Pihenj le te is – simított végig az alkaromon. – Látom rajtad, hogy hulla vagy – mosolyodott el megértően, mire csak búcsúzóul megöleltem és végre beestem a saját szobámba, egyenesen az ágyba.