32. Döntés

Hellóka!

Örülök, hogy kicsit kétségekbeejtettelek benneteket, bár ez nem igazán sikerült, mert sokan rájöttetek, vagyis inkább reménykedtetek, hogy mi is az igazság.(:

Mindenesetre Kellemes Húsvéti Ünnepeket és Olvasást kívánok a következő fejezethez!

Xoxo.Bri.

32. Döntés

"Nem akartam erőltetni semmit, mégis határtalan megkönnyebbülés és boldogság lett úrrá rajtam, mikor Mila végre választott." - Zayn Malik

A bűntudat, a fájdalom és az elkeseredés érzése szinte lávaként keringett az ereimben, úgy éreztem teljesen megbénultam a rám telepedett kétségbeeséstől, miközben szavaik visszhangzottak a fejemben, s képtelen voltam megfeledkezni gyűlölettel átitatott vonásaikról. Velejéig gonosz és romlott embernek tartottam magam, aki mindenkinek csak fájdalmat és gyötrődést okozott. Hosszú percekig kántáltam magamban, hogy nem direkt tettem, nem szántszándékkal akartam megnehezíteni az életüket, de folytonos hibáztatásuk és szidásuk közepette kezdtem elhinni, amit mondanak. Igazat adtam nekik abban, hogy direkt bántottam őket, direkt rúgtam beléjük ott, ahol a legjobban fájt nekik. Azt akartam, hogy rossz legyen mindannyiuknak, de nem tudtam, hogy miért, miközben megmásíthatatlanul éreztem, hogy szeretem őket.

- Mila...Mila... – nevem folytonos kántálása ébresztett fel végül a legrosszabb rémálmomból, ám hosszú percek kellettek, míg rájöttem, hogy tényleg csak álom volt az egész. Arcomat egyszerre áztatták az emlékezés fájdalmas könnyei, s megkönnyebbülésé. – Hé... – ölelt magához szorosan Zayn, mikor bemászott mellém és mellkasára vont, hogy megnyugtasson. Homlokomra talán másodpercenként nyomott puszit, miközben hátamat simította, s nyugtató, kedves szavakat duruzsolt a fülembe. Nem érdemeltem meg ezt tőle.

- Annyira sajnálom – szipogtam még mindig, miközben elszakadtam karjaiból, s feltérdelve az ágyban egyenesen felé fordulva. A sötét ellenére is láttam, ahogy barna szemei értetlenül megcsillantak szavaim hallatán, aminek nem sokkal később hangot is adott, mielőtt még én szólalhattam volna meg.

- De mit? – kérdezte zavartan, miközben feljebb tornázta magát az ágyon, hogy arcunk egy vonalba kerüljön. Vonásai aggódóak voltak, már-már rémültek mondanivalóm miatt. Korántsem volt az a gyűlölködő, lenéző Zayn, mint akitől álmomban rettegtem. Csak attól féltem, hogy olyat csinálok belőle, hogy tönkre teszem őt az önzőségemmel.

- Én csak sajnálom – szipogtam továbbra is. A könnyek égették amúgy is felhevült, sírástól vörös és elkeseredett arcom, miközben a szavak után kutakodtam a fejemben, hogy minél érthetőbben megfogalmazzam meg számára mondanivalóm és érzelmeim. – Sajnálom, hogy ennyi ideig vártam azzal, hogy elmondjam Harrynek, hogy mi van köztünk, én nem akartalak ezzel bántani, én nem akartam ezzel gondot okozni senkinek... Nem tudtam, hogy ilyen rossz hatással lesz ez az egész mindenkire, hogy Alicet is magamra haragítom és nem akartalak téged sem kihasználni, mert tényleg, őszintén szeretlek, és senki mást többé csak téged, és meg fogom mondani Harrynek, hogy mi van, csak ne haragudj meg rám – hadartam el mindent, ami csak eszembe jutott, miközben igyekeztem nem megadni magam hangom kétségbeesett remegésének, hogy értse szavaim.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett hatalmasra nyílt szemekkel. Úgy tűnt teljes lett benne a zűrzavar viselkedésem miatt. – Senkit nem haragítottál magadra, Mila, főleg nem engem – tette mindkét kezét az enyémekre, hogy nyugtatásképpen megszorítsa ökölbe szorított praclijaimat. – Mégis mit álmodtál? – kérdezte hitetlenkedve.

- Hogy te és Alice teljesen bepipultatok rám, hogy utáltatok és mindennek elmondtatok, hogy...hogy egy önző ribanc vagyok, aki mindenkin átgázolt – motyogtam újra sírva. Kimondva a szavak, még élesebben hasítottak belém, miközben a könnyel elhomályosították a látásom, s csak azt éreztem, ahogy Zayn közelebb hajolva magához ölelt. Megadóan simultam mellkasára, miközben karjait körém fonta és hosszú percekig nem eresztett.

- Ne gondolj butaságokat – kérte. – Hogyan utálhatnálak? – kérdezte, miközben két keze közé fogta az arcom, s tekintetét az enyémbe fonta. – De akkor engem szeretsz? – jött a következő kérdés. Mintha csak most esett volna le neki, hogy mit is mondtam az előbb.

- Csakis – feleltem teljesen őszintén, megfeszült idegekkel várva válaszát.

Azokban az őrülten hosszú percekben jutott el a tudatomig, hogy milyen fontos témánál is ragadtunk meg, hiszen eddig egyikünk sem mondta a másiknak, hogy szeretlek. Márpedig én mentegetőzésem közepette bevallottam neki az érzelmeim, amikre csak most készült válaszolni.

- Akkor az elmúlt hetek minden pillanata megérte – mosolyodott el lassan. – Szeretlek – suttogta halkan ajkaimra, majd végleg megszüntette köztünk a távolságot és megcsókolt.

Úgy kapaszkodtam vállaiba, majd később nyakába mintha valami sötétség bármelyik pillanatban elnyelhetett volna, ha nem szorítom magamhoz, s csókolom vissza minden mozdulatát.

- De most már aludjunk, éjfél is elmúlt már – kérte lágyan, kedvesen, miközben befészkelte magát az ágyamba, s maga mellé húzva ránk terítette a takarót. – Mila... – szólított meg percek múltán, mikor még mindig a mellkasán tartott, s én csak hallgattam szívének hevesebb dobbanásait.

- Tessék? – kérdeztem vissza, hogy lássa, nem alszok.

- Nem erőltetek semmit – mondta. – Ha még időt akarsz akkor megértem, nem szükséges még elmondanod Harrynek – nyugtatott meg, de én nem akartam engedni a csábításnak.

- Ma elmondom neki – feleltem inkább csak magamnak, mintsem neki. – Nem akarok tovább várni – tettem még hozzá, miközben lehunyva szemeim csak rá koncentráltam. A karjaira, lélegzetére, s arra a biztonságos és meleg érzésre, amit közelsége okozott.

Kirázott a hideg, mikor reggel felébredtem, s beugrottak álmom első mozzanatait. Csak onnan voltam biztos benne, hogy minden szörnyűség álom volt, s nem élhetem őket át igazából, mert Zayn mellettem volt és édesdeden szuszogott továbbra is engem ölelve. Hosszú szempillái hosszan nyúltak el az arcán, miközben borostája több naposnak tűnt kisfiús, már-már védtelen arcán. Olyan békés és nyugodt volt, hogy akár órákon keresztül képes lettem volna őt nézni, miközben aludt. Ez vajon beteges, tűnődtem magamban, miközben kibújtam öleléséből, s megbizonyosodva arról, hogy nem ébresztettem fel lementem a földszintre.

A nappaliban csak Louis és Niall várt, akik unottan kapcsolgattak a csatornák között valami érdekes után kutatva.

- Jó reggelt – köszöntem, mire mindketten rám kapták a tekintetüket. Hirtelen érte őket zilált, sürgető viselkedésem, de nem bírtam lenyugodni. Mielőbb beszélni akartam Harryvel. – Harry? – adtam hangot kíváncsiságomnak.

- Öm, Alicel – motyogta bambán Louis. – Miért? Baj van? – kérdezte.

- Nem – nyugtattam meg. – Csak beszélnem kell vele.

- Zaynről?

- Ühüm – bólintottam, s fordultam volna vissza a szobámba, hogy előkeressem a telefonom, ha Niall ledöbbent hangja nem gátolt volna meg ebben.

- Mi van Zaynnel? – értetlenkedett az ír srác, de Louis intett nekem egyet, hogy nyugodtan menjek a dolgomra, majd ő beavatja szőke haverját.

Sietősen lépdeltem fel a szobámba, ahol Zayn épp kómásan nézett körbe az eddig üres szobán, s éppen belépő, sietős alakomon.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá, miközben mellé léptem, s gyors csókot nyomtam csücsörített ajkaira.

- Neked is – vigyorogta elégedetten, akár egy jóllakott óvodás. – Mit keresel? – kérdezte, miközben egy percre sem vette le rólam a tekintetét. Éreztem égető pillantását hol az arcomon, hol nőiesebb idomaimon.

- A mobilom – feleltem egyre feszültebben, mikor sehol sem találtam a készüléket.

- Öhm, nem felejtetted a farmer zsebébe? – biccentett fejével a székre ledobott nadrágom felé, mire azonnal a kérdéses ruhaanyaghoz léptem, s ki is halásztam onnan a keresett tárgyat.

- Te egy zseni vagy! – vigyorogtam rá, miközben el is kezdtem bepötyögni a göndörke számát. – Csináljak kávét? – kérdeztem.

- Lehet egy ilyen ajánlatot visszautasítani? – kérdezte, mire csak felnevettem, s bólintva el is indultam a konyhába fülemnél a már kicsengő telefonnal.

A gyomromgörcsbe ugrott, miközben vártam, hogy Harry felvegye, de már egyáltalán nem azért, amiért hónapokkal ezelőtt. Már nem a szerelem miatt.

- Igen? – vette fel végül a telefonját. Hangja jókedvűnek tűnt, emiatt kicsit megnyugodtam, miközben fél kézzel a kávéfőzőnél ügyeskedtem.

- Szia – köszöntem. – Mila vagyok. Öhm, nem akarok zavarni, de beszélhetnénk mielőbb személyesen? – kérdeztem lényegre törően.

- Baj van? – kérdezte azonnal. – Ugye nem gyújtották fel a konyhát a többiek...?

- Nem, nincs baj – nevettem fel akaratlanul is az ötletén. – Csak van valami amiről beszélni szeretnék minél előbb.

- Hát Alicel vagyok... – motyogta, s folytatta volna, ha én nem vágok a szavába.

- Nem baj, ő is jöhet, ha úgy egyszerűbb megoldanotok – feleltem, mire megnyugodva kifújta a levegőt. Noha jobban örültem volna, ha Harryvel négyszemközt beszélhetek úgy éreztem, hogy Alicel is kell beszélnem még akkor is, ha az álmomban mondottak csak álmok maradtak. Ráadásul ő tudott rólam és Zaynről, kicsit azért mégiscsak megnyugtatott, hogy valaki ott lesz.

- Rendben, akkor kettőkor nálam? – ajánlotta.

- Tökéletes – bólintottam, noha ezt nem láthatta. – Akkor kettőkor. Szia! – búcsúztam, majd miután ő is elköszönt bontottam a vonalat.

A gyomrom hatalmas görcsben volt, mégis megkönnyebbülés járta át minden tagom a tudatra, hogy hamarosan vége minden titkolózásnak és bujkálásnak. Ráadásul Zayn olyan...hálásan és boldogan nézett rám minden percben, mikor tekintetünk találkozott, hogy az megért minden rossz álmot, ami észhez térített.