26. Twitter

26. Twitter

"Ő az enyém! Erről nem nyitok vitát!" - Zayn Malik

Liam szavait egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Minden szabad percemben ezen gondolkodtam, s képtelen voltam döntésre jutni az igazságot és a fiú észrevételeit tekintve. Egyszerűen még azt sem tudtam eldönteni, hogy szerelmes vagyok-e még Harrybe, hogy egyáltalán mit érzek a göndörke iránt és mit Zayn iránt. Fogalmam sem volt ezekről, s úgy éreztem magam érzelmileg, mint valami katasztrofális terület, ami bármikor robbanhat a benne elrejtett aknák miatt. Nem tudtam hova és mit lépjek annak érdekében, hogy ne lépjek bombára és sebesítsek meg valakit körülöttem.

A többiek késő délután értek vissza egy interjújukról, s természetesen egyből a konyhába csapódtak Niallel az élen, aki újabb puszikkal látott el főztöm miatt. Abban biztos voltam, ha más munkát nem találok nyugodtan lehetek a One Direction vagy Niall Horan szakácsnője. Micsoda karrier...

Csendben, a pultnak dőlve hallgattam és figyeltem őket, miközben ettek és elmesélték a mai napjukat nekem és az itthon maradtaknak. Olyanok voltak akár a gyerekek, s ez miatt ismét feltámadt bennem valami idétlen anyai ösztön, hogy megvédjem őket mindentől. Főleg a göndörkét a rengeteg lehúzó és kiérdemeletlen megjegyzéstől, amiken látszólag kezdte magát túltenni. Sokkal kevesebbet lézengett a neten, s ha mégis a telefonjával babrált akkor valamilyen játékot tüntetett ki figyelmével és nem a twittert vagy más online pletykafészket.

- Amúgy szombaton elrabollak – közölte velem tényszerűen Harry, mire értetlenül pislogtam vezettem rá tekintetem. – Keveset vagyunk együtt mostanában szóval szombaton az enyém vagy! – folytatta, s én a meglepettségtől nem tehettem mást csak bólintottam és viseltem Zayn rajtam megakadt perzselő pillantását, amivel hosszú percekig kitüntetett, én mégsem mertem rá válaszolni. Ránézni sem mertem, mert egyszerűen féltem azoktól az érzelmektől, melyeket az arcáról olvashattam volna le.

- De szombaton bulizni megyünk! – nyafogta Louis felháborodottan.

- Ezt később akartam felvetni neki! – csapta tarkón Harry egyik legjobb barátját, mire az áldozat fájósan kapott az érintett, vöröslő területére.

- Tudjátok mit? – kérdeztem, de nem vártam választ, folytattam; – Ne mondjatok semmit – legyintettem. Jobbnak gondoltam, ha később szerzek tudomást a terveikről, akkor legalább már nincs időm ezeken aggodalmaskodni. Volt így is épp elég gondolkodni valóm.

A gondolatra, hogy szombaton valószínűleg egy egész napot töltök Harryvel kettesben a gyomrom összezsugorodott, s nem tudtam pontosan, hogy miért is. Egyszerre féltem Zayn reakciójától, örültem, hogy végre legjobb barátommal tölthetek egy kis idő, míg attól is rettegtem, hogy ez milyen hatással lesz rám. Tudtam jól, hogy ez remek lehetőség arra, hogy megtudjam; miként érzek a göndörke iránt, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy erre a kérdésre kapott válaszom sok mindent megváltoztathat kettőnk között vagy éppen Zaynnel való kapcsolatomban.

Harry bejelentése az egész hetemre rányomta a bélyeget, hiszen az agyam minden percben lázasan kattogott, szinte már vártam mikor égek ki, s még Zayn közelsége sem adott menedéket. Gondolataim egy percre sem pihentek meg még álmomban sem, a kérdések és a válaszok miatti félelmem ott rostokolt a tudatalattimban, hogy bármikor teljesen rám vethesse magát, mikor jónak látja.

- Amúgy mit tervezel, holnapra? – kérdeztem napokkal később Harryt, aki titokzatosan elmosolyodva vállat vont, s szórakozottan csillogó, zöld szemeit rám emelte;

- Vegyél fel valami kényelmeset és hozz valami csinosat magaddal – magyarázta. – A többit pedig bízd rám!

- Utálom, mikor titokzatos vagy! – ráztam meg a fejem elégedetlenül, mire felnevetett és tovább nézett valami idióta szappanoperát, amíg én  a telefonommal babráltam. Újabban egész héten a mobilomon lógtam és twittereztem. Rávettem magam, hogy regisztrálja a kék madaras közösségi oldalra, noha nem pont azzal a céllal, mint amivel mások tennék. Én egyelőre nem írogattam ki semmit, de a követőim száma napról napra nőtt, míg én kedves és dicsérő posztokat RT-ztem és válaszoltam. Próbáltam összeszedni a falamra a rajongók minden olyan megjegyzését, amivel elmondták, hogy teljes mértékig a fiúk mellett állnak és szeretik őket bárhogyan is döntenek bármiben, miközben rengetegükkel elbeszélgettem pár mondat erejéig, s bekövettem őket.

Segíteni akartam Harrynek a vélemények miatt, hiszen hajlamos volt csak a rosszat észrevenni és megjegyezni, de megakartam neki mutatni a több millió másik rajongót, akik szerették őket mindenféle ítélkezés és határ nélkül.

- Amúgy mit csinálsz? – kérdezte kíváncsian, ám választ sem várva kikapta a kezemből az apró készüléket, hogy jobban szemügyre vehesse ténykedésem. – Miért vagy fenn twitteren? – húzta el a száját elégedetlenül. Pontosan attól féltett engem, amit ő maga csinált, hogy belelovalom magam a véleményekbe, a rossz megjegyzésekbe.

- Félreérted! – ellenkeztem. – Ezt nem magam miatt csináltam, hanem neked! – magyaráztam, hiszen úgy gondoltam, hogy eljött az idő arra, hogy beszéljek vele erről.

- Tessék? – értetlenkedett.

- Összevissza kutakodtam a falatokon, hogy megosszam a rajongóitok üzeneteit, elég sokat sikerült összegyűjtenem ahhoz, hogy elkezd őket olvasgatni – magyaráztam. – Hajlamosak vagytok fennakadni a rosszon, főleg te és elfelejted, hogy sokan mások mindent megtennének azért, hogy észrevedd a megjegyzéseiket, szóval én segítettem nekik.

- Szóval ezeket mind a rajongóink írták? – kérdezte meglepetten, kissé összevont szemöldökkel, miközben le sem vette tekintetét a sorokról.

- Pontosan! – bólintottam. – Szóval ha véleményeket akartok olvasni akkor nálam tegyétek – kötöttem ki.

- Köszönöm – mosolyogta Harry hálásan, miközben felém nézett és elmosolyodott.

- Csak segíteni akarok – vontam vállat, majd viszonozva ölelését hagytam, hogy a telefonomba merüljön, míg én kisettenkedtem Zaynhez a tornácra.

A héten elég keveset voltunk együtt, nagyon furcsán viselkedett, mióta megtudta, hogy Harryvel töltöm a szombatot, de inkább nem hoztam fel, hogy megbeszéljük. Úgy gondoltam, hogy majd megenyhül, hiszen semmi oka nincs a féltékenységre. Harry a legjobb barátom volt, jogom volt vele lenni, ha akartam, ráadásul gondolhatta volna, hogy a göndörke nem fogja megcsalni a barátnőjét, főleg nem velem. Különben is, nem voltunk együtt kimondottan, így nem is kapott rá engedélyt, hogy a birtokaként kezeljen bármennyire is akart. Felvetődött bennem a kérdés; akkor mi mik is vagyunk egymásnak? Szeretők nem hinném, hiszen nem feküdtünk le, de járni sem jártunk, legalábbis szerintem... Nem tudtam, hogy erről neki mi is a véleménye, de amíg ilyen morcos kedvében volt nem is akartam tőle megkérdezni.

- Szia – köszöntem, miközben leültem a szokásos helyemre és rágyújtottam. Még mindig nem értettem, hogy a többiek miért nem vették észre káros szokásomat, de nem különösebben zavart, igazából nem is érdekelt, hogy tudnak-e róla vagy sem.

- Szia – köszönt anélkül, hogy rám nézett volna. Tekintetével továbbra is a besötétedő kertet figyelte mintha annyira lekötötte volna valami a figyelmét, miközben ajkaihoz emelte az égő szálat és mélyet szívott belőle.

Utáltam az érzést, hogy bűntudatot keltett bennem, pedig fogalmam sem volt arról, hogy mit is csinálhattam rosszul, de már csak azért sem kezdtem el kérdezgetni őt. Majd elmondja, ha akarja, gondoltam.

Egy szót sem váltottunk, ő a kertet bámulta én pedig vagy őt vagy a hamutálat. Végül aztán én vettem erőt magamon, elnyomtam a már alig pislákoló csikket, s felkelve az asztaltól beakartam menni a lakásba. Nem akartam magam azon idegesíteni fölöslegesen, hogy mi baja is lehet, ráadásul szörnyen rosszul esett nemtörődöm viselkedése, amit még csak meg sem magyarázott. Mintha tudnom kellett volna, hogy mi is játszódhat le benne az elmúlt napokban.

Kérdőn néztem le rá, mikor előtte ellépve megragadta a csuklóm és próbált magához húzni, amit természetesen sikerült is neki. Sokkal erősebb volt nálam, ráadásul bármennyire is vonakodtam belül érdekelt, hogy mit is akarhat, miközben az ölébe húzott és mélyen a szemembe nézett.

Már szólásra nyíltak volna ajkaim, de mielőtt egy hang is kiszökhetett volna a torkomból ajkait az enyémekre nyomta, s vadul, birtoklóan tépni kezdte. Heves mozdulataiba akaratlanul is belenyögtem, miközben nem tudtam eldönteni, hogy ellökjem magamtól vagy jobban magamhoz húzzam. Bármennyire is idegesített kiismerhetetlen viselkedése érintései ellen tehetetlen voltam, minden porcikám megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy hozzám ért és magához láncolt.

Ajkaimtól elszakadva gyorsan, mégis érzékien csókolta végig az állam vonalát, harapott bele a fülcimpámba, hogy aztán lejjebb harapva nyakam érzékeny bőrét ismerős mozdulatokkal megszívhassa mielőtt még észhez térhettem volna.

A hirtelen rám törő fájdalomtól visszakeveredtem a jelenbe, de bárhogyan is próbáltam őt ellökni magamtól vagy kiesni az öléből túl szorosan fogott.

- Zayn... – nyögtem kétségbeesetten, miközben az érzékennyé vált területet megcsókolta, s arcán elégedett mosollyal konstatálta művét majd nézett fel a szemeimbe. – Ezt most megint miért?! – rivalltam rá dühösen. A napokban kezdtem örülni, hogy első műve eltűnt a bőrömről anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, most pedig megint takargathattam a nyakam mások elől.

- Ha ránézel tudni fogod, hogy az enyém vagy – felelte, s még le is akadtam volna kijelentésén, ha nem haragudtam volna meg rá annyira, hogy szó nélkül felállva öléből bemenjek a lakásba, amíg ő jót szórakozott viselkedésemen.

Nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk volt gyerekesebb, ő vagy én.