27. Mindig szeretni foglak

27. Mindig szeretni foglak

"Sosem tudtam kelezni, hogy szerelmes belém, de az is megijesztett, hogy nem az." - Harry Styles

Próbáltam jól érezni magamat, nem akartam a baljós gondolataimmal foglalkozni vagy a bennem felmerülő kérdéseken rágódni, melyek egész héten gyötörtek. Elakartam engedni magam, s szórakozni akartam a legjobb barátommal, elvégre hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy együtt voltunk és közös programot szerveztünk. Vagyis csak szervezett. Én semmiről nem tudtam, ugyanis semmit sem mondott el, noha biztosított afelől, hogy nem kell félnem nem szervezett semmi életveszélyes mutatványt vagy bármi ilyesmit. Ez kicsit ugyan megnyugtatott, de nem tudtam, hogy mennyire hihetek neki.

Csendben bámultam ki az ablakon, miközben figyeltem a mellettünk elsuhanó utcákat, melyek egyenesen be, London szívébe vezettek. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat a fővárosban, de már feladtam a kérdezgetést. Tudtam, hogy úgysem válaszolna, csak felém eresztene egy titokzatos mosolyt és tovább vezetne.

- Biztosan majd' majd megőrülsz a kíváncsiságtól – vigyorogta gonoszul, mire gyerekesen kiöltöttem rá a nyelvem és nem szóltam hozzá. Ha ő szórakozhat az idegeimmel akkor én is játszadozhatók az övével. – Akkor most nem szólsz hozzám? – kérdezte, mikor rájött a tervemre.

Kedélyesen mosolyogva bámultam ki az ablakon, miközben figyeltem a körülöttünk nyüzsgő autókat, embereket és életet. Ajkaimat vékony vonallá préseltem, hogy még véletlenül se szólaljak meg, amit persze nem hagyhatott annyiban. Elővéve kölyökkutya szemeit kezdett el oldalba bökdösni egyik kezével, aminek hatására próbáltam elkapni, s megakadályozni pracliját.

- Naaa! – nyafogta kisfiúsan, mikor sikerült elkapnom a kezét és távol tartani az oldalamtól. Noha nem voltam csikis kicsit kellemetlen volt, ha bökdösni kezdett, s attól tartottam, hogy akaratlanul is elnevetem magam, amit Harry már győzelemnek fogott volna fel az ő javára.

Ezt az egészet végül addig játszottuk, amíg le nem parkolt és ki nem segített a kocsiból egy parkra néző panellakás előtt. Értetlenül néztem rá még mindig szorosan összezárt ajkakkal abban reménykedve, hogy válaszolni fog ki nem mondott kérdéseimre, de fejét rázva ravaszkásan elmosolyodott, s hagyta, hogy tervem visszafelé süljön el. Nyílt titok volt már vesztem azelőtt, hogy megszólaltam volna.

- Feladom – fújtattam dühösen, mire elégedetten felnevetett, s kivéve táskámat a kocsiból maga előtt kezdett el noszogatni a huszonhatos ház felé. – Szóval? Hol vagyunk? – kérdeztem szabad utat engedve kíváncsiságomnak.

- Nálam – mosolyogta. – Mind az ötünknek van egy saját kis kuckója a városban, ha kicsit nyugalomra vágynánk – magyarázta, miközben a kulccsal szórakozott, s maga elé engedett a lakásban.

A lakás állapotán látszott, hogy ritkán járt ide, hiszen rend uralkodott mindenhol ellenben a Direction házban ahol folyton nekem kellett elpakolni utánuk.

- És akkor végre elmondod, hogy mi a terved? – kérdeztem reménykedve, miközben körbenéztem az egyszerű, de férfias bútorokon. Otthonos volt, mégis túl rendezett, s emiatt egyáltalán nem illett a göndörkéhez.

- Egész nap lustálkodunk, megnézünk egy csomó unalmas filmet, tele zabáljuk magunkat és mondtam már hogy lustálkodunk? – kérdezte vigyorogva, mire akaratlanul is felnevettem. Tagadni sem tudtam volna, hogy tetszett az ötlete. – Emlékszel még a dolgodra? – kérdezte vigyorogva. – Én addig hozom az édességeket! – mondta, miközben megindult a konyhába, s én kezelésbe vettem a nappalit.

Néhány könnyed mozdulattal kihúztam a kanapét, tele pakoltam minden -féle párnával és takaróval, amit csak találtam, majd szemügyre vettem a tévé állványban pihenő DVD-ket.

Hallottam hátam mögött mocorgását, majd az ágy besüppedt ott, ahol mögém térdelt és fejét a vállamra hajtva nézelődött ő is a választék között.

- Mihez van kedved? – kérdezte, mire amennyire az a fejétől telt vállat vontam. Biztos voltam benne, hogy úgysem a filmre fogok figyelni, mert vagy beszélgetni fogunk vagy teljesen a gondolataimba merülünk.

Végül aztán kapásból előszedett pár tokot, s találomra az első berakta, miközben hátrakúszott a kanapé háttámlájához, s intett, hogy kövessem én is.

Hosszú percekre csend telepedett közénk, miközben én fejem alá túrtam egy párnát, betakartam magam az egyik pléddel, s élveztem közelségét.

Sokáig elemeztem az érzelmeimet, miközben félig-meddig a filmre is figyeltem. Nem éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándult volna, nem feszengtem mellette és teljes mértékig örültem, hogy vele lehetek mindenféle hátsó érzés nélkül. Tényleg sikerült volna kiszeretnem belőle? Régen is ilyen érzés volt barátként tekintenem rá? Azt hiszem nem, bármennyire is nyugtattam magam azzal, hogy ez már nem szerelem valami mégis más volt.

- Mit terveztek estére? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.

- Elmegyünk egyet bulizni – vont vállat mosolyogva.

- Alice is jön? – kérdeztem. Láttam az arcán, hogy kérdésem miatt gondolkodni kezdett, mintha csak azt akarta volna visszakérdezni, hogy zavar-e engem barátnője jelenléte, majd mikor bólintott gúnyosan elmosolyodtam és folytattam; – Akkor legalább nem nekem kell vigyáznom rád, mikor hulla részeg vagy!

- Nagyon vicces – mormolta durcásan. – Azért téged sem kell félteni, ha iszol!

- Én legalább tudom mit csinálok, nem én ölelgettelek össze-vissza és mondogattam, hogy Mila így szeretlek, Mila úgy hiányoztál!

- Pedig megtehetted volna! – mondta még mindig megjátszott haraggal, miközben karjait összefonta a mellkasa előtt és egyenesen a plafonra bámult.

Halkan felnevettem gyerekes viselkedése láttán, de belementem a játékba.

- Akkor máskor ódát zengek szerény tökéletességedhez – kezdtem bele a kiengesztelésbe, miközben próbáltam szétveszíteni karjait. – Elmondom, hogy te vagy a legjobb barát a világon, hogy mennyire tehetséges vagy és okos és... – kezdtem, aztán elakadtam. Nem tudtam még mit mondani, de nem is kellett. Harry elégedetten elvigyorodott, majd egyik karját a fejem alá tolva a mellkasára vont és szorosan magához ölelt, míg arcát a homlokomhoz nyomta.

Jó volt ilyen közel lenni hozzá, érezni az ölelését, beszívni az illatát. Ezek hosszú évek után ismét teljesen megnyugtattak és ellazítottak. Nem éreztem magam kellemetlenül, nem akartam kiszabadulni a karjaiból. Csak élveztem azt a szeretet, amit érezni tudott irántam.

Aztán elkezdtünk beszélgetni. Csak mondtuk és mondtuk azt, ami eszünkbe jutott. Ha emlékeim nem csalnak talán még az ég kékje is szóba került, miután megvitattuk azt, hogy miért zöld a fű. Minden hülyeségen átrágtuk magunkat mintha évek hosszú némaságát kellett volna bepótolnunk egy délután alatt. Nosztalgiáztunk, a jelent ecsetelgettük és a jövőt tervezgettük. Szóba kerültek a koncertek, hogy nyáron turnézni mennek, s én haza megyek anyuhoz.

- Nem hiányoznak? – kérdezte.

- Nem annyira, mint kellene – ismertem be. – Minden nap beszélgetek velük, de örülök, hogy kicsit elszabadultam tőlük, főleg most... Nem tudom milyen lesz, hogy apu Franciaországba költözött...

- De hát gyakran látjátok majd egymást, nem? – kérdezte.

- Amilyen gyakran csak lehet, de mégis csak furcsa lesz csak anyuval élnem – húztam el a szám. Bele sem mertem gondolni, hogy mi vár rám, ha haza megyek és észreveszi a tetkóm vagy bármely más változást rajtam.

- Még szerencse, hogy az még messzebb van! – vigyorogta, amit mosolyogva nyugtáztam, s inkább eltereltem gondolataimat a jövőről. Csak a jelenre akartam koncentrálni.

Jó volt vele lenni, beszélgetni mindenről és mindenkiről. Hatalmas lelki békét adott a saját tudta nélkül.

- Mila, kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül hosszas hallgatás után, miközben egy bugyuta reklámot néztünk a tévében. Volt egy sejtésem érdeklődését tekintve, de nem szóltam semmit, csak bólintottam és rá emeltem tekintetem. Haja kócosan terült el a párnán, miközben a póló kicsit megcsavarodott megférfiasodott, izmos testén. Hosszú pillanatokig a tévéképernyőjét figyelte, míg végül sikerült magát rávennie, hogy rám nézzen és zöld, most zavartan csillogó szemeit az enyémbe mélyessze.

- Szeretsz még? – kérdezte.

Csak néztem őt, figyeltem vékony metszett ajkainak mozgását, elmerültem hangjának jellegzetes lassúságán és rekedtségén. Néztem azt a fiút, aki nem olyan rég teljesen az ujja körél tudott csavarni anélkül, hogy erről tudomást szerzett volna.

- Mindig szeretni foglak – mondtam teljesen őszintén, miközben viszonoztam komoly pillantását. – Nem csak az életem része vagy, hanem a saját részem, mert nélküled nem az lennék, aki vagyok és ez miatt mindig szeretni foglak, de...de azt hiszem már nem vagyok szerelmes beléd – lassan és választékosan beszéltem, minden szavam kétszer is átgondoltam. – Most mondhatnám azt, hogy sosem voltam beléd szerelmes, csak beképzeltem, de akkor hazudnék, mert tudom, hogy nagyon szerelmes voltam beléd és talán valami még mindig így köt hozzád, de nem tudom. Ez már csak az időn múlik.

- Rossz voltam, mert sosem tudtam kezelni azt, hogy szerelmes vagy belém, de most azt sem tudom kezelni, hogy már nem vagy – nevetett fel elkeseredetten.

- Harry, te nem vagy rossz – ellenkeztem, miközben mellkasához bújva hallgattam szívének ütemes dobbanásait.

Azon a délutánon, mikor félálomban érzékeltem magam alatt elmélyülő lélegzetvételét megtapasztaltam azt, amit még Zayn mondott év elején; nem szerelemből szeretni valakit, mégis teljes szívből.