19. Tattoo

19. Tattoo

"Egyre inkább nyílt könyvvé vált számomra." - Zayn Malik

Hitetlenkedve meredtem magam elé, miközben Zayn kezét szorongattam és felkészültem a lehető legrosszabbra, aminek hallatán még a hideg is kirázott. Ha valaki azt mondta volna nekem régebben, hogy saját magamtól ülök be egy olyan székbe, ahova valamit rám rajzolnak, ami aztán örök életre rajtam marad kinevettem volna, hiszen mindig is rettegtem a tűtől és egyszerűen a rosszul lét elkapott még csak a gondolatra is, hogy egy olyan zümmögő gép a közelembe kerüljön. Nem képtelenségnek tartottam volna az egészet, ám be kellett látnom, hogy ebben az évben semmi sem olyan, mint tavaly vagy tavaly előtt. Bármikor. Olyan érzések és cselekvések váltódtak ki belőlem, amiktől még én is meglepődtem. Titokban kavartam valakivel, tetoválást akartam, cigiztem és még csak év elején tartottunk. Alig ismertem magamra.

A szívem valahol a torkomban dobogott, mikor közelebbről meghallottam a gép idegesítő hangját és még inkább megszorítottam a fiú felém nyújtott kezét, miközben ő jót mosolygott félelmemen, s hüvelykujjával a kézfejemet próbálta megnyugtatóan simogatni. Próbáltam azokra az apró körökre gondolni, amiket a kézfejemre rajzolt, igyekeztem elveszni barna szemeinek csillogásán, miközben megfeszült idegekkel vártam, hogy végre elkezdjük felrakni az általam választott madarakat a lapockámra.

Miközben Zayn alkarján javítottak, addig én belemerültem az albumok képeibe, s egyszerűen képtelen voltam ellapozni azokról a madarakról, melyek minél messzebb elakartak repülni a képen. Nem volt benne semmi extra, semmi olyan, ami miatt nagy precizitást igényelt volna a rajz, engem valamiért mégis megfogott.

- Hamar meg leszünk – nyugtatott meg a férfi, miközben még utoljára megtörölte a lapockám és neki kezdett a tetoválásnak.

Felkészültem a legrosszabbra, még a lélegzetem is elakadt, ami majd megnyugodva tört fel belőlem, mikor rájöttem, hogy nem fogok belehalni a fájdalomba. Egyszerűen csak annyira kellett ügyelnem, hogy ne gondoljak bele, mit is csinálnak a bőrömön és mivel. Ebben pedig segítségemre volt Zayn, mert folyton szóval tartott, s alig volt perc, mikor ne beszélgettünk volna.

- Mila, elszorítod a kezemben a vérkeringést – mosolyogta halványan percek múltán, mikor még mindig ujjait szorongattam. Bocsánat kérően kaptam el a kezem az övéről, amit ugyan megmosolygott, de makacsul visszahúzta magához és nem eresztette.

- Amúgy jelentenek valamit a tetoválásaid? – kérdeztem alkarjára pillantva, amit az utóbbi pár órában volt időm megnézni.

- Nem mindegyik – rázta meg a fejét. – Valamelyiket csak hirtelen felindulásból csináltattam, mert megtetszett – magyarázta.

- És nem félsz, hogy megbánod? – kérdeztem.

- Nem – rázta meg a fejét. – Nem félhetek mindig attól, hogy valamelyik döntésemet később megbánom – magyarázta.

- Értem – bólintottam, s akaratlanul is elgondolkodtam pár percre a szavain. Gyakran volt esélyem rájönni, mikor Zaynnel kettesben maradtunk a többiek nélkül, hogy sokkal több rejlik a fiúban, mint jó hang, kaján megjegyzések és jóképű pofi, amiért rajongók milliói vesztek meg pár perc alatt. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a tekintetben még cseppet sem ismertem Zaynt, azt a fiút, aki nem a rivaldafénynek élt, nem a barátaival bohóckodott, hanem aki felelősségteljesen, mégis a maga módján vélekedett a világról és annak dolgairól.

- Miért? Te félsz attól, hogy ezt megfogod bánni? – kérdezte, hogy felébresszen gondolataimból.

- Nem – ráztam meg a fejem pár percnyi gondolkodás után. – Ha meg is bánom azaz én felelősségem lesz – vontam vállat.

- És nem félsz, hogy Harry kifog nyírni? – mosolyodott el cinkosan. – Mondjuk lehet, hogy ettől inkább nekem kellene félnem – nevetett fel.

- Igazából kétlem, hogy Harrytől tartanunk kellene, ő mindig próbált segíteni nekem, hogy ne legyek anya kis kedvence – magyaráztam, miközben akaratlanul is elfintorodtam. – Én inkább anyutól tartanék – tettem még hozzá.

- Szóval anya kis kedvence vagy? – kérdezte felvont szemöldökkel, halványan megmosolyogva szavaim.

- Már annyira nem – vallottam be. – Régebben igen, aztán megismertem Harryt és anyám hatalmas bánatára nem tudott tovább nevelni, a barátaim alakítottak, adtak egy kis szabadságot.

- Szóval a madarak meg a szabadság? – kérdezte, mikor megtalálta a kettő közti összefüggést. Úgy tűnt tényleg érdekli őt minden válaszom és kérdésem, nem pedig csak azért beszélgettünk, mert nem volt jobb dolga. Őszintén figyelt rám.

- Valami olyasmi – bólintottam, miközben kicsit jobban megszorítottam a kezét, ahogy a körvonalak után a színezés kezdődött meg. Ahol többször is végig ment a tűvel rövid idő után égni kezdett, az egész lapockám bizsergett. – Persze ez úgy hangzik, mintha amúgy anyukám toronybazárt volna vagy ilyesmi, de nem erről van szó – kezdtem magyarázkodásba, mielőtt rossz színben tüntettem volna fel az egyik szülőm. – Anyu egyszerűen csak nagyon földhözragadt és szigorú és perecíz – soroltam. – Azt akarta, hogy én is olyan legyek, mint ő, legalábbis ne olyan álmodozó, mint apu és ez egyszerűen megmaradt bennem, ha engedett is valamit az elől lehet, hogy én hátráltam meg, mert féltem a következményektől vagy hasonlók – vallottam be. Akaratlanul is megbotránkoztam saját magamon, s nem értettem, hogy Harry miként bírta ki ennyi ideig mellettem. Majdhogynem teljesen ellent mondtam a fiatalságomnak a józan eszem miatt, ami lehet, hogy nem is súgott mindig jót. Talán néha a szívemre kellett volna hallgatnom...

- És most, hogy a szüleid elválnak? – kérdezte. – Nem tudsz ketté szakadni...

- Anyuval maradok – adtam választ kíváncsiságára. – Oda köt minden, de aput is gyakran megszeretném majd látogatni, hiszen vele sokkal inkább egy hullámhosszon voltam mindig is, mint anyuval.

- Legalább közelebb leszel – húzta féloldalas, sokat mondó mosolyra ajkait, amit halk nevetéssel díjaztam és újabbat szorítottam kezén a lapockámba nyilalló fájdalom miatt.

- Tartsunk pihenőt? – kérdezte a férfi segítőkészen, de csak megráztam a fejem. Minél előbb túl akartam lenni rajta.

- Ez úgysem rajtam múlik – vontam vállat. – Ti fogtok nyáron is koncertezni meg turnézni – érveltem, mire az arca alig észrevehetően, de elkomorodott. Nyugtatóan megszorítottam a kezét és bocsánatkérően néztem barna szemeibe. Nem kellett volna felhoznom, hiszen látszott rajta, hogy ezen még nem akart gondolkodni.

- Az még odébb van – mondta végül, mire helyeslően bólintottam, s inkább nem firtattam tovább a témát. Én sem akartam a jövővel foglalkozni egyelőre.

Még hosszúnak tűnő percekig tűrtem a lapockámnál lévő gép zümmögését és a tű kellemetlen karcolását a bőrömön. A vége felé már alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne hajoljak el a gép elől, miközben Zayn próbált nyugtatni és még inkább elvonni a figyelmem a készülő tetoválásról.

- Már csak egy fólia kell rá és készen is vagyunk – kapcsolta ki végleg a gépet a férfi, mire tokromból megnyugodó sóhaj szakadt ki, amit mindketten megmosolyogtak.

- Látod? Kész is – szorította meg a kezem Zayn, majd eleresztve azt a hátam mögé állt, hogy megnézhesse az alkotást, mely még mindig a bőrömön égett. Alig vártam, hogy szemügyre vehessem, amit csak akkor tehettem meg, mikor a tetoválóférfi egy kis tükröt hozott magával és a falon díszelgő hatalmas tükör elé állított.

- Hogy tetszik? – kérdezte kék szemeiben őszinte kíváncsisággal.

- Ez...elképesztő lett – motyogtam teljesen elképedve. A fekete színek még sokkal élénkebben voltak, mint Zayn tetoválásain, s noha a bőröm is piroslott a megviselt részen az összhatás gyönyörű volt a szárnyaló, szabadságba menekülő madarakkal.

- Ezt mindig öröm hallani – mosolyodott el a férfi elégedetten, majd elfogadva tőlem a bankkártyát beütöttem a kódot és kifizettem a tetoválás árát.

- Viszlát – köszöntem el én is a helyiségben lévőktől, miközben kiléptem Zayn után a hideg utcára és próbáltam nem foglalkozni a lapockám bizsergető, égő érzetével. A nehezén túl vagyok, nyugtattam magam.

- Miért nem az én kártyámat használtad? – kérdezte végül Zayn, miután sikeresen leintett egy taxit és utánam ő maga is beült a hátsó ülésre, megadva a kijelölt címet.

- Tessék? – kérdeztem. Először nem igazán értettem, hogy milyen kártyáról beszélt.

- Múltkor is, mikor elmentetek Eleanorékkal vásárolni Harry kártyájával fizettél és nem az enyémmel – magyarázta, mire hitetlenkedve csapott belém a felismerés. Tényleg egy ilyenen fennakadt?! Hosszú másodpercekig vizsgáltam komoly, talán kissé megbántott arcát, hogy rájöjjek, komolyan beszél-e.

- Ha rajtam múlna a sajátommal fizetnék, de Harry azt a minap elvette – magyaráztam, s pár másodperc erejéig elém vetül az emlék, mikor a göndörke negyedórán keresztül kergetett a lakásban, míg el nem vette végül a kártyámat mondván, hogy én vagyok a lány és ő a fiú. Neki kell állnia a költségeimet. Mikor ezt meghallottam tőle majdnem arcon röhögtem, hogy ezt nem mondhatja komolyan, de sajnálatos mód teljesen komolyan beszélt. Azóta sem jöttem rá, hogy hova is dugta előlem a bankkártyámat. – Aztán mikor vásárolni voltam a lányokkal Daniék makacskodtak, mert ott is a sajátommal akartam fizetni, de Harry leegyezkedett velük, hogy oda figyelnek rám – magyaráztam. – Most meg már nem tudnám mivel magyarázni...elvileg csak az ő kártyája van nálam.

- Értem – bólintott még mindig morcosan, ami ismét sikeresen megijesztett. Valahányszor jobban magára vette a köztem és Harry közti kapcsolatot halálra aggasztott a gondolat, hogy most telt be nála a pohár és vet mindennek véget köztünk.

- Most haragszol rám? – kérdeztem aggodalmasan, mire rám emelte barna szemeit, s egy feladó sóhaj kíséretében csak megrázta a fejét. Sokat mondaón a sofőrre nézett, majd tekintetét vissza vezette az ablakra. Egyre nehezebben bírta a titkolózást.

- Merre megyünk? – kérdeztem zavartan, mikor a környék ismeretlenné vált számomra és rádöbbentem, hogy nem haza fele vettük az irányt.

- Csak együtt töltünk egy napot – mosolyodott el végül, újra némi vidámsággal a szemeiben, miközben ügyelve, hogy az ülés eltakarjon még a sofőr elől is megszorította a kezem, s nem eresztette, amíg meg nem álltunk és ki nem kellett szállnunk.