31. Önző!

Hellóka!

Köszönöm a rengeteg kommentet és még több feliratkozót! Imádlak benneteket és éppen ezért bocsánat ezért a fejezetért, de remélem kicsit sikerül felborzolnom az érdeklődéseteket! :D

Xoxo.Bri.

31. Önző!

"Rossz volt így látni." - Zayn Malik

Talán órákon át csak forgolódtam az ágyban, miközben az agyam sebesen kattogott a történteken és a megoldásokon. Biztos voltam benne, hogy nem húzhattam sokáig Harryvel való beszélgetésem, nem tehettem ki még több szenvedésnek sem Zaynt, sem Alicet, ráadásul legjobb barátom megérdemelte, hogy őszinte legyek vele mindenben. Főleg ebben.

Fogalmam sem volt róla, hogy miért is féltem ennyire a rám váró vallomástól, hiszen attól nem féltem, hogy emiatt Harry nem fog szeretni többé vagy dühös lesz. Ismertem őt annyira, hogy tudtam; támogat a döntéseimben, még ha féltett is mindig a fiúktól. Jelen esetben majd a bandatársától. Nem tudtam volna megmagyarázni senkinek sem, hogy miért ódzkodtam ettől az egésztől, hiszen én magam sem találtam rá magyarázatot teljes valójában. Olyanok forogtak a fejemben, hogy emiatt Zayn és Harry összeveszik, de tudtam, hogy ez mind badarság. Voltak ők elég jó barátok ahhoz, hogy ne essenek egymás torkának a semmi miatt. Mert én a barátságukhoz képest semmi voltam, s az is akartam maradni. Nem akartam, hogy esetleg miattam bármilyen konfliktus alakuljon közöttük.

Felvetődtek bennem Liam nem régiben elhangzott szavai, hogy féltem attól mi lesz, ha az igazság kimondásával az a megmaradt szerelem is, amit legjobb barátom iránt éreztem szertefoszlik. Szóval még szerelmes lennék belé, kérdeztem magamtól, de a válaszom egy határozott nem volt. Nem ugrott fájdalmas görcsbe sem a szívem, sem a gyomrom, mikor Harryt láttam Alice karjaiban, nem érdekelt, hogy ott csókolóztak az orrom előtt, hiszen örültem a boldogságuknak, s nem is akartam a lány helyébe lenni. Csak annyira vágytam, hogy én is megtehessem ezt Zaynnel titkok és bujdosás nélkül, bármikor. Mégis féltem valamitől, talán a változástól vagy valami olyasmitől, amit még csak körbe írni sem voltam képes.

Fáradtan és gyengén ébredtem fel olyan hajlani öt körül, miközben hallgattam a fel szűrődő beszélgetéseket. Csodálkoztam, hogy már ébren vannak, hiszen sosem szoktak ilyen korán kelni csak akkor, ha nagyon muszáj volt, de tudtommal ma nem volt semmi dolguk. Mi a fene folyik itt?!

Lassan csoszogtam le a nappaliba, ahol a fiúk valami játékot játszottak az Xboxon, s az miatt kiabáltak fel vagy örömükben vagy elégedetlenségük miatt. Úgy tűnt észre sem vették, hogy lementem, mindannyian a tévéképernyőjére voltak tapadva.

- Jó reggelt! – köszöntem rekedt, fáradt hangon. Alig ismertem magamra. A fiúk pár másodperc erejéig összenéztek, majd a megfeszült Zaynre pillantottak, aki lassan kelt fel a fotelből, hogy felém fordulva feldúlt, dühös tekintetét az enyémbe mélyessze. Rémülten meredtem feketévé vált íriszeibe, melyekkel talán meg is tudott volna ölni érintés nélkül. Dühtől sötétlő szempárja az enyémbe mélyedt, aminek hatására képtelen voltam lélegezni, mintha elszívták volna tőlem a levegőt, miközben ő egyre csak közeledett, s én hátrálni próbáltam. Megmagyarázhatatlan félelem uralkodott el rajtam, aminek hatására menekülni akartam előle. Az egész lakásból.

- Mi a baj? – kérdeztem értetlenül, még mindig a levegővétellel küszködve.

Izmai megfeszültek, miközben keze ökölbe szorult, s kidagadtak csuklójánál az erek. Sosem láttam ennyire dühösnek. Ennyire sötétnek és elvadultnak. Vonásait megacélozta, mikor újra az arcára néztem. Valami nem stimmelt vele, nem találtam rajta azt a fiút, aki biztonságot adott, a mostani énje csak megrémített és arra buzdított, hogy fussak el előle minél messzebbre.

Tekintetem a többiekre vezettem, akik még mindig a tévét bámulták, mintha mi ott sem lettünk volna.

Kopogtattak az ajtón, s én továbbra is magamon éreztem Zayn állhatatos, gyűlölettel teli pillantását, míg figyeltem, ahogy Harry fel kel a kanapéról, megigazította göndör tincseit és az ajtóhoz lépdelt. Nem sokkal később Alice társaságában tért vissza, aki ahelyett, hogy csatlakozott volna barátjához, aki átnézve rajtunk visszaült a helyére felém lépdelt.

Szép vonásai fokozatosan sötétedtek el, haragos volt a pillantása, legalább annyira, mint Zaynnek.

- Mi történik itt? – kérdeztem ismét meg-meg remegő hangon.

- Mégis mi folyik itt?! – sipította elégedetlenül Alice, úgy nézett ki, mint aki menten felpofoz.

- Mi is ezt kérdezgetjük már hetek óta! – csatlakozott Zayn a mellette ácsorgó lányhoz. – Hetek óta érdekel minket az, hogy mégis mi a fene folyik körülötted!

- Hogy értitek? – kérdeztem értetlenül. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélhetnek, s tudatlanságom csak még inkább felbőszítette őket.

- Úgy értjük, hogy ahova csak mész ott pusztítást hagysz magad után! – felelt Alice. – Megjelentél itt és mindent felkavartál, úgy zúztad tönkre az érzéseinket mintha csak porcelánból lettek volna, míg magadat, egyesegyedül magadat akartad védeni a titkolózásoddal! – vádolt. – Ne takarózz mindig Harryvel, le sem szarod az érzelmeit, különben igazat mondanál neki és hagynád, hogy boldog legyen!

- Én hagyom, hogy boldog legyen... – ellenkeztem bátortalanul. Tényleg rettegtem attól, hogy nekem esnek, miközben a többiek látszólag észre sem vettek minket.

Torkomban feszült a sírás, a szemem égették a könnyek, s mindenem remegett az elhangzottaktól.

- Oh, biztosan rohadt boldog attól, hogy nem hagyod békén a szereteteddel, hogy egyre féltékenyebbé teszed a barátnőjét! – horkantott Alice.

- De én nem szándékosan teszem! – ráztam meg a fejem. – Nem akarom, hogy rossz legyen nektek!

- És megint róluk beszélünk! – csattant élesen Zayn hangja. Rémülten néztem kétségbeesett és dühös vonásaira. – Észre vetted, hogy az egész kapcsolatunk körülöttük forog? Feltűnt, hogy Harry, Harry, Harry..?! – kérdezte.

- Én... – makogtam, de nem tudtam mit mondani. Be kellett látnom, hogy igaza van.

- Fel sem tűnt neked? – kérdezte, de nem várt választ, folytatta; – Észrevetted, hogy mit meg nem tettem neked?! Feltűnt neked egy kicsit is, hogy mennyire szerettelek?! – kért számon.

Nem tudtam válaszolni. A múlt idő minden gondolatomat megrekesztette, miközben viszonoztam sötét, utálatos és türelmetlen pillantását. Mintha bármelyik pillanatban nekem eshetett volna mérgében.

- Én annyira sajnálom – nyöszörögtem, miközben utat engedtem kikívánkozó könnyeimnek. Úgy éreztem mintha kést forgatnának bennem, pedig tudtam, hogy csak az igazságot osszák meg velem különös kegyetlenséggel és őszinteséggel. Pont úgy, ahogyan megérdemeltem.

Önző voltam, végig magammal és az én érzelmeimmel, az én biztonságommal foglalkoztam ahelyett, hogy észrevettem volna, hogy mi is folyik körülöttem. Hogy mekkora szenvedést és bajt okoztam a körülöttem lévőknek minden meggondolatlan mozdulatommal és szavammal. Egyre rosszabbul voltam magamtól, a gyomrom hánykolódott, de nem tudtam elmenekülni tőlük. Még nem fejezték be.

- Igazad volt, egy ócska ribanc vagy! – sziszegte Zayn, mintha neki is gondjai adódtak volna a gyomrával csak azért, mert velem kellett beszélni.

- Egy önző, mocskos ribanc vagy! – javította ki a fiút Alice. – Kihasználtad mindannyiunkat, annyira szerelmes voltál Harrybe, hogy bárkit képes lettél volna eltaposni! – vádolt.

- Fordult a kocka, most mi rúgunk beléd ott, ahol a legjobban fáj! – folytatta Zayn. – Visszakapod azt, ami igazán jár neked!

- Ne – nyöszörögtem. Nem voltam képes tovább hallgatni őket, minden szavukkal újabb és újabb kést döftek belém, amiket folyton csak megforgattak bennem és mélyebbre nyomtak. Elakartam tőlük menekülni, de nem hagyták. Nem engedtek el.

- Persze, menekülj csak megint – gúnyolódott Alice. – Ebben vagy a legjobb, nem?! Most ki hátán akarsz kimászni a bajból?! – kérdezte, mikor lábaim nem bírták tovább és felmondták a szolgálatot. Tehetetlenül térdeltem előttük, miközben kezeim a füleimre tapasztottam, s próbáltam kizárni a külvilágot. Nem ment. Hangjuk élesen és kegyetlenül hatolt bele a tudatomba. Nem volt hova menekülnöm.

- Harry... – nyöszörögtem a fiú nevét, mint utolsó reményemet, de ő nem mozdult. Láttam, ahogy felénk fordulnak, érzelemmentes maszkokként bámultak ránk, hogy aztán valamit összesúgva visszaforduljanak a játékhoz és figyelnek kívül hagyják kétségbeesett kérlelésem valamelyikük iránt.

- Felejtsd már őt végre el! – csattant rám Alice, mikor ismét legjobb barátom nevét nyöszörögtem. – Ő az enyém! Meg volt a lehetőséged, hogy tovább lépj, hogy boldog lehess, s boldoggá tégy mindenkit magad körül, de te ismét csak magaddal foglalkoztál!

- Csak hogy te boldog légy, hogy te kimássz egy szerelemből, amiből nem is akartál! – szólalt meg ismét Zayn. – átmásztál rajtam és még csak vissza sem néztél, hogy megnézd, jól vagyok-e! – folytatta.

- Én nem akartalak bántani! – ráztam meg a fejem kétségbeesetten. – Én nem akartam nektek rosszat! – bizonygattam teljesen fölöslegesen. Sem ők, de már én sem hittem el egy szavamat sem.

Ott és akkor, előttük térdelve és teljesen megalázva rájöttem, hogy egy borzasztó és utálatos ember vagyok, akinek minél előbb el kellene hagynia a fiúk több kilométeres körzetét.