23. Mélypont

Hellóka!

Először is sajnálom, hogy az utóbbi napokban nem jelentkeztem, de ez a hosszú hétvége nem az én irányításom alatt zajlott. Először egy másik városban ragadtam az időjárás miatt, aztán családi okok miatt nem jutottam géphez, de most itt vagyok és remélem nem nehezteltek rám nagyon.

Köszönöm a rengeteg kommentet és a majdnem kilencven olvasót! Ez nagyon sokat jelent nekem!

Xoxo.Bri.

23. Mélypont

"Távol akartam magamtól tartani Milát, hogy ő ne kapjon olyan megjegyzéseket, mint én, de képtelen lettem volna őt ellökni magamról. Szükségem volt rá!" - Harry Styles

Úgy éreztem magam, mint egy vihar előtti csendben, miközben Zaynnel haza fele tartottunk Louis kétségbeesett, aggódó telefonhívása után. Érződött a hangjából az őszinte tehetetlenség és féltés, mikor röviden felvázolta a tényeket Harryről. Sejthettük volna, hogy meglátja a címlapokat, hogy felnéz twittere és ismét magába zuhan a rengeteg gonosz megjegyzés és ítélkezés láttán. Nem akartam, hogy ez újra megtörténjen, ám nem ordibálhattam a sofőrrel, hogy gyorsabban hajtson a megengedettnél. Csak idegesen tördeltem az ujjaim egész úton, miközben néha a mellettem ülő fiúra pillantottam. Az egész napos mosoly most nem virított az arcán, eltűnt minden jókedv a szeméből, miközben sürgetően pillantott az útra, s ő is minél hamarabb otthon akart lenni barátja mellett.

Mindannyian aggódtunk a göndörkéért, hiszen tudtuk, tapasztaltuk már, hogy a vélemények milyen hatással is vannak a lelkére, amit így vagy úgy, de védeni akartunk.

A taxi megállt a ház előtt, s amíg Zayn a számlát intézte el én hatalmas, sietős lépéssel berontottam a lakásba, egyenesen a konyhába, ahol mindannyian ott voltak Harry kivételével. Biztos voltam benne, hogy legjobb barátom magába zárkózva behúzódott a szobájába.

Mindig ezt csinálta, ha valami baja volt. Elmenekült a világ elől, elbújt a segítség elől és teljesen a sanyargatásába menekült mintha csak ezt tartotta volna helyesnek.

- Mi történt? – kérdeztem lényegre törően, miközben szinte leszakítottam magamról a kabátot hanyagul az egyik székre dobva, mikor Zayn is beért, s legalább olyan kíváncsisággal és sürgetéssel várta a válaszokat.

Hosszú, idegőrlő másodpercekig figyeltem az arcokon uralkodó érzelmeket. Kétségbeesetten meredtem Alice tehetetlen, tanácstalan arcára, Louis kék, feszült szemeibe és Niall idegesen asztalon dobogó ujjaira.

- Meglátta a címlapokat és a twittert – mondta végül Liam összeszedett, mégis aggódó hangon. – Magába húzódott, aztán ki akadt és most fent van, próbáltunk be menni hozzá vagy ki hívni őt, de meg sem szólal – magyarázta fejét rázva.

- Már ezerszer hívtuk, de nem veszi fel, pedig biztos vagyok benne, hogy azt a rohadt twittert nézi! – morgolódott dühösen Louis, telefonját erőteljesen az asztalra dobva.

- Mondott neked valamit? – fordultam Alice felé.

- Mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondtam neki – felelte. – Próbáltam kivenni a kezéből a telefont, de csak mérges lett és még jobban levegőnek nézett – sóhajtotta csalódottan, elégedetlenül. Sütött a lányból, hogy gyötri a tehetetlenség és a kétségbeesés, hogy Harry nem hagyja, hogy mellette legyen az ilyen pillanatokban is.

- Meglátom mit tehetek – mormoltam egy felkészülő sóhaj közepette, majd egy utolsó pillantást vetve az aggódó társaságra felmentem a göndörke szobájához.

A szívem a torkomban dobogott az aggodalomtól, miközben a kilincset próbáltam feszegetni, ám az nem nyílt ki rángatásomnak sem. Bezárta, gondoltam jól fejbe csapva magam, persze, hogy bezárta.

- Harry, kérlek – szólítottam meg őt ismét hangomra nyugalmat és kérlelést erőltetve. – Nyisd ki és beszéljünk – könyörögtem. – Harry, kérlek beszélj nekem, mondd el, hogy mi a baj – folytattam kitartóan. A csend, ami szavaim után következett idegőrlő volt.

Egy kívülálló számára talán érthetetlen és túl dramatizáltan viselkedtem, miközben a kilincsbe kapaszkodtam és szinte ráolvadtam az ajtóra, hogy bármilyen neszt hallhassak a szobából. Számomra pedig teljesen normális és elfogadott volt a viselkedésem, hiszen senki nem érthette, hogy mennyire szeretem őt akár barátot, akár még mindig visszatartó szerelmet. Nem tudhatták, nem érthették, hogy miért fájt Harry szótlansága könyörgésemre, miközben ellökött magától pont akkor, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.

Rettegtem még csak a gondolattól is, hogy Harry magát okolja minden megjelent cikkért és szidalomért, amit én vagy Alice kaptunk az utóbbi napokban. Nem akartam, hogy újra önsanyargatásba kezdjen, hogy magába zuhanjon, nem akartam, hogy bármi is fájjon neki.

- Harry, az istenért! – csattantam fel pár perc némaságból, míg a többiek a földszintről hallgatták könyörgésem a fiúnak. – Mondj már valamit! – követeltem egyre türelmetlenebbül. Megrémített a némasága, s a gondolataim egyre a lehető legrosszabb lehetőségek felé eveztek.

- Harry Styles valóban hímringyó lenne? – hallottam meg végül a hangját. – Két nőt szédít a One Direction egyik énekese, vajon kinek töri össze a szívét? Hány nőt akar még porba tiporni Harry Styles éretlen, neveletlen viselkedésével? – folytatta kitartóan mintha csak saját magát akarta volna bántani. Vajon nem vette észre, hogy ezzel nekem is fájdalmat okozott?

- Harry, kérlek!  – sóhajtottam könyörögve. – Fejezd be! Fejezd be azoknak az olvasását! – kértem tőle kétségbeesetten. Éreztem, ahogy a könnyek végig folytak az arcomon, mikor ismét megszólalt.

- De igazuk van, Mila – mormolta rekedt, bántott hangján. – Tönkre teszlek téged, csak azért mert önző mód magam mellett akarlak tudni annak ellenére is, hogy nem úgy érzek ahogyan te! – vádolta magát.

- Fejezd be! – nyögtem fájdalmasan, még mindig könyörgően.

- Nem tehetlek ki ilyennek, Mila, nem lehetek veled ilyen önző, veled nem! – A hangjából kiszűrődő döntés a szívembe markolt és teljesen kirázott tőle a hideg. Remegtem minden mozdulatomban, amíg erőtlen ujjaimmal az ajtót kapartam kétségbeesésemben.

Mikor legutóbb ez eszébe jutott nem voltam mellette, hogy segítsek neki, nem volt ott, hogy mellette legyek és támogassam őt személyesen is, s most feldühített a gondolat, hogy bármennyire is vagyok itt alig pár méterre tőle nem tudok hatni rá.

- Most fejezd be! – ordított dühösen. Szememben égtek a könnyek, az arcom meleg volt a belőlem áramló kétségbeesett méregtől. – A kurva életbe, Harry, nem teheted ezt velem! – ellenkeztem. – Végre, végre úgy érzem, hogy tudok a barátod lenni, hogy végre képes vagyok helyre hozni a kapcsolatunkat, amit már annyiszor majdnem tönkre tettem! – magyaráztam. – Nem teheted meg velem, hogy mikor végre melletted tudnék lenni úgy, ahogyan szükséged lenne rám ellöksz magadtól! A francba is, Harry! – nyögtem ismét teljesen feladóan, miközben ökölbe szorult kezem fájdalmasan csattant az ajtó fájában. – Harry, könyörgöm, gondolkodj egy kicsit ésszerűen – kezdtem bele újra immár nyugodtabban, ám még mindig ziláltan. – Ha...ha bármi bajom lenne azzal, ami körülötted van, ami velünk van akkor még a barátod lennék? Szerinted, ha nem bírnám és úgy érezném, hogy fájt, ami köztünk volt, vagyis ami nem volt akkor itt tepernék, hogy engedj magadhoz? – unszoltam őt az ésszerű gondolkodásra. – Vagy neked van eleged belőlem? Harry, ha..ha..már nem akarsz a barátom lenni akkor mond meg és ne ilyenek mögé menekülj – motyogtam végül teljesen megsemmisülten. Ez a felismerés, lehetőség villámként csapott minden tagomra, úgy éreztem, ha nem kapok erre hamarosan választ megőrülök.

- Mila... – motyogta elkínzottan legjobb barátom, miközben kicsit kitárva az ajtót hagyta, hogy kétségbeesésemben a nyakába vessem magam. Karjai szorosan öleltek körül, miközben arcom a nyakába fúrtam, s próbáltam eloszlatni magam körül a félelmet, miszerint már egyáltalán nem szeret. – Nagyon szeretlek – suttogta folyamatosan.

- Akkor ne csinálj velem ilyet! – mondtam. – Soha, soha, soha többet ne merj velünk ilyet csinálni! – folytattam. – Miért foglalkozol mások véleményével?! Miért érdekel, hogy ki mit gondol rólad?! Ráadásul nem is ismerik az igazi Harryt, ők nem tudják, hogy te milyen is vagy valójában, ha tudnák nem gondolnának ilyeneket rólad!

- Mióta teszel te mások véleményére? – kérdezte hitetlenkedve, mégis jóleső érzéssel a hangvételében.

- Mióta sokat lógok Bradford Bad Boyal – feleltem zavartan, mire halkan felkuncogott és szorosabban ölelt magához.

- Szóval Zayn... – mormolta. – Azt hiszem meg kell köszönnöm neki ezt – tűnődött továbbra is hangosan. Fogalmad sincs, hogy mennyi mindenért hálás lehetnél neki, gondoltam.

- Nem, neked most az a dolgod, hogy összeszedd magad és ne zárd ki a barátaidat a bajaidból! – mondtam neki szigorúan, mire szemeit lesütve, mégis mosolyogva bólintott.

Másodpercekig figyeltem hosszú szempilláit, alig látható zöld szemeit, göndör tincseit és aranyos gödröcskéit ajkainak halvány mosolya miatt. Néztem őt és nem tudtam elhinni, hogy bárki is rosszat akarhat neki, hogy bárki is bántani meri őt a semmiért.

- Nagy ölelés! – kiabálta el magát Louis, s mire észbe kaphattunk volna hatalmas löketek irányultak felénk, miközben mindenki a másikba csimpaszkodott és szorosan ölelt mindenki mindenkit.

Éreztem egy testet teljesen nekem préselődni, mintha csak véletlenül került volna pont mögém, miközben egyik karjával Niall ölelte, aki teljesen beletemetkezett Louis és Liam közé, míg másik karjával a derekamat ölelte magához. Lehelete perzselte a fülem mögötti részt, miközben apró puszit nyomot a bőrömre és még jobban magához vont.

Megdöbbenve vettem tudomásul a tényt, miszerint Zayn közelségével másodpercekig kiment a fejemből Harry ölelése.